Előítéletek nélkül - Szubjektív szépségtörténetek

Gyerekszépségverseny, kicsit másként

Szépség. Egyszerű szó, amely mégis rendkívül nehezen megfogalmazható tartalmat takar – nemcsak azért, mert szubjektív meghatározni, mitől szép valami, főleg valaki – hanem mert minden korszakban, sőt minden földrészen, társadalomban más értékeket testesít meg. Ennek ellenére az utóbbi évtizedekben tanúi, egyben szenvedő alanyai is lehettünk annak, ahogy uniformizált szépségideálok ömlenek ránk minden mennyiségben a médiából, a filmekből, a reklámokból – komolyan befolyásolva több fiatal generáció testképét és önértékelését. A gyerekek köré épített szépségipar ennek az egyik legmarkánsabb példája. A Bábelben nagyon alaposan körbe akartam járni a témát – sok szempontból károsnak gondolom, ami manapság ezzel kapcsolatban történik: az, ahogyan a szülőket presszionálva eltorzítják a fiatalok, sokszor gyerekek értékrendjét, több mint ijesztő. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy ne csak kritizáljuk, egyoldalúan, például a gyerekszépségversenyek világát, hanem próbáljunk meglátni egyéb nézőpontokat is. Tény, hogy előítéletekkel mentem oda, ezt egyetlen pillanatig sem titkoltam. Amennyire tudtam, nyílt lapokkal játszottam az anyukákkal felvett interjúk során, azaz a kritikai él minden kérdésemben benne volt. Mégis, amikor megértettem egy-egy szülő álláspontját, a kritikai él és az előítéleteim ellenére el tudtam fogadni, hogy van, aki fontosnak tartja a gyereke jövőjének szempontjából, hogy fotózásokra és szépségversenyekre hordja. Volt olyan anyuka, aki elmondta: az elején nagyon féltette a lányát, de miután látta, hogy a gyerek felszabadultabb, magabiztosabb lett a versenyek hatására, beadta a derekát. Minden alkalommal megbeszélik, ami egy-egy ilyen megméretésen történik: azt is, ha győz, és azt is, ha nem sikerül helyezést elérnie. Mindig ott van a választás lehetősége: ha nem akar, nem mennek többé. Ez az édesanya olyan meggyőzően állította, hogy ha nem egyoldalúan erre építenek mindent, és nem hagyja, hogy túlzásokba essen a gyerek, akkor a verseny kedvezően hat az önbizalmára, hogy elhittem, elfogadtam, amit mondott. Rájöttem, hogy kategorikus, sommás véleményt még ilyen, egyértelműnek látszó esetben sem mondhatunk, hiszen a lényeg itt is pusztán az, hogy a gyerek örömmel csinálja azt, amit csinál. Ha nem a mama akarja a saját álmát megélni, és nem bevételi forrást lát a gyerekében, akkor talán mégsem annyira ijesztő a gyerekszépségverseny, mint ahogy elsőre gondolnánk.

Életre kelt Ken barbie

Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki egészen odáig merészkedjen, hogy Ken barbie hasonmására operáltassa magát? A 35 éves Justin Jedlicát csak élő Ken barbie-ként emlegetik, ugyanis több mint százhúsz plasztikai beavatkozáson esett át az utóbbi években, és orrának, homlokának, ajkainak átszabása után izmokat szimuláló szilikon implantátumokat ültetett be a felsőtestébe, a karjába.

A szegény bevándorló családból származó Justin 13 éves volt, amikor elhatározta, hogy megműtteti gyűlölt orrát. Éveken át spórolt rá, közben folyamatosan arcokat rajzolt, Leonardókat másolt – a klasszikus szépséget imádta. Amikor 16 évesen végre megvalósult az álma, és megtörtént az orrplasztika, elindult a lavina. Elhatározta, hogy a szépségideálok mintájára plasztikusan széppé teszi a saját testét. Innentől mindent ennek rendelt alá, házasodni is úgy házasodott, hogy finanszírozni tudja a műtéteket.

Bevallom, mielőtt személyesen is megismertem volna, üresfejű, kis nyápic milliomosra számítottam. Ehhez képest magabiztos, határozott elképzelésekkel bíró fiatalemberrel ültem le beszélgetni, aki úgy tekint a testére, mint valami alapanyagra, amit tetszés szerint alakíthat. Szenvedélye nem csupán a szépségideálok kergetéséről szól, bár elismerte, hatással vannak rá – számára ez sokkal inkább művészet, testszobrászat. A teste az anyag, a szike a szobrászkés, a végeredmény a saját kreálmánya. Ő álmodja meg, hogyan nézzen ki a válla, milyen legyen a csípője, de ő tervezi a szilikonokat is, amiket beültetnek a testébe. Igen, átlagember szemében ez teljesen nonszensz, ugyanakkor abban a kontextusban, ahogyan Justin Jedlica elmesélte, abszolút létjogosultságot nyert ennek a furcsa fiúnak a testszobrászata. Tudományos kíváncsiság is hajtja: számtalan olyan szépészeti beavatkozást hajtottak végre rajta, amit korábban soha senkin. Minden alkalommal az orvosával együtt találják ki, hol vágják fel a bőrt, milyen anyagból legyen az implantátum, hogy az a legszebben mutasson a bőr alatt. Tiszta sci-fi!

