"Ha majd kisbaba leszek" - Hogyan érzékelik az időt a gyerekek?

Az idő érzékelésének fejlődése roppant érdekes terület, többek között azért, mert olyan észlelésről beszélünk, amelynek nincs saját érzékszerve. Mivel az időészlelés erősen összefügg a memória fejlettségével, az érzékelés más modalitásaival, a kultúrával, ahol a gyerek felnő, sőt a történelmi korral – és természetesen a családi szocializáció is hat rá –, be kell látnunk, hogy kevés biztos és mindenkire egyaránt vonatkozó törvényszerűséget találunk, amikor egy ember időfogalmának kialakulását vizsgáljuk. Önmagában az időt definiálni sem könnyű, Einstein óta az egyszerű halandók talán meg sem próbálkoznak ilyesmivel. 

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra A Nő magazinban olvashat, amelyben a közösséggel foglalkozunk. Alapvető élményünk és igényünk, hogy tartozzunk valahová, sokszor már az is segíthet átlendülni a nehézségeken, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül. Mit jelent számunkra a kiállás - önmagunkért és másokért, - és mit jelent a szolidaritás? Legújabb számunk többek között Szamosi Zsófia, Mészáros Antónia, Kornai Margit és Molnár Áron Noár segítségével próbál válaszokat nyújtani ezekre a kérdésekre. HVG Extra A Nő Keresse az újságosoknál, vagy rendelje meg!

Micsoda idők!

A hordozható órák Európában a vasúti közlekedés elterjedésével lettek népszerűek, a falusi ember a még a természet körforgásában ciklikusan visszatérő eseményekhez (napkelte, napnyugta, telehold, újhold) viszonyította az időt. Nem telt el túl sok emberöltő azóta, hogy általánosan elterjedt az idő mérése: az óra, a perc, a másodperc fogalma. Bizonyos kultúrák az időt lineárisnak tartják: ami valamikor megtörtént, az már örökké a múlt része marad, a jelen és a jövő ezután következik. Más kultúrákban az idő körkörös, vagyis minden, ami már megtörtént, végtelen alkalommal újra meg fog történni. Az időfelfogás természetesen befolyásolja a mindennapi életünket is.

E. T. Hall antropológus monokronikus és polikronikus kultúrákat különböztet meg. A nyugati monokronikus kultúrákban a találkozók időpontját előre megbeszélik, és nagyjából betartják, az események pontosan kezdődnek, a buszoknak menetrendjük van. Az idő pénz, a késés pedig a másik idejének elvesztegetése. A polikronikus kultúrákban (általában délen és bizonyos keleti országokban) az időt nem lehet elvesztegetni, mert olyan úgy sincs, hogy semmit sem csinálunk. Amíg várunk a másikra, akár órákig vagy napokig, addig belefogunk ebbe-abba, vagy legalábbis beszélgetünk valakivel, ami nagyon is hasznos és fontos tevékenység. Az egyén szintjén is megjelenhetnek ezek az időattitűdök: a monokronikus személyiség egy időben egy dologra koncentrál, betartja a határidőket, a tervekhez ragaszkodik, a gyors cselekvés híve, míg a polikronikus személyiség egyszerre több feladatot végez párhuzamosan, igyekszik betartani a határidőket, a terveket könnyen változtatja, és cselekvés gyorsaságát emberi kapcsolataitól teszi függővé.

Számtalan további pszichológiai elmélet írja le különböző oldalról az időhöz való viszonyunkat.

A gyerekek időészlelésének fejlődése nagyban függ attól is, hogy az őket körülvevő kultúra és a számukra fontos, mintaadó személyek milyen kapcsolatban vannak az idővel.

Most azonnal

A babák teljes mértékben a jelenben élnek, számukra nem létezik az „egy órával ezelőtt”, ahogy az „egy óra múlva” sem. Nincsenek terveik, és elvárásaik a környezetükkel kapcsolatban, de vannak szükségleteik, amelyek azonnali megoldást kívánnak. Az éhes baba most és azonnal szeretne enni, ha fájdalmat okoz a hasában egy kósza buborék, attól ott és azonnal akar megszabadulni. Nem képes még felmérni, hogy az evés előtti pelenkázás már a szoptatás közeledtét jelzi. Az események sorrendisége csak a második hónapban kezd derengeni számára, amikor már tudatosan viszi a szájához a kezét, vagy hallja a hangot, és odafordítja a fejét. A sorrendiség felfedezése már az időészlelés csírája, de majdnem egy évtizednek kell eltelnie, hogy a gyerek képes legyen határidőket betartani, időtávokat felmérni, megbecsülni, így átlátni és megszervezni a mindennapi életet.

