A magyarok Mózese és az államkasszával megszökő politikus – interjú Hermann Róbert történésszel a Kossuth-kép változásairól
16 perc
2024.12.05. 19:00
Az idén 130 éve meghalt Kossuth Lajos sokáig nemzeti konszenzus által övezett pozitív megítélése mintha valamelyest megkopott volna az elmúlt évtizedek folyamán. Persze a kritikus vélemények mindig is megvoltak, már az 1848-as szabadságharc idején is, ám ezek sokáig nem tudták megrengetni a népszerűségét. Ebben a trendben a változás első, óvatos jeleit az 1960-as évektől lehet megfigyelni, és éppannyira voltak társadalmi, mint politikai okai. A Kossuth-kép változásairól Hermann Róberttel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesével, egyetemi tanárral beszélgettünk.
HVG: Hogyan vélekedtek Kossuth Lajosról a kortársai 1848-49-ben?
Hermann Róbert: Különbséget kell tenni a magyar meg az osztrák vélemények között, hiszen az osztrák oldalon, leszámítva az ottani demokratikus erőket, alapvetően 1848 tavaszától kezdve Kossuthban látták Magyarország vagy a magyar kormányzat rossz szellemét, és az év őszétől őt tekintették a magyar lázadás első számú felelősének is. Az ekkoriban született osztrák iratokban, legyen szó akár a császár vagy különböző katonai felső vezetők által kiadott dokumentumokról, rendre egyetlen magyar politikust nevesítenek, ez pedig Kossuth Lajos.
Ezen iratok tartalma természetesen nem túl hízelgő Kossuthra nézve, ugyanakkor a teljesítménye elismeréseként is értelmezhetjük őket, hiszen 1848 októberétől kétségtelenül ő volt Magyarország első számú politikai vezetője. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy a mögé felsorakozott ezrek (a nagy tömegekről nem beszélve, csak az államapparátust, meg az országgyűlés tagjait említve) nélkül egyedül semmire nem ment volna.
A császári oldal negatív értékelését a magyar konzervatívok is osztották, gondoljunk itt Dessewffy Emil gróf emlékiratára, vagy Mailáth János gróf írásaira, illetve több névtelen memorandumra, amelyek abban összecsengtek, hogy
Kossuthban látták a háború fő felelősét,
egyesek még azt is indítványozták, hogy elfogását követően az első fára kellene felakasztani. Persze ez abból a szempontból kontraproduktívra sikeredett, hogy az önvédelmi harcot támogatók táborában ezek a császári oldalról jövő, egyöntetűen negatív vélemények csak megerősítették Kossuth pozícióit.
A magyar oldalon is lehetett hallani kritikákat Kossuthtal szemben, ezek 1848 novemberétől jelennek meg, és a Béccsel valamiféle megegyezést kereső, tévesen békepártnak nevezett frakció tagjaitól erednek. Ők sem vonták kétségbe Kossuth képességeit, csak
úgy vélték, hogy az általa propagált végsőkig való ellenállás katasztrófába vezet.
Más kérdés, hogy a császári oldal a háború egésze alatt egyetlen egyszer sem akart hallani béketárgyalásokról, így a kiegyezésre törekvők igyekezete még reménytelenebb volt, mint a fegyveres ellenállás mellett való elköteleződés.
Persze ettől még a katasztrófa az orosz intervencióval bekövetkezett, és Kossuth egyik korábbi támogatója, Pálffy János az 1850-es években készített portrésorozatában Kossuthról azt írta, hogy a jó szónokokban nem szegény Magyarország legkiválóbb szónoka, de azt is hozzátette, hogy „jaj minékünk az ő zsenialitása miatt”.
A szabadságharc alatti jellemzően pozitív Kossuth-kép a vereség után valamelyest változásnak indult, és bár a balhét sikerül Görgeivel elvitetni, azért vannak jó páran, akik úgy gondolják, hogy Kossuth is megpróbálkozhatott volna más politikával. Az egykori kormányzó felelősségét boncolgató munkák közül a legfontosabb Kemény Zsigmond 1850-es Forradalom után című műve, amiben Kossuthot a magyar politika Cipollájaként ábrázolta, aki megdelejezte az alapvetően királyhű magyar közvéleményt és a forradalom tévútjára vezette.