Justin története számomra azért rendkívül tanulságos, mert rávilágít arra, hogy az ember mennyi előítélettel áll másokhoz. Bár mindig azt hangsúlyozom, hogy ne legyenek előítéleteink, mégis sokszor azon kapom magam, hogy bizony nekem is vannak. Mert nemcsak a rondával vagyunk előítéletesek – az emberek fejében nagyon sok prekoncepció kapcsolódik a küllemhez. Amikor megismerek egy embert közelebbről, meghallgatom és megértem a nézőpontjait, akkor úgy érzem, lerombolok egy kis előítéletfalat.

Sok időt töltöttem az arab világban, már tíz éve is az érdekelt, hogyan gyűrűzik be oda az emancipáció, illetve a nyugati szépségipar hatása. Mert persze beszüremlik imitt-amott, ugyanakkor szerencsére nem alakította át teljes egészében a kultúra alapvető jegyeit. Arrafelé például még ma is dívik a szélesebb csípő és a nőiesebb alkat.

Egy alkalommal civilekkel utaztam ki Afganisztánba – arról forgattunk, hogyan próbálják az emberek túlélni a mindennapokat. Hogyan élnek a családok, mi van az otthonok falai mögött. Mivel a nők munkalehetőségei nagyon korlátozottak, sok családban a férfiak ki sem engedik a feleségüket idegen helyekre, az egyik NGO (nonprofit, nem kormányzati szervezet) sminktanfolyamot és kozmetikusműhelyt indított az ott élő asszonyok lehetőségeinek bővítésére. Nagyon érdekes kezdeményezés volt, azzal együtt, hogy fölvetett számos emancipációs kérdést, többek között azt, hogy a nyugati társadalom mennyire avatkozhat bele egy másik kultúra életébe. Óvatosan kell ezzel bánni, nem szabad az értékrendünket senkire ráerőltetni. Mindenesetre ez a sminktanfolyam ártatlan kezdeményezésnek bizonyult, a nők kvázi pénzkereseti lehetőségét akarták növelni általa: nem kell elmenniük otthonról, hozzájuk mehetnek a profi sminkre vágyó kuncsaftok.

Arrafelé burkában járnak a nők (egész testet és arcot elfedő lepel, ami alól még a szemük sem látszik ki igazán), nélküle csak otthon mutatkozhatnak. Ennek ellenére sokuk számára nagyon fontos, hogy a burka alatt tökéletes legyen a hajuk és makulátlan az arcuk. Ott volt 15 csodaszép nő, csicseregtek, egymást sminkelték, nevetgéltek: élvezték, ahogy egyre szebbekké, ragyogóbbá váltak. Már-már abszurd volt látni, ahogy a tanfolyam végén, gyönyörűen kifestve, belőtt hajkölteményekkel visszabújtak a burka alá, és libasorban távoztak. Aki látta őket az utcán, nagy valószínűséggel nem gondolta róluk, hogy a lepel alatt milyen egyéniségek, mennyire különböző szépségek rejlenek. Megint az előítéletek! Aki burkába burkolt asszonyról lát fotót, mi jut kapásból az eszébe? Jaj, szerencsétlen, mennyire nyomorúságos lehet neki! Persze van ebben némi igazság: ez a kék, tetőtől talpig lepel valóban jelképez valami ilyesmit, főleg nyugati ember szemével, mégsem lehet általánosítani.  Mert van ilyen is, olyan is. Vannak olyan nők, akiknek nagyon nehéz a sorsuk, és vannak olyanok is, akik maguk döntenek úgy, hogy lepel alá bújnak. Mert úgy szeretik. A nőket mindenhol megbámulják a férfiak. Utánuk füttyentenek, beszólnak nekik – így van ez az arab világban is. Sok nő jobban érzi magát, ha kendőt tesz magára, és nem látszik annyira a teste, az arca. Nincs kitéve a férfiak tekintetének, könnyebb elvegyülni az utcán. A riportjaimmal mindig az volt a célom, hogy árnyaljam a képet. Sztereotípiákban, panelekben gondolkodnak erről is az emberek: arab világ, szerencsétlen nők, rájuk kényszerített burka, kendő, hidzsáb (a hajat eltakaró fátyol), mindegyik elnyomott, mindegyik szörnyűségesen él. Pedig annyiféle nő él ott is. Annyiféle család, annyiféle történet. Csak nehezen kapcsolunk át a saját megszokott értékrendünkből. Ki mondta, hogy az a jó, amit mi jónak tartunk? Hogy az a szép, amit mi annak látunk? Tény, hogy a szépség fontos kérdés a világ minden táján. De talán még ennél is fontosabb, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Hogy mik azok a kis apró dolgok, amelyektől jobban szeretjük, szebbnek gondoljuk magunkat. Az arcfestés például ilyen apró dolog. Így vagy úgy tetten érhető a legkülönbözőbb kultúrákban. Kis plusz, amitől jobban érezzük magunkat. Az arab nőknél az élénk, erőteljes arcfestés az, az afrikai törzsi asszonyoknál a rituális krikszkraksz, Szudánban pedig a homlokba karcolt, finoman megfestett szépségvonalak.

Al Ghaoui Hesna cikke a HVG Extra A nő 2015/1-es számában jelent meg.

Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.