A Szovjetunió 1991-es szétesése után Belarusz lehetett volna az egyik sikeres, önálló útra lépő utódállam. Mostanra orosz gyarmati sorba süllyedt, amiért a 30 éve tartó hatalmához mindenáron ragaszkodó Aljakszandr Lukasenka államfőt terheli a legnagyobb felelősség.
Ha valakire, akkor a 69 éves Lukasenkára igaz az az állítás, hogy a leendő diktátorok addig csiszolják tökéletesre az egyszemélyi uralmukhoz szükséges feltételeket, amíg a szabad választásokat is képesek megnyerni. Az 1994-es elnökválasztáson aratott győzelme után Lukasenka néhány év alatt leépítette a bimbódzó belorusz demokráciát. Igaz, nem volt túl nehéz dolga, hiszen a köztársaság hét évtizedet töltött a valódi népképviseletet még csak hírből sem ismerő és a szabadnak ugyancsak aligha nevezhető cári Oroszország romjain létrejött szovjet birodalomban.
Az egyik szovjet állami gazdaság éléről a politikára átnyergelt Lukasenka a korrupció elleni harc meghirdetésével és az életszínvonal emelésének ígéretével valódi támogatást szerzett ugyan magának, ám már a kezdeteknél is akadtak gyanús jelek. Például az, hogy
államfőként imádta nézni, amint a tervezett érkezéséhez képest negyedórával korábban megállított autósok ezrei várakoznak,
hogy végre elszáguldjon előttük az őt szállító limuzin.
Sűrű ősszel számol az a politikai agenda, amely Magyar Péter szerint a Karmelitából jutott el hozzá, és bár Kocsis Máté és a kormány is cáfolta, van benne valós dátum. Bár az október 23-i Békemenetről Csizmadia László főszervező nem tud, a HVG-nek nem is zárta ki, hogy lesz. A szeptember 21-i Harcosok Klubja-összejövetel lehet igaz, de a helyszín, a Budapest Aréna nem adhat felvilágosítást.
