„Én már anyám hasában is magyar voltam” – Szép Ernő Budapest-írásaiból készült gazdag és nélkülözhetetlen összeállítás
8 perc
2024.09.08. 11:30
Az újságolvasók milliós táborában a prózában is „verset író” Szép Ernő tárcái egykoron Karinthy, Kosztolányi és Márai írásaival versengtek. Az újságok tengerébe süllyedt mintegy négyezer életképéből nemrég 250 Budapest-tematikájú gyöngyszeme került egy új kötetbe.
A két világháború között közszeretetnek örvendő Szép Ernőnek a „legotthonosabb” lapjaiban – többek között a könnyedebb hangú délutáni Az Estben, a liberális Ujságban vagy a meghökkentően nívós pletykalapban, a Színházi Életben – volt állandó rovata. A gondolatai iránti érdeklődés még a második világégés utáni első években sem nagyon csappant meg. Legalábbis a tiszta szóra éhes olvasók követték őt a radikális hetilap, a Haladás, a patináját még jó ideig őrző napilap, a Magyar Nemzet, sőt még a vicclap Ludas Matyi hasábjaira is. Személyes védjegyű rovatcímei – Irka-firka, Az én újságom, Szép Ernő hangja – ellenállhatatlan vonzerővel csábították az olvasókat, köztük is elsősorban a hölgyeket.
„Közel fél évszázados budapesti élete során mintegy négyezer (…) kisebb-nagyobb hírlapi cikket írt”
– számolta össze egyik kedvenc íróelődjének „zsurnaliszta” termését Zeke Gyula. A XX. század Budapestjének elhivatott krónikása nemcsak számolt, szerkesztett is. Az írói életmű „jéghegycsúcs alatti”, megélhetési kényszerből született részéből – Mikor városunk még szebben hanyatlik címmel – érdekfeszítő kötetet állított össze a Balassi Kiadónál.
Az elfogultan objektív Zeke – miközben esszé-előszavában „megvallja”, hogy a vaskos könyv szerzőjének egykoron esze ágában sem volt budapesti vonatkozású cikkeinek bármifajta egybekazlazása – okkal állítja, hogy „Szép Ernő oly mértékben halmozza elénk e cikkeiben a polgári kori (s haláláig az azon túli) Budapest város- és társadalomtörténetében máshonnan már meg nem tudható adatok, megfigyelések és történetek sokaságát, hogy összeállításunk e szemszögből is nélkülözhetetlen forrásgyűjteménynek bizonyulhat”.
A közreadónak abban is igaza van, hogy a kilenc fejezetbe és számtalan alfejezetbe rendezett, a keletkezés kronológiájára fittyet hányó 250 ismeretlen, de legalábbis elsüllyedt Szép-írás egybegyűjtve is „tünemény”. Bizonyság arra, hogy a jó író halála után is képes „új” művel meglepni az utókort. A tárcagyűjtemény azonban nem csupán (fő)várostörténet, hanem a benne élő tipikus és nem tipikus alakok históriája, no meg rejtett – a töredékekből kikerekedő – önéletrajz is.
Pregnáns példája ennek egy 1938-as portréskicc a Pestre csak hébe-hóba föllátogató Gárdonyi Gézáról, aki délelőtti ügyintézései után beült, és késő éjszakáig ott is ragadt a kávéházak kávéházában, Szép Ernő sajátos helyesírásával: a Newyorkban. S mert egyszer az „egri remete” elmaradhatatlan pesti cimborája, Bródy Sándor nem érkezett meg, a tekintélyes „öregúr”, a 45 éves Gárdonyi helyet kínált a maga melletti széken a 24 éves, Pesten és az irodalomban helyét még nemigen találó pályatársnak. A hosszú szárú pipájával még a füstöt is porciózó mester életre szóló szakmai tanácsot adott az éppen végsőkig elkeseredett ifjoncnak: „Tedd el, amit mondok. (…) Mindig regényt kell írni. Újságba, úgy, mint én. Ha megvan a regény, másikat kezdeni. Sose ölheti meg magát az ember, mindennap meg kell a folytatást írni, az becsület dolga.”