Az a cég, amelyik csak a profitra hajt, az hosszú távon nem fenntartható
Topolcsik Melinda 2017 óta a Bridgestone Tatabánya Termelő Kft. ügyvezető igazgatója, mintegy 1300 kolléga munkavégzéséért és jóllétéért felel. Nyitrai Katalin a tipikus és az eltérő fejlődésű gyermekekkel inkluzív szemléletben foglalkozó Csodavár Alapítvány kommunikációs és fundraising vezetője. Melinda egy elkötelezett sportrajongó, aki délelőtti futása előtt szorított helyet az interjúnak, Katalin egy masters kosaras, aki nemrég aranyéremmel érkezett vissza az EB-ről. Két lelkes, energikus vezető, akik más-más területen, de nagyon hasonló értékek mentén dolgoznak. Kettejüket a Bridge Budapest Árnyékprogramja kötötte össze azzal a céllal, hogy hidat képezzenek az üzleti és civil szféra között. A program során látszólag két távoli terület vezetői kapcsolódnak és inspirálódnak egymás vezetői tudásából, dilemmáiból és tapasztalataiból.
Elmesélitek, mi volt az, ami megfogott benneteket a másikban a Bridge Árnyékprogram első találkozóján?
Kati: Az első találkozásunkkor én a megérzéseimre hallgattam: azt figyeltem, ki mond majd egy olyan félmondatot, ami valamit elindít bennem. Melinda többek közt arról beszélt, hogy milyen mértékben igyekeznek megteremteni a jó munkakörnyezetet a kollégák megtartása érdekében. Nekem erről egyből eszembe jutott az a programunk, ami a megváltozott munkaképességű munkavállalók kihelyezésére fókuszál, és rögtön tudtam, hogy lesz miről beszélnünk.
Melinda: Én Katit hallgatva éreztem meg, hogy egy, a civil szférában dolgozó vezető pont ugyanolyan kihívásokkal küzd, mint amilyenekkel én is; ugyanakkor, míg nekünk ezek kezeléséhez ott van pénz, paripa, fegyver, náluk nagyon más a helyzet. Nekik ahhoz, hogy egyáltalán el tudják végezni a feladataikat, előbb az anyagi forrást kell megteremteni rá, kőkemény munkával.Azonnal elkezdett érdekelni, hogyan csinálják, és azon is elgondolkodtam, hogy vajon az, amiket én a napi működésben nehézségnek érzek, mekkora problémát is jelentenek valójában.
Jól gondolta Kati, hogy lesz miről beszélgetni?
Melinda: Jól, bizony! Amikor Kati feltette nekem a kérdést, hogy hány megváltozott munkaképességű munkavállalónk van a mintegy 1300fős vállalatnál, és kimondtam, hogy kettő, azonnal éreztem, hogy ennél azért sokkal jobban is tudnánk csinálni. Katiéktól sok segítséget kapunk ehhez. Iparágfüggő is persze, hogy mik a lehetőségek – nálunk még a női munkavállalók növekvő aránya is jelentős eredmény, hiszen az abroncsgyártás nehézipar. Viszont az együttműködésünknek hála az is világos lett, hogy szemléletváltással több területen lehet sokszínűbb, és ezáltal értékesebb a munkahelyi közösségünk.
Most, hogy jobban megismertétek egymást – vezetőként, sőt, akár emberileg is –, van olyan tulajdonság, amiről nem is gondoltátok volna, de közös bennetek?
Melinda: Nem mondom, hogy nem gondoltam volna, de mindenképpen közös bennünk, hogy felelősséget érzünk a közösségért, amiben élünk és dolgozunk, és elkötelezettek vagyunk a fejlődés iránt is. Az viszont, hogy a sport is központi szerepet kap mindkettőnk életében (Kati kosarazik, én rendszeresen futok), az kifejezetten kellemes meglepetés volt.
Kati: Működésünkben, gondolkodásunkban sok a közös. Bár nálunk nem a profit a cél, ugyanúgy kőkeményen eredményesnek kell lenni a számokban is, hiszen felelősek vagyunk másokért, és teljesítenünk kell a vállalásainkat. Szerintem Melindával hasonlóan kezeljük azt a tényt is, hogy női vezetők vagyunk, és ezen adottság mentén hasonló értékeket szeretnénk bevinni a szervezeteinkbe.
Mennyire változott meg az, ahogy a forprofit, illetve a nonprofit szféráról gondolkodtatok a közös munka kapcsán?
Melinda: Nekem nagyon sokat formálódott a szemléletem, ésszerintem mindketten tanultunk a másiktól. Míg Katiék a professzionalizmust viszik be a civil szférába (ami nekem őszintén nagy meglepetés volt nonprofit oldalról), mi a társadalmi felelősségvállalás ügyét igyekszünk az üzleti környezetbe csatornázni. Mindketten nyomot szeretnénk hagyni, függetlenül attól, hogy milyen területen dolgozunk. Megerősödött bennem, hogy az a cég, amelyik csak a profitra hajt, az hosszú távon nem fenntartható – mint ahogy az a nonprofit szervezet sem, amelyik egyáltalán nem integrálja az üzleti szemléletmódot.
