Észszerűtlen zöldszabályok kötik gúzsba a hazai mezőgazdaságot?

Hatalmas termelési potenciál rejlik a magyar mezőgazdaságban, mivel egyes becslések szerint az ágazat legalább 25 millió ember stabil ellátására lenne képes. Ez a belföldi szükségletek biztonságos kielégítésén felül komoly exportterveket alapozhatna meg, ezért nem véletlen, hogy az agrártárca stratégiája 2050-re 20 milliárd eurós éves exportot céloz meg a 8 milliárdos jelenlegi teljesítmény helyett.

Sokat kell még tenni azonban azért, hogy az agrárium kihasználhassa azokat az adottságokat, amelyekre a termelés látványos felfuttatása épülhetne. Így például továbbra is nagy probléma, hogy nem tudunk mit kezdeni az országba érkező, illetve itt fellelhető vízkészletekkel, pedig kézenfekvő lenne azokat öntözésre fordítani.  

Még génmódosított exportszójából sem kéne annyi

Magyarország vízgazdálkodási szempontból kitűnő adottságokkal bír, hiszen a Kárpát-medence „alján” helyezkedik el, így itt nagyon sok víz gyűlik össze. Ma azonban a folyókkal érkező vízmennyiség nagy része felhasználatlanul átfolyik az országon, sőt, a nálunk lehullott csapadékkal együtt körülbelül évi 6 köbkilométernyi vízzel több távozik, mint amennyi a határokon át érkezik.

A természetes vízkapacitás ma elsősorban azért kihasználatlan, mert Magyarországon az öntözött földek aránya alig éri el a több mint 5 millió hektáros mezőgazdasági terület 2 százalékát. Ez azt jelenti, hogy a gazdák mindössze 100-150 ezer hektárt öntöznek, és az alkalmazott technológiák nagy részét is olyan elavult berendezések teszik ki, amelyeket még a 80-as években telepítettek.

Pedig lenne ráció az öntözés fejlesztésében, mivel így ki lehetne védeni azokat a szélsőséges időjárási hatásokat – leginkább az egyre hevesebb aszályos időszakokat –, amelyek a klímaváltozásra vezethetők vissza. Ennek révén csökkenteni lehetne a termelés hektikusságát, amely miatt ma sokszor komoly hiány jelentkezik a terménypiacokon. Bár a nemesítéssel a haszonnövények genetikai teljesítőképessége folyamatosan javul, kiszámítható csapadékellátásra van szükség ahhoz, hogy a bennük rejlő potenciált maximálisan kihasználhassuk.

Csemegekukorica-termelésben Magyarország – Franciaország mellett – már ma is nagyhatalomnak számít, de e teljesítményt szakértői prognózisok szerint öntözéssel még tovább lehetne fokozni, és hasonló eredményeket lehetne elérni a takarmánykukorica- és a borsótermelésben is. Egyes növényeknél pedig – mint például a kifejezetten vízigényes szójánál – a hazai vetésterületet csak öntözéssel lehetne stabilan bővíteni. A magyar szójaterület növelése egyébként mára stratégiai céllá vált, mert így az állati takarmányozásban legalább részben ki lehetne váltani a veszélyesnek tartott, génmódosított (GMO) dél-amerikai szóját, amelyből ma évente több százezer tonna érkezik az országba.

Nem mellékes az sem, hogy a termőföldek öntözhetőségével biztosított lenne a gazdaságok fejlődése akkor is, ha az európai uniós agrártámogatások esetleg kifutnak, és a vállalkozások arra kényszerülnének, hogy javítsák termelési hatékonyságukat. Bár az öntözési beruházások nem olcsók, az öntözés általánosságban is hamar megtérülő befektetésnek számít. Egy ilyen beruházás a mostani támogatásokkal együtt átlagosan 3-5 éven belül visszahozza az árát, de például egy jól terhelhető, kettős termesztésre alkalmas területen támogatások nélkül is reális lehet a 3-5 éves megtérülés.

Tiltás helyett észszerűbb vízügyi szabályozás

Ma azonban az öntözés fejlesztését jelentősen nehezíti, hogy ellentmondás feszül a zöld- és a nemzetgazdasági elvárások között. A túlzottnak tartott zöldcélok például azt is megakadályozzák, hogy ésszerűen lehessen hasznosítani a felszín alatti vízkészleteket. Magyarország víztestekre osztott vízgyűjtő területei közül sok kiváló besorolás alá esik, de egy 2012-es kormányrendelet szerint ma csak úgynevezett mikroöntözési célokra lehet kitermelni rétegvizeket.

Ezért öntözési szakértők szerint az lenne a jó megoldás, ha jogszabály-módosítással lehetővé válna a rétegvizek feltételekhez kötött mezőgazdasági hasznosítása az olyan területeken is, amelyek vízgazdálkodási besorolása jó és vízutánpótlása megfelelő. A vízügyi hatósági apparátus is meglenne ahhoz, hogy a vízkivétel ellenőrizhető legyen, vagyis tiltás helyett racionális szabályozás léphessen életbe.

Persze ma számos további tényező hátráltatja, hogy a gazdák öntözési beruházásokat hajtsanak végre. Így például rengeteg az úgynevezett osztatlan közös tulajdonban lévő tábla, ahol a sok földtulajdonos nem tud egyezségre jutni az öntözési fejlesztésekről (sem). Emellett az uniós területalapú támogatások is elkényelmesítik a termelőket, mert amíg Brüsszel fizet, sokan közülük elmaradottabb termelési struktúrával és rosszabb termésátlagokkal is megélnek. Különösen igaz ez a kis- és a közepes gazdaságokra, amelyek a támogatások miatt nincsenek versenyre, technológiai fejlesztésekre ösztönözve, így konzerválják a korszerűtlenebb gazdálkodási struktúrát.