Ezt a Barátságot nem adták ingyen – elmeséljük a legendás kőolajvezeték történetét

„Ez a vezeték nem véletlenül nyerte el a Barátság elnevezést. E mű kifejezi, jelképezi a szocialista országok népeinek testvéri barátságát, közös célok megvalósítására irányuló lelkes szellemi, fizikai munkáját, minden nehézséget legyőzni tudó együttműködését” – fejtegette Fock Jenő miniszterelnök-helyettes 1962. október 13-án, amikor Szőnyben felavatta a Barátság kőolajvezeték első magyarországi szakaszát. Zárásként a szónok kifejezte óhaját, hogy az emlegetett nemzetközi együttműködés „egyre szélesedő folyamat legyen, amelynek során mindannyian elérjük célunkat, amiért munkásnemzedékek oly sok áldozatot hozva küzdöttek, felépítjük a szocializmust, a kommunizmust”.

Ez utóbbi kívánságot alighanem már akkor sem sokan vették komolyan, de azóta az is kiderült, hogy a sokszor csak orosz nevén, Druzsbaként emlegetett csővezeték sokkal inkább volt geopolitikai játszmák és a gazdasági függőség kialakításának eszköze, mint a „testvéri barátság” szimbóluma. Ennek a szállítórendszernek a 2025. eleji leállítását jelentette be pár napja (véletlenül vagy tudatosan) az ukrán elnök egyik tanácsadója, amit aztán gyorsan tagadtak is.

Az immár több mint hat évtizede működő kőolajvezeték megépítéséről még 1958-ban, a KGST X. ülésszakán döntöttek. Nagy szükség volt rá, mivel Magyarországon (is) energiaválság fenyegetett: a nyersanyagokkal szűkösen ellátott országban akkoriban szinte mindenhez szenet használtak (a háztartásoktól a mozdonyokon át a hőerőművekig), és bár a világ érezhetően elmozdult a modern iparosítás alapját jelentő szénhidrogének felé, a hazai tájakon azokból is kevés volt. Az 1960-as évek közepén feltárt alföldi lelőhelyek is csak a töredékét tudták fedezni az igényeknek.

A vezeték alapötlete az volt, hogy – a nehézkes és drága vasúti szállítás helyett – folyamatosan helybe hozza a tatárföldi kőolajat Lengyelországba, az NDK-ba, Csehszlovákiába és Magyarországra. Mindezt úgy, hogy az 5500 kilométerével a világ akkor leghosszabbnak mondott vezetékéből a magyaroknak csupán 130 kilométer hosszú, és nem is túl bőséges hozamú (évi kétmillió tonna kapacitású) leágazás jutott. A messzi Almetyevszkből Ukrajnába (akkor hivatalosan: Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba) érkező vezeték déli ága ugyanis Munkács után Csehszlovákia felé vette az irányt, és csak Ipolyság közelében ágazott le egy kis szakasz Magyarországra.