AFP / Igor Zarembo

Ahogy felfedezi a saját mozdulatainak sorrendiségét, lassan mások tevékenységében is megtalálja az időbeli törvényszerűségeket, megérti az egymásutániság fogalmát. Ám az időfogalom kialakulása még nagyon messze van. A kétéves egyszerűen nem érti, és nem is értheti, hogy miért kell sietni, amikor ő mindent meg akar nézni az utcán. Miért kell szedni a lábunkat, amikor épp jön a kukásautó, vagy érdekes bodobácsok ringatóznak a fűszálak hegyén? A siettetés értelmetlen számára, annak ellenére, hogy már megérti az időre utaló kifejezéseket, és ezek lassan a beszédében is megjelennek. Igaz, jó darabig meglehetősen kuszán.

Ovis korára már beszélni tud az időről, de csak konkrét eseményekhez kapcsolódva. Meg tudja fogalmazni, hogy ebéd után vagy alvás előtt történt vele valami. A nagyobb időegységek még döcögnek, a tegnap és a holnap fölcserélődhet, a ma viszont biztos. Nem ritka a „majd tegnap megyünk a nagyihoz” vagy a „holnap voltam játszótéren” típusú tévesztés.

Nagyóvodás korától roppant mód érdeklik az idővel kapcsolatos eszközök, az óra, a naptár, sokat kérdez róluk. A napok nevét bemagolhatja jó sorrendben, sőt, akár a hónapok nevét is, de ez nem jelenti azt, hogy átlátja és érti a szerepüket. Erre akkor lesz képes, amikor már elvonatkoztat, vagyis fogalmakban gondolkodik: kisiskolás kortól.

Az ovis korszak jellemzője az egocentrikus világkép: a gyerek csak a saját nézőpontjából észleli a világot, így mindent önmagához viszonyít. Az idő múlását is így kezeli:

Ha elveszem a tesóm szülinapi tortagyertyáit és ráteszem a saját sütimre, akkor idősebb leszek.

„Ha gyorsan eszem, akkor hamarabb kezdődik a mese a tévében.” Van már jövőképe, tudja, hogy kisbaba volt, és felnőtt lesz, de néha ebbe is belegabalyodik: „Ha majd én leszek anyuka, és te kisbaba, neked adom a szép kabátomat.”

Minden a helyére kerül

Hat–nyolc éves korra jön el a szimbolikus gondolkodás ideje, így már nemcsak konkrét eseményekhez kapcsolódva, hanem azoktól teljesen függetlenül is képes bánni az idő fogalmával. Csak ettől kezdve számíthatunk arra, hogy kezelni tudja, hogy mit kell holnapra előkészíteni, melyik nap nincs tanítás az iskolában, és azt is, hogy időben kell elindulni, hogy időben odaérjünk. A tegnap, ma, holnap természetes és érthető fogalommá válik. A hónapokat még nem feltétlenül tudja jól elhelyezni, az évszakokat is főleg az ünnepek vagy a szélsőséges időjárás alapján azonosítja be. Tisztában van a halál fogalmával, már tudja, hogy visszafordíthatatlan, és azt is, hogy az idős emberek közelebb vannak a halálhoz, mint a fiatalok.

Elkezd kialakulni saját időkezelési stílusa: hogyan viszonyul a határidőkhöz, a pontosság mennyire fontos számára, mennyire jól tudja felmérni, hogy mennyi időre lesz szüksége egy-egy tevékenység elvégzéséhez. A mai nyugati életforma erre korán rászorítja a gyerekeket.

Néhány évtizede a gyerekek, miután hazaértek az iskolából, letették otthon a táskájukat, és kimentek játszani a többiekkel, s akkor kellett hazamenniük, amikor felkapcsolták az utcai világítást. Nem kellett különórákra szaladgálniuk – a mai gyerekekhez képest időmilliomosok voltak. Gondoljunk bele, ha minden délután csak egyetlen különóra van, ez már három tevékenységet szorít keretek közé: időben be kell fejezni a különóra előtti foglalatosságot, részt venni a megszabott ideig tartó különórán, és csak az óra után lehet elkezdeni a következőt. Ma már a gyerekeknek délutánra is van órarendjük, határidőnaplójuk vagy webes naptáruk, eseménykezelő appjuk a mobilon. A gyerekkor és a felnőttkor közötti határok elmosódnak. Momo szürke urai könyörtelenül éreztetik a hatalmukat a gyerekek életében is.

Szerző: Sződy Judit

OLVASNIVALÓ: Iben Dissing Sandahl – Jessica Joelle Alexander: Gyereknevelés dán módra, HVG Könyvek, 2017.