„A születésnapom 80 éve kettős ünnep” – egy holokauszttúlélő vallomása
6 perc
2025.01.25. 14:30
2025.01.25. 15:07
Hoffmann Varga Juditnak 1944-45-től minden születésnapja különleges. Az első transzportokkal deportálták családjával Nagykanizsáról. A 17. születésnapja már Auschwitzban érte 1944. május 5-én. Egy évvel később, négy koncentrációs tábort megjárva éppen a 18. születésnapján szabadult fel. Népes családjából csak ő maradt életben. A közel 98 éves Judit emlékei még nem fakulnak, az életkedve is töretlen, és továbbra is fontosnak tartja az emlékeztetést a holokausztra.
Hoffmann Varga Judit a két nevezetes születésnapja között eltelt, embert próbáló egy évnek az eseményeit egy kiadás előtt álló könyvhöz mesélte el Sziklainé Lengyel Zsófiának.
Budapest-Nagykanizsa-Auschwitz
A szüleim textiláruházat vezettek Nagykanizsán, a bátyámat, Hoffmann Sándort és engem viszont Budapestre, a Zsidó Gimnázium ipari tagozatára írattak be középiskolába. Egy pesti családnál laktunk. Az 1943-44-es tanév több változást is hozott számomra. Sanyi bátyám leérettségizett és hazaköltözött, én pedig 16 évesen egy másik családhoz kerültem. Az iskolánk is költözni kényszerült. Ősszel már az Abonyi utcai épület helyett a Wesselényi utcában tanultunk, egészen 1944 tavaszáig.
Március közepén épp otthon voltam látogatóban, de 19-én, vasárnap reggel a szüleim kikísértek a nagykanizsai állomásra, hogy időben visszaérjek Pestre. Meg is érkeztem a Déli pályaudvarra, ám ahogy leszálltam, hemzsegtek a szürke egyenruhás katonák, az utakon pedig sok tankot láttam. Egy velem utazó kanizsai bácsi rögtön felvilágosított: „Bejöttek a németek!” Tanácstalanságomban másnap visszafordultam Nagykanizsára.
Egyre több megszorítás jött. Apám már nem dolgozhatott, az üzletét elvették. A házunkat naponta csak pár órára hagyhattuk el. Nekem át kellett adnom a szobámat egy hozzánk beszállásolt katonatisztnek és feleségének. Szüleim az értékeket, iratokat, könyveket és apám naplóit bőröndbe tették, és egy-egy megbízható ismerőshöz vitték megőrzésre.
Április 27-én korán reggel arra ébredtünk, hogy dörömbölnek a csendőrök. Az egyikük puskát szegezett apámra, miközben közölte: „A magyar állam nevében letartóztatom magukat. A lakást el kell hagyni, fél órán belül álljanak itt útra készen a legszükségesebbekkel.” Gondolkodni se nagyon volt időnk. Anyám adta a vezényszavakat, ki mit szedjen össze, mi meg csomagoltunk.
Fél óra múlva csendőri kísérettel vonultunk a zsinagóga felé, a nagykanizsai gettóba: anyám, apám, a bátyám, a 73 éves nagymama és én.
A gettóvá lett imaházban sem maradtunk sokáig. Pár nap múlva marhavagonba zsúfoltak minket, és elindítottak ismeretlen úti célunk felé. (A nagymamánkat akkor még ott hagyták, de később megtudtam, hogy egy másik vonattal ugyanoda jutott, ahova mi.) Amikor két vagy három étlen-szomjan, bezárva töltött nap után megállt velünk a szerelvény, és föltépték az ajtókat, német katonákat láttunk kutyákkal, botokkal.
A férfiakat és a nőket jó messzire elválasztották egymástól. Mi anyámmal magasra emelt kézzel integettünk Sanyi bátyámnak és édesapámnak. Akkor még nem sejtettük, hogy soha többé nem látjuk őket viszont. Aztán egy magas termetű és sok rangjelzést viselő katonatiszt – talán maga Mengele – elé tereltek minket. Fogtuk egymás kezét az édesanyámmal, aki csinos, fiatalos, 43 éves nő volt, így mindketten az „élők” sorába kerültünk. Az első auschwitzi napon virradt rám a 17. születésnapom.
Gleiwitz-Ravensbrück
Pár nap múlva újabb válogatás következett: anyám Auschwitzban maradt, engem pedig a legfiatalabb és legmunkabíróbb társaimmal együtt teherautóra raktak. Gleiwitzbe kerültünk egy üzembe, ahol gázkormot és abból hadijárművekhez való gumiterméket állítottak elő. Szerencsére többen is voltunk a csapatban nagykanizsaiak, akikkel mindvégig összetartottunk, támogattuk egymást. Három műszakban nehéz fizikai munkát végeztünk a kibírhatatlanul meleg üzemben. Szabályoznunk kellett az égősorok hőmérsékletét, és a forró mellékterméket vödrökkel elhordani, majd beleönteni a padlóban futó csatornába. A kemény munka ellenére csak kevés, silány ennivalót kaptunk, borzasztóan lesoványodtunk.
1945 januárjában aztán a németek kiürítették a gyárat, amelyet már erősen bombáztak a szövetségesek. Minket pár napi céltalan, hóban való gyaloglás után nyitott vagonokba tuszkoltak, és így utaztunk tíz napig. Nem tudtuk, hova megyünk. Olyan szorosan álltunk, mint a heringek, még a kezünket sem tudtuk fölemelni. Ez a közelség minden kellemetlensége ellenére életmentő volt az iszonyatos hidegben. Melegítettük egymást, miközben esett ránk a hó.
