Tisza Kata tíz év után jelentkezett új kötettel, és nagyjából ennyi idő után vállalkozott ismét arra, hogy egy-két kivételtől eltekintve interjúban megszólaljon. Nem volt véletlen a tíz év hallgatás, pontosabban visszavonulás attól a szédítő médiasztárságtól, amelyben a húszas évei elején találta magát, és ami majdnem bedarálta. Az elmúlt évtizedben anya lett és új szakmai identitást teremtett magának. És nem véletlen az sem, hogy az ötödik könyve, vagy mondjuk úgy, az új első könyve épp most született meg. Az Akik nem sírnak rendesen egy megküzdött könyv, amely egyszerűen utat tört magának akkor, amikor megfogadta, hogy nem ír többé irodalmat.

hvg.hu: A könyvet konkrétan vissza akarta hívni a nyomdából, mert úgy érezte, kimaradt belőle a legfontosabb szöveg, nem magyarázta el benne a rendes sírást. Aztán a szerkesztője győzte meg, hogy az egész könyv erről szól. De miért nem tudunk rendesen sírni? Elfelejtettünk? Vagy sírunk, de nem rendesen?

Tisza Kata: A sírás fogalmát én tágabb és szimbolikus értelemben használom, és ide sorolok minden olyan aktust, ami a traumafeldolgozást szolgálja. Ez persze lehet a szó szoros értelmében vett sírás, azon belül is néma, hangtalan, kifelé vagy befelé elsírt, könnyes és könnyek nélküli, hangos, rázkódó, üvöltő, és így tovább, de lehet maga az emlékezés, a reflexió és önreflexió, egy átkeretezés, egy kontextusba helyezés, kimozdulás az origóból vagy perspektívaváltás, a komfortzóna elhagyása, önmagaddal való szembesülés vagy önmagadra rákérdezés. Lehet egy