Akit André Kertész, Tom Waits és Agnes Varda is dicsért – érezni tanítanak a hippiújság fotósának munkái

Az idén 10 Oscarra jelölt (és hármat el is hozó) 3 és fél órás monstre film, A brutalista a Rotten Tomatoes filmes portálon a kritikusoktól 90% feletti elismerést kapott, a beszámolókat író „hétköznapi” nézők értékelései alapján pedig 80%-os a tetszési indexe. Ez az írás persze nem erről, a témáját és a készítőit illetően is fontos magyar vonatkozásokat tartalmazó filmről szól, még csak nem is a főszerep megformálásáért Oscarral jutalmazott Adrien Brodyról. Bár az utóbbiról kicsit igen, hiszen a színész édesanyja, a magyar származású Sylvia Plachy fotográfus gyakran ragadja meg az alkalmat, hogy megemlítse világsztár fiát (amellett, hogy gyermekkora óta ő az egyik vissza-visszatérő fotós témája), és Brody is többször kifejezte nagy nyilvánosság előtt rajongását és elismerését fotográfus anyja iránt. Anya és fia: más-más műfajban magasra ívelő karrier, hasonló érzékenység. És persze tehetség, amit szakmai útjuk során szerencsés találkozások és jól működtetett szakmai kapcsolatok támogattak és támogatnak.

A Magyarországot 1956 novemberében, tizenhárom évesen elhagyó és családjával 1958-ban egy New Yorkhoz közeli kisvárosban letelepedő Sylvia Plachynak (újra) kvázi életmű-kiállítása van Budapesten, a Capa Központban; a kurátor ezúttal is a fotográfusnő munkásságát és őt magát is jól ismerő kurátor, Csizek Gabriella. Adódik a kérdés: mennyiben más ez a kiállítás, mint a fotográfusnak a Mai Manó Házban éppen tíz évvel ezelőtt bemutatott, majd egy kisebb európai útra indult anyaga?

Kiállítási enteriőr a Sylvia Plachy-kiállításon

Capa Központ

„Az is egy hosszú távú munka volt, és az is életmű-kiállításnak volt tekinthető, kerültek is a mostani kiállításba képek az akkoriakból. A különbség az, hogy most ezeket nem mind abban a formájukban mutatjuk meg, ahogy általában megjelennek a kiállításokon, hanem esetenként publikációként, úgy, ahogy annak idején a magazinokban: az eredeti oldalakat beszkennelve, rizsrosttal kevert papírra nyomtatva” – mondja Csizek Gabriella. – „Ez a forma jól mutatja, hogy Sylvia »egységes módon« fényképez. Sok fotográfus készít képeket megélhetési munkaként, megbízásra, miközben teljesen másmilyen módon dolgozik belső indíttatásból készülő művei létrehozásakor. Sylvia esetében ez egyáltalán nincs így: olyan szerencsés személyiség, hogy utóbb szinte az összes könyvének anyagába beválogathatott azokból a munkákból is, amelyeket tulajdonképpen megbízásra fotózott. Ez persze azt is jelenti, hogy olyan közegben dolgozott, amelyben teljesen önmaga tudott lenni. Ezt a közeget a The Village Voice  – mely, ha úgy tetszik, egy hippiújság volt –, illetve a Metropolis magazin adta. Mindkettőre a hihetetlenül nyitott és haladó szellemiség volt jellemző.”

Nemcsak Plachy, de a korabeli New Yorkban élő kreatív közösség is magának érezhette az 1955-ben alapított és nyomtatásban 2017-ig hetente megjelenő The Village Voice-ot. Bár a ma nyomtatott formában már csak negyedévente kiadott lap jelentősége jó ideje megkopott, egykori kulcsszerepe elévülhetetlen az ún. New Journalism megteremtésében, a New York-i (azon belül a Greenwich Village-i) alternatív kultúra megjelenítésében és közvetítésében, és nem utolsósorban a világ kulturális és szexuális diverzitásának megmutatásában.

Capa Központ

Sylvia Plachy pályakezdő fotográfusként a 70-es évek első felében, vagyis egy igazán izgalmas időszakban kezdett el dolgozni a The Village Voice-nak, majd rövid kihagyás után (soha rosszabb okot a kihagyásra: Plachy 1977-ben elnyerte a Guggenheim Fellowshipet, ezért volt távol) a szerkesztőség állandó munkatársa lett. A legendás lapnál a nyolcvanas évek elejétől kezdve tíz éven át egy oldalpáron saját tematikus fotórovattal jelentkezett, Unguided Tour (Vezetetlen városnézés) címmel. A rovat spontán hatású fotóit, a korban vizuálisan frissnek számító „talált” New York-i utcaképeit, alakjait, jeleneteit és hangulatait szerették az olvasók; Plachy az 1990-ben megjelent első albumának anyagát is az ebben a rovatban megjelent képeiből válogatta. A kötet hátoldalán nem kisebb művészek, mint André Kertész, Tom Waits, Richard Avedon és Agnes Varda méltatják elismerő szavakkal a szerzőt. A könyv a megjelenése után egy évvel a fotográfia egyik csúcsintézményének számító International Center of Photography Infinity elnevezésű díját is elnyerte.

