Rendszerváltás 35: Albánia, a balkáni Észak-Korea

A II. világháború végét Albániában is rendszerváltás követte, az olasz, majd a német megszállást követően a balkáni ország a szovjet érdekszférában találta magát. A Balkánon azonban ez a váltás nem jelentett újabb katonai megszállást (ez alól csak a tengelyhatalmakkal szövetséges Bulgária jelentett kivételt), ahogyan Jugoszláviába, úgy Albániába sem vonultak be a szovjet csapatok. Ez a tény önmagában is tágabb kereteket teremtett a blokkon belüli önálló politizálásra, ami olyan jól sikerült, hogy előbb Jugoszlávia (1948), majd Albánia (1961) is katonai retorzió nélkül fordíthatott hátat Moszkvának.

Csaplár-Degovics Krisztián

Túry Gergely

Ám amíg a titói Jugoszláviát az önállóság igénye vitte ki a keleti blokkból, mely önállóság gyakorlására a gazdasági, társadalmi és politikai lehetőségei is adottak voltak (legalábbis ideig-óráig), addig Albánia ezekkel nem rendelkezett. A korabeli albán vezetést a hruscsovi desztalinizációs politika fordította szembe Moszkvával és még csak nem is feltétlenül azért, mert annyira ortodox sztálinisták lettek volna, hanem azért, mert

a hatalmat csak a totális diktatúra folytatásával vélték megtarthatónak.

„A korabeli Albániát általában a szocialista, illetve a kommunista rendszerek közé szokták besorolni, ám a felszínen látható marxista-leninista máz valójában egy szélsőségesen nacionalista államot takart” – mondta Csaplár-Degovics Krisztián, a HUN-REN BTK Történettudományi intézet Délkelet-Európa Története Osztályának vezetője.

Sztálin épp ezért nem is kedvelte az ország teljhatalmú vezetőjét, Enver Hodzsát. A szovjet vezetőnek megvolt az embere Albánia élére, ő Kocsi Dzodze volt, akit többek között ezért is tetetett el láb alól Hodzsa 1949-ben. Ugyanakkor Hodzsa mélységesen tisztelte Sztálint, bár nem a kommunizmusa, hanem az általa alkalmazott hatalomtechnikai megoldások miatt. Csaplár-Degovics úgy látja: „Ha mindenképp párhuzamot keresünk Albániával a korszakban, akkor én megkockáztatnám Észak-Koreát”.

A háború után

Ekkorra Albánia már túl van egy nagy szakításon, Enver Hodzsa a Tito-Sztálin összefeszülésnél a szovjetek mellett tette le a garast, miközben néhány hónappal korábban még arról volt szó, hogy Albánia hetedik tagköztársaságként csatlakozhatna Jugoszláviához. Tito már a háború alatt is bábáskodott az albán kommunista partizán alakulatok megalakítása fölött, sőt a pártszervezéshez is biztosított szakértőket, mivel az albánok nem igazán tudták, hogy miként is kellene ezt csinálni.

Ez érthető is, ha belegondolunk, hogy Hodzsa egy művelt embernek számított, aki egy francia tannyelvű líceumban tanított, még Apponyi Gyula is a tanítványai között volt, aki az albán Sissi, Apponyi Geraldine testvére volt. Ám a pártszervezés, a mozgalmi munka, a partizánharc mind olyan ismereteket igényeltek, amelyekkel Enver Hodzsa nem rendelkezett, így nagyon jól jött a titói segítség – mondta a történész.

1948-ban aztán Hodzsa szakít Jugoszláviával és ezt használja fel arra is, hogy leszámoljon Kocsi Dzodzéval, Sztálin emberével, akit titóistának nyilvánít, majd kivégeztet, de ettől nem romlott meg az albán-szovjet viszony, sőt innentől válik igazán intenzívvé a két ország kapcsolata. Ugyanakkor Albánia nem csak a Szovjetunió felé nyit ekkor, hanem olyan keleti blokkos országok felé is, amelyekhez már korábban is történelmi kapcsolatok fűzték. Ezek között a főhelyen pedig Magyarország állt.