Trump a szavak korlátlan özönében hisz, az amerikaiakhoz Kennedy, Reagan és Clinton tudott igazán szólni

Hosszan lehet sorolni, miben különbözik Donald Trump amerikai elnök az elődeitől, ezek egyike a kommunikációhoz való viszonya. Truth Social révén saját közösségi platformja van, A gyakornok című valóságshow házigazdájaként pedig megtanulta, hogy a legfontosabb mutató a nézettségé. Imádja a saját hangját, tökéletesen igazolja azt a magyar közmondást, hogy sok beszédnek sok az alja. A szócunamiban nehéz megtalálni az összefüggéseket, írásban szeret a csupa nagybetűs szavakkal „kiabálni”, nem erőssége a központozás, szeszélyesen használja a nagy kezdőbetűt, s mindig talál módot arra, hogy önmagát dicsérje. A jelen újságíróinak nehéz összefoglalni a mondandóját, a történészek pedig majd megküzdenek azzal, hogy utólag formába öntsék, ami kontrollálatlanul elhangzott.

Az, hogy az amerikai elnökségre pályázó – vagy a Fehér Házban hivatalban lévő – politikus milyen szónok, sokáig nem nagyon számított, mert

személyesen kevés emberrel találkozott, az amerikaiak többsége a hangját sem ismerte.

Ez akkor változott meg, amikor a demokrata Franklin Delano Roosevelt 1933-ban, nyolc nappal a hivatalba lépését követően az új tömegmédium, a rádió segítségével elmondta első „kandalló melletti beszédét”. A cél az volt, hogy „párbeszédet folytasson” a választópolgárokkal, s ezt időnként a filmhíradó is megörökítette. Először a nagy gazdasági világválság leküzdését szolgáló elképzeléseit mondta el, s az utolsót, a harmincadikat 1944 júniusában az ötödik hadikölcsönről tartotta.

A szónoki képességekben új korszakot a szintén demokrata John F. Kennedy hozott, aki nem indult túl jól.