Az Unguided Tour képein többnyire nincsenek drámai kontrasztok, meglepő figurák; a társadalom szélére, a sűrűbb árnyékba szorult sorsok, meghökkentő szemszögek. Mit láttak, mit látnak Sylvia Plachy képeiben azok, akik nagyra értékelik? Mi az, ami az ő képi világát jellemzi? Csizek Gabriella ezt mondja: „Sylvia az én véleményem szerint egy kicsit megmaradt európai fotográfusnak. Pontosabban nagyon jól ötvöződik látásmódjában, fotográfiai stílusában két világ. Az egyik az európai: kicsit részletező és sokszor melankolikus, illetve sűrítő és bonyolult helyzeteket is megmutató; a másik meg inkább amerikai: erőteljesebb, keményebb, egyértelműbb, direkt állítást eredményező képek. Nagyon jó »melanzsot« hoz létre ebből a kettőből – a humort is belekeverve –, és szerintem ez az, ami őt megkülönbözteti mindenki mástól. Az ő fotói számomra nagyon közel állnak a költészethez. Képeinek állításai olyan jelentéstartalmakat nyitnak meg, mint amilyenekre a költészet képes, amikor a szavak jelentésmezőjét kinyitja egymás felé egy versben.”

Capa Központ

A Capa Központban most látogatható életmű-kiállítás nemcsak a The Village Voice-ban és a nyolcvanas évek közepétől a Metropolis formatervezési és építészeti magazinban (illetve esetenként más amerikai sajtóorgánumokban) megjelent képekből válogat, hanem a sokat utazó és naplószerűen fényképező Plachy több mint 50 év alatt született összes munkájából.

Fel-feltűnnek a kiállításon olyan fotók, amelyek nyilvánvalóan Kelet-Európában készültek – Plachy ugyanis a hatvanas évek közepétől kezdve rendszeresen látogatott Magyarországra, de Erdélyben is többször járt, és az ott szerzett élményei, ottani találkozásai magánemberként és fotósként is megérintették.

A kiállítótérben asszociatív módon váltakoznak a megbízásra készült munkák, a különböző ismert személyekről készült felvételek (köztük talán a legjobb és legtöbbször reprodukált képe egy remek Basquiat-portré), vizuális naplóként spontán készült fényképek, családi fotók (különösen nagy számban a különböző életkorában megörökített Adrien Brodyról) és állatokról készült felvételek. A képek sora a falakon egy hullámvonalat ad ki; képaláírások és dátumok nélkül installálták őket, talán azért, hogy a feliratok ne szakítsák meg a képfolyamot. A különféle technikával, többféle filmre és különböző kamerákkal készült felvételek sokféleségét a többféle hordozó is erősíti: nyomatok keretben és anélkül, térbe lógatott áttetsző textileken, tárolóban és egy ún. „szerkesztőségi asztalon”.

A kérdésre, hogy mi az ajánlott útvonal a két termet megtöltő kiállításban, Csizek Gabriella kurátor annyit mond: „A szabadság. Bármerre el lehet indulni. Az alaprajzból fakadóan akár jobbra, akár balra fordulva lehet kezdeni. Én egyébként sokszor úgy nézek kiállításokat, és szerintem ezt is úgy érdemes, hogy körbenézek a szememmel, és ahhoz a képhez megyek oda, amelyik hív… Nyilván a rendezésnél kialakul egyfajta sorrend, de igazából kalandozni érdemes ebben a kiállításban. Nincs sem tematikus, sem időrendbeli, sem helyszínbeli meghatározottsága a rendezésnek, és valóban, szándékosan nincsenek képaláírások sem. Sylvia azt szeretné, hogyha a kép mondaná el, amit lehet. De vannak, akiknek szükségük van arra, hogy tudjanak földrajzi helyszínt, nevet és évszámot kötni a képekhez, ezért található a térben több sillabusz is, amelyet a látogató magával vihet a megtekintés idejére; abban olvashatók az adatok mindegyik képhez.”

Ezt a kiállítást is érdemes megtekinteni:

Plachy munkáival kapcsolatban a „humanista fotográfia” kifejezést szokták használni, bár ez első hallásra némileg definiálatlan és tág fogalomnak tűnik. Ehhez a kiállításban olvasható kurátori szöveg ad támpontokat: „Érzékenysége és humanizmusa, mélyen emberközpontú szemlélete az alappillére minden tevékenységének. Magát is kiteszi a fotózott helyzeteknek, empátiával viszonyul a másikhoz, nem ítélkezik. Nem csak tudósít, annál mélyebbre lát. Nem ad végleges válaszokat, sokkal inkább gondolkodásra késztet. Érezni tanít.”

Ha felmerül a kérdés, hogy mennyiben sajtófotó, és mennyiben alkotói, autonóm fotográfia az, amit látunk, Csizek Gabriella kurátor válasza a fentieken felül ez: „Szerintem ezek a képek soha nem tartoztak igazán a szokásos fotóriport kategóriájába. Még ha úgy is jelentek meg egykor, hogy egy-egy cikket illusztráltak vagy erősítettek, esetleg párhuzamosan képben is elmondták ugyanazt, amit a szöveg, most már szöveg nélkül működnek a kiállítótérben, egyszerűen más a létmódjuk.”

Capa Központ

Visszatérve a cikk elején említett filmre, A brutalistára: vannak, akik szerint a mű aránytalanul túlértékelt, mások szerint a filmművészet egyik legjobb – ha nem a legjobb – alkotása született meg vele. A brutalista főszerepét játszó színész édesanyjának képei is nézhetők ilyen szemmel: számos díjjal elismert, fontos intézmények gyűjteményeibe beemelt fotográfiák, melyekről beszélve a legtöbben kiemelik a képek intimitását, humanitását és szépségét. De tudható az is, hogy ezekben az évtizedekben ugyanott és ugyanakkor dolgoztak olyan egyedi képvilágot létrehozó fotográfusok is, akik élesebben, drámaibban, az emberi psziché mélyebb zugaiba nézve látták és láttatták azt, ami körülvette és körülveszi az embert az egyre furcsábbá váló XX. században, és azon túl. Igaz, nem kell mindig mindenbe belehalni.

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!