Az atlantizmus emlékére: amikor az USA még nem az orosz birodalmi érdekek kiszolgálója volt

Véget ért Európa amerikai évszázada – vonta le sok politikus a következtetést az új amerikai adminisztráció képviselőinek múlt heti európai ámokfutása láttán. S véget ér az atlantizmus is, az Egyesült Államok Európára többé már nem szoros szövetségeseként tekint, hanem kereskedelmi versenytársként, egynek azok közül a regionális hatalmak közül, amelyekkel az erő pozíciójából tárgyalna.

A 80 éven át különösebb fennakadások nélkül működő atlanti szövetség pillanatok alatt darabokra törhet. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pontosan megfogalmazta Európa félelmeit: „Legyünk őszinték. Most már nem zárhatjuk ki, hogy Amerika nemet mond Európának egy őt fenyegető kérdésben.” Mindez pont akkor történik, amikor újra feléledőben van az orosz birodalmi terjeszkedés álma, és szükséges lenne ellene fellépni, megfelelő erőt mutatva.

Pontosan ezért írta felül az Egyesült Államok 1945 után a korábbi külpolitikai doktrínáját, s vállalt szerepet az új világrend kialakításában. Az amerikai vezetés még a második világháború idején úgy vélte, megformálhatja a Szovjetunióval a modus vivendit, amelynek jegyében Sztálin megelégszik egy befolyási övezet kialakításával, nem erőlteti feltétlenül ezeken a helyeken a kommunista hatalomátvételt, s nem törekszik további területek meghódítására.

Franklin D. Roosevelt amerikai elnök szerint az Egyesült Nemzetek Szervezete és annak Biztonsági Tanácsa megfelelő keret lett volna a nagyhatalmak konfliktusainak rendezésére. Nyugat-Európa pedig ebben a felállásban alkalmas lett volna saját biztonságának megteremtésére és garantálására.

Kevesen voltak akkor az amerikai adminisztrációban, akik nem Roosevelthez hasonlóan gondolkodtak. Utódja, Harry S. Truman elnök még szenátorként a hagyományos erőegyensúly politikáját képviselte, 1941-ben azt mondta, ha a németek győznének a háborúban, akkor az oroszokat, ha az oroszok, akkor pedig a németeket kellene támogatni, egyébként pedig hadd gyilkolják egymást. Pearl Harbour után persze minden megváltozott, de olyannyira hittek Sztálinnak, hogy a háború végéig nem terveztek további európai kötelezettségvállalásokat.

Akadtak azonban bizalmatlanok, köztük George Kennan külügyi tisztviselő, aki már 1945-ben azt írta egyik levelében, hogy „alapvető konfliktus fog kialakulni Európa miatt az atlanti hatalom – amely az európai félszigeten az élénk és független politikai élet megőrzését követeli – és a féltékeny eurázsiai hatalom között, amelynek késztetése, hogy folyton nyugat felé terjeszkedjen, meg sem állva az Atlanti óceánig”.