Minden hasonlat sántít, de az Egyesült Államokat és az Európai Uniót mindig is két vízi járműnek láttam. Amerika nagy és erős óceánjáró, amely fölényesen uralja a hullámokat, a kapitánya vezényszavakkal irányít, s ha jók a parancsok, a hajó irigylésre méltóan halad előre. A kockázat mégsem jelentéktelen: ha a kapitány ostoba utasításokat ad, a hatalmas óceánjáró váratlanul az oldalára borul, az utasok fele kizuhan, a katasztrófa pedig cunamit indít el a tengeren.
Az európai integráció ugyanakkor összefűzött tutajok rendszerére emlékeztet. Amíg a köteleket valaki el nem vágja, a rendszer viszonylag sebesen halad – már amennyiben minden tutajon azonos irányban húznak. Az ütemet valaki a középső kis tutajról hangosbeszélőn diktálja az előzetes konszenzus értelmében, időnként cukorkát oszt az evezősöknek, és meginti azt, aki csak a cukorkát várja, de a lapát végét megfogni rest. Nem a leghatékonyabb rendszer, de egyvalami sohasem történhet vele: nem tud végzetesen belefordulni az óceánba, így az utasaiban vagy másokban sem tud súlyos károkat tenni.