Ez a gondolat olyan nagyon mély gyökeret nem tudott ereszteni a magyar közgondolkodásban, sőt, voltaképpen többet ártott Kemény Zsigmond megítélésének, mint Kossuthénak.
Ekkoriban kerülnek elő az anyagi természetű vádak is, miszerint Kossuth nem csak rossz politikus volt, nem csak olyasvalaki, aki tévútra, sőt a vesztébe vitte a magyarságot, hanem még lopott is. Ennek a fő képviselője egy Ponori Thewrewk József nevű publicista volt, aki Ludwig Kossuth, Ungarns Diebsvogel, azaz „Magyarország ormadara [szarkája], Kossuth Lajos címmel publikál egy röpiratot, amiben elsőként vádolja meg a volt kormányzót azzal, hogy 1849 augusztusában megszökött az államkasszával.
HVG: Honnan vette ezt Ponori Thewrewk?
H. R. : Rebesgették ekkoriban Kossuthról, hogy a menekülésekor magával vitte az államkasszát, sőt, még sokan azt is tudni vélték, hogy a koronát és a koronázási ékszereket is elvitte. Ez azért roppant érdekes, mert a lopásvádat hangoztatók Magyarországon maradtak, míg akik az emigrációt választották Kossuth oldalán, azok meg később éppen azt kérték rajta számon, hogy miért nem hozta magával a kasszát, amivel könnyíthetne a nehéz sorsukon. Persze nem a Kossuth-bankókra gondoltak, amikkel maximum begyújtani lehetett volna, hanem volt még ott vert, meg veretlen arany és ezüst is, amit viszont külföldön is fel lehetett volna használni.
Egyébként pontosan tudjuk, hogy mi történt az államkasszával,
hiszen Kossuth menekülése után Duschek Ferenc pénzügyminiszter jelentkezett vele a háromnapos diktátor Görgeinél, aki a kasszában maradt osztrák bankjegyekből és fémpénzekből a fegyverletétel előtt kifizette a katonák zsoldhátralékát. A veretlen arany és ezüstkészlet sorsát Görgei Duschekre bízta, hogy döntse el, az oroszoknak, vagy az osztrákoknak adja át. A miniszter az utóbbi mellett döntött, vélhetően ennek köszönhette, hogy a megtorlás idején nem ítélték halálra.
HVG: Amikor Kossuth számára egyértelművé válik, hogy eljött a vég, nem is gondol arra, hogy az államkasszában található javak segítségével valamelyest könnyítsen a menekülés és a majdani emigránslét viszontagságain?
H. R. : Egy havi kormányzói díját vette fel belőle, amit lehet erkölcsileg csúnya dolognak tartani, de ez valójában járandóság volt, és tulajdonképpen nem is változtatott nagyon semmin. Egyébként Görgei Artúr is fölvette az utolsó havi tábornoki fizetését, hiszen mindannyian bizonytalan jövőnek néztek elébe, és aki családos ember volt, az igyekezett gondoskodni a szeretteiről.
A lopásnarratívát egyébként osztrák részről is igyekeztek terjeszteni, volt is egy olyan törekvés, és nem csak Kossuthtal, de más prominens, emigrációba vonult magyar politikussal szemben is (pl. Szemere Bertalannal, Perczel Mórral), hogy megpróbáltak akár a reformkorból keríteni valami terhelő adatot rájuk nézve, ami bizonyíthatta volna, hogy elloptak valamit, akár csak egy kiskanalat is, vagy nem adtak meg egy kölcsönt. De jelenlegi tudomásunk szerint ennek sem lett komoly visszhangja, mert igazán jól kommunikálható történetet a császári hatóságok sem találtak.
HVG: Mennyire volt létező jelenség a korrupció a szabadságharc alatti magyar kormányzatban?