Egymás hátáról ettük a pelyheket, így oltottuk a szomjunkat, ugyanis se enni, se inni nem kaptunk a tíz nap alatt. A társaink egy része megzavarodott. Néhányan kiugrottak a mozgó vagonból. Az SS őrök utánuk lőttek, s volt, akit el is találtak. Csak remélni tudtuk, hogy aki megúszta a lövéseket, menedékre lelt valahol.
A szerelvény Ravensbrückbe gördült be, egy hatalmas koncentrációs táborba. Akik még éltünk, kaptunk végre vizet és némi ennivalót. Ravensbrück akkor már „csak” gyűjtőláger volt. Nem dolgoztunk, csak vegetáltunk a zsúfolt barakkokban, szörnyű állapotban. Az az egy vigasztalt minket, hogy többen közülünk megtaláltuk az édesanyánkat. Egyszer csak kiabáltak nekem is az ismerőseim: „Itt van az édesanyád!” Így csodálatos módon újra találkozhattam az Auschwitzból szintén Ravensbrückbe hurcolt anyámmal.
Rechlin-Budapest-Nagykanizsa
Kis idő múlva újabb parancs érkezett, és pár óra vonatozás után egy másik lágerben, Rechlinben kötöttünk ki. A munkatábort a településen működő repülőgép-tesztelő központ közelében, barakkokban állították föl. A lágerből nap mint nap kigyalogoltunk a „munkahelyünkre”, ahol nagy ágakkal kellett álcáznunk a bombatámadások ellen védő légelhárító ágyúkat. Nagyon-nagyon hideg volt, szerszámot nem kaptunk, úgyhogy a csupasz, fagyott kezünkkel szedtük a gallyakat, lazítottuk a földet. Kaptunk ugyan enni, de rettenetesen keveset, úgyhogy már az erőnk legeslegvégén jártunk.
Édesanyám annyira legyengült, hogy már mozogni sem tudott, nemhogy dolgozni. A betegek közé küldték, a Revierbe, magyarul gyengélkedőre. Szerettem volna a közelében lenni, ezért vettem a bátorságot, odamentem a lágerparancsnokhoz, és betegápolói munkát kértem. Ezt a legnagyobb meglepetésemre engedélyezték. Bár másik kórterembe osztottak be, mégis rendszeresen láthattam anyámat, aki magánál volt még, de egyre rosszabb állapotban.
Nem sokkal később szaladt értem valaki, hogy édesanyám hívat. Ezzel fogadott: „Ülj le! Én meg fogok halni, te pedig valószínűleg életben maradsz…” Elbúcsúzott tőlem, és minden gyakorlati tudnivalót elmondott. Lediktálta, hogy a deportálás előtt melyik ismerőshöz mit adtak át, milyen tárgyakat hol találok meg, ha egyszer hazajutok. Édesapámnak is üzent, aztán befordult a fal felé. Fogtam a kezét, hallottam a légzését, éreztem a pulzusát lassulni. Az édesanyám Rechlinben halt meg 1945. április 21-én.
Tíz nappal később az egész lágert kiürítették: fegyveres őrök kíséretében lassú, hosszú menetben elhagytuk a tábort. Bandukoltunk a még havas tájon, ahol egymás után dőltek ki, ültek le a bajtársak, akik már nem tudtak tovább jönni velünk. Napokig mentünk, mikor egyik este észrevettük, hogy egyre kevesebb fegyveres kísérőt látunk magunk körül, mígnem teljesen eltűntek.
Addig a szabad ég alatt éjszakáztunk, ezért csak arra vágytunk, hogy végre fedett menedéket találjunk. Egy kanizsai lánnyal vállaltuk, hogy odamerészkedünk és megpróbálunk bekéredzkedni egy mezőgazdasági épületbe. A parasztgazda megengedte, hogy befeküdjünk a pajtájába, a széna közé.
Ott ébredtünk tetvesen, de szabadon 1945. május 5-én, a 18. születésnapomon.
Hosszú és nehézkes út után, 1945. június 20-án érkeztem meg Budapestre, a Nyugati pályaudvarra. Megdöbbentett, hogy emberek járkálnak az utcán, és ugyanolyan nyüzsgő a városi élet, mint azelőtt. Később visszamentem Nagykanizsára is, de senkimet nem találtam ott. A szombathelyi, zalaegerszegi és nagykanizsai családomból teljesen egyedül maradtam, csak a budapesti nagynénémékhez tudtam menni, ők azonnal befogadtak.
Az ismerősöktől visszakapott egyik bőröndben ott lapultak apám naplói. Akkor nem foglalkoztam vele, minél hamarabb el akartam felejteni azt az egy évet. A füzetek évtizedekig a könyvespolcomon pihentek, 2000-ben döntöttem úgy, hogy érdemes kiadni. Édesapám, Hoffmann János naplóját Ködkárpit – Egy zsidó polgár feljegyzései 1940-1944 címmel 2001-ben lányommal, Julival és unokáimmal, Groó Dianával és Judittal jelentettük meg, Feiszt György szombathelyi történész segítségével és támogatásával. Ezt a könyvet már második dédunokám is olvashatja.
Hoffmann Varga Judit történetét a történetmentéssel foglalkozó Sziklainé Lengyel Zsófia, az Emlékezzünk és Emlékeztessünk Alapítvány, illetve az Igaz Emberekért Alapítvány önkéntese jegyezte le. A történet három epizódja más formában, de szerepel a kiadás előtt álló 88 történet ’44-ből – Sűrített történelemkonzerv című könyvében.
–
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!