Tom Szaky: Ha én lennék egy hatalmas csokigyár vezérigazgatója, úgy rúgnának ki, hogy a lábam sem éri a földet

Úgy tűnik, a sok erőfeszítés ellenére sem haladunk a fenntarthatóság felé, tavaly még csökkent is a világban az újrahasznosított anyagok aránya. Miért nincs áttörés, miért nő a szkepticizmus?

Húsz éve dolgozom a fenntarthatósági iparban. Egyetemistaként én is vadul derűlátó voltam, akkor még új témának számított a fenntarthatóság, és mindenki optimistának tűnt, miközben a gyakorlatban nem sok minden történt. Persze könnyű optimistának lenni egy újszülött esetében, mert nincsenek még pontos elvárások: örülünk annak, ha megfordul, és senki nem várja tőle, hogy maratont fusson.

Aztán ahogy múlt az idő, a bőrünkön is éreztük, hogy egyre romlik a helyzet, súlyos következményei vannak a korábban még szinte csak elvi problémának tűnő klímaváltozásnak. A múlt évtizedben a düh időszakába léptünk – 2017-ben jelent meg a színen Greta Thunberg –, és sokkal komolyabb elvárásaink alakultak ki: tényleg elvártuk a csecsemőtől, hogy hosszútávot fusson. Most viszont lassan belátjuk, hogy egy újszülött nem képes erre – ezzel is magyarázható a növekvő szkepticizmus.

Az is magyarázat, hogy egyre több, más-más természetű feszültség nehezíti az életünket: a gazdasági válságok, a háborúk. Elsősorban az érdekel bennünket, ami velünk, a családunkkal vagy az országunkkal történik, és ez a fajta önzés jelenleg erősebb, mint a környezetünk iránt érzett tenni akarás. Ha az üzleti életet nézzük, ott is feszültségek vannak: az a cél, hogy holnap minden olcsóbb és könnyebben használható legyen, mint ma. A következő húsz évben viszont a környezet állapota még rosszabb lesz, és megnő az ezzel kapcsolatos feszültség, ez pedig már az önzően viselkedő emberiség cselekedeteire is hatással lesz.