H. R. : Nem nagyon tudunk ilyesmiről. Kis túlzással mondhatnánk, hogy idő sem igen volt rá. Mire megszilárdult volna a magyar állam, addigra nagyjából vége is lett az egésznek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ismeretlen lett volna, de inkább a hadi beszállítók nyerészkedési vágyában nyilvánult meg. Mondjuk, ha valaki vállalta, hogy elkészít 200 köpenyt, darabját 10 forintért, ott előfordulhatott, hogy a végeredmény silányabb minőségű lett, mint amit a költségek indokoltak. Ezzel együtt azonban arra a nagyságrendű korrupcióra, amit a dualizmus alatt, vagy a későbbi időszakokban láttunk, 1848-ban nem volt példa.
Ellenben ott volt Madarász László „rendőrminiszter” híres gyémántügye, amikor a hazaárulásért kivégzett Zichy Ödön gróf gyémántjainak ellopásával vádolták meg. A lopás tényét nem sikerült bebizonyítani, csak a szándékát, és az is bőven elég volt ahhoz, hogy Madarászból bukott ember váljék. Mondhatnánk, hogy korrupció tekintetében az még egy kényesebb ízlésű kor volt.
HVG: A korszakban ugyanakkor van már egy közösség, akik nem csak ellenségként tekintenek Kossuthra, de árulónak is tartják, ezek a szlovákok. Pontosabban a szlovák nacionalista értelmiség, mivel Kossuthot a felmenői miatt szlovákként könyvelik el. Az egyik szlovák vezető, Jozef Miloslav Hurban egyenesen azt írta róla, hogy „Košut az a madár, amelyik saját szlovák fészkébe a legnagyobbat piszkította.” Mennyiben tekinthető Kossuth szlováknak, és hogyan viszonyult a családja kétségtelen szlovák etnikai hátteréhez?
H. R. : Ez egy meglehetősen bonyolult kérdés. Kossuth az „una eademque libertas”, azaz az egy és ugyanazon szabadság jegyében működő magyar nemesi nemzet tagjaként határozta meg magát az 1820-as, illetve 1830-as években, később pedig, amikor nem utolsó sorban az ő munkásságának eredményeként a nemzethez tartozás privilégiumát az egész társadalomra kiterjesztik, onnantól már önmagát is a magyar polgári nemzet részeként értelmezi. Hogy ez bármiféle konfliktust jelentene a Kossuth-família szlovák etnikai származásával, az fel sem merült benne, ahogyan nem merült fel ilyesmi például Petőfiben sem.
Az is biztos, hogy Kossuth egy erősen magyar nyelvi közegben nevelkedett, bár kétségtelen, hogy szlovákul is megtanult gyerekkorában. A Turóc vármegyei kisnemesség, ahonnan a Kossuth-család is származik, jellemzően egyébként is kétnyelvű volt. Azt azonban érdemes kiemelni, hogy Kossuth magyar nyelvtudása, a szónoki teljesítményéből is láthatóan egészen elképesztő színvonalú volt, amit biztosan nem tudott volna kifejleszteni, ha nem egészen kicsi korától kezdve tanulja a nyelvet.
Egyébként a család szlovák ágában is volt egy Kossuth Lajos, aki Turóc megyei szolgabíróként lelkesen jelentgette fel a császári hatóságoknál 1849 után a volt honvédeket. Ő például nem volt hajlandó nevet változtatni a híres rokon miatt, mások azonban megtették, és a nemesi előnevükből faragtak új családnevet, így lettek Udvardyak.
Fontos azonban megemlíteni, hogy ez
a magyarellenes álláspont a szlovák nacionalista értelmiség sajátja volt csak és nem a szlovákoké egészben.
A honvédseregben jóval több szlovák harcolt, mint amennyien a császári oldalon küzdő Szlovák Légióban szolgáltak, és ez érthetővé válik, ha megnézzük, hogy a magyarok és a németek mellett a szlovákok voltak a legnagyobb nyertesei a Kossuth által is pártolt jobbágyfelszabadításnak.
HVG: Mikorra alakul ki az a kikezdhetetlenül pozitív Kossuth-kép, ami aztán a XX. század második feléig érintetlenül is marad?