Kati: Az üzleti világ már ismerős volt nekem, hiszen én is onnan jöttem el annak idején – bevallom, nem kevés, a nonprofit szférával kapcsolatos előítélettel. Amikor a Csodavárhoz kerültem, azt tapasztaltam, hogy egyáltalán nem az van, hogy szervezettség nélkül, csak lelkesedésből, „majd lesz valami”-alapon mennek a dolgok. Nekem nagyon pozitív volt megtapasztalni azt a szemléletet, hogy attól, hogy valaki fogyatékos gyereket nevel, vagy hasonló gondokkal küzd, nem kell, hogy másodrendű embernek érezze magát, és ugyanúgy járhat egy funky helyre, ahol jó körülmények fogadják.
Melinda, említetted, hogy az üzleti sikerhez a társadalmi felelősségvállalás is kell. Miért?
Melinda: A társadalmi felelősségvállalás igénye szerintem abból ered, hogy az ember hosszú távon gondolkodik. Ha a vállalat élén egy expat van, aki 1-2 évig vezeti a céget, az egy egészen más gondolkodást eredményez: egy ilyen helyzetben a vezető nem úgy hoz döntést, hogy tudja, még évtizedek múlva is nézni fogja annak következményeit. Ha viszont az ember hosszú távon és a helyi közösségben gondolkodik, akkor már érdekli, hogy intézzünk nyári napközit, legyen rekortános sportpálya, mert arra gondol, hogy ezt hosszú ideig fogják használni az itt dolgozó emberek, és a helyi közösség fejlődése neki is, akár magánemberként is érdeke.
Ha a másik tulajdonságaiból/adottságaiból csak egyet kérhetnék el, vagy legalább kölcsön magatoknak, mi lenne az?
Melinda: Nekem Kati stratégiai gondolkodása lenne ez, és az a mérhetetlen kreativitás, ami benne van. Hihetetlen, milyen kreativitással oldja meg a problémákat.
Kati: Én azt az elképesztő energiát irigylem, ami Melindában van. Annyi és olyan sokrétű feladatot, mint amit ő visz, szerintem kevesen bírnának el. És ez nemcsak teherbírást igényel, de olyan folyamatos koncentrációt is, amire én például nem vagyok képes.
Mik azok a legfontosabb kihívások, amik most vezetőként foglalkoztatnak benneteket? Milyen céljaitok vannak az idei évre?
Kati: Vannak ugye a számok… Nálunk minden évben tudható, hogy mennyi pénzre van szükség ahhoz, hogy működni tudjunk, ez tehát adott, mint cél. Hatalmas mérföldkő most nekünk, hogy nyolc év próbálkozás után végre megkaptuk az engedélyt arra, hogy egységes gyógypedagógiai és módszertani intézmény (EGYMI) lehessünk szeptembertől Budapesten a XV. kerületben elsőként. Ez azért egy óriási segítség, mert ez köznevelési szerződést és állami normatívát jelent, és ez hozzásegít bennünket, hogy a korábbinál is magasabb szintű szolgáltatásokat nyújtsunk, köztük ingyeneseket is. Ez sok feladattal és kihívással jár majd. Magánemberként pedig – mivel idén egy kerek szülinaphoz értem – azt is kitűztem, hogy ez a mostani az én évem lesz, és kicsit megpróbálom úgy szervezni a napjaimat, hogy ne a sokadik legyek a sorban, hanem jusson idő a saját igényeimre is.
Melinda: Nekem három területen van idénre fontos szakmai célkitűzésem. Az egyik, hogy megfeleljünk a környezeti fenntarthatósággal kapcsolatos elvárásoknak, ami a nehéziparban nem is olyan könnyű. A másik, hogy mi is hozzuk a számokat: akármennyire is nem beszélünk róla, lassul a gazdaság és kihívás üzletileg sikeresnek maradni. A harmadik, hogy tovább tudjuk növelni a munkavállalók elégedettségét: folyamatosan azon töröm a fejem, hogy mit tudnék még kitalálni nekik. A magánéletben pedig: lassan én is közeledem a kerek évfordulóhoz, és nekem azzal van dolgom, hogy próbáljak egy kicsit kevesebbet vállalni. Szép dolog a magas energiaszint, de mégis jobb lenne nem ennyi mindent magamra húzni.
Mit gondoltok, fog folytatódni az együttműködésetek?
Melinda: Én nagyon szeretném, hiszen két, a Csodavárral kapcsolatos dolog is van a bakancslistámon. Az egyik, hogy a menedzsmentből a lányok, fiúk megcsinálják Katiék érzékenyítő tréningjét; a másik pedig, hogy klassz lenne, ha az irodai masszázst – ami nálunk csütörtökönként rendszeres az irodai dolgozóknak – a jövőben egy látássérült ember végezné. Szerintem Katiék ebben is tudnának nekünk segíteni.
Kati: Én is nagyon szeretném, ha a továbbiakban is együttműködnénk, és ha minél többen megtapasztalnák a vállalati oldalon, hogy milyen is az élet egy társadalmi vállalkozásban. Hogy hozzánk ellátogatni nem katasztrófaturizmus, itt dolgozni nem nettó áldozat, hanem a kihívások ellenére is pozitív, mosollyal teli élmény.
A tartalom a Bridge Budapest és a HVG BrandLab produkciójában készült. A cikk létrehozásában a HVG hetilap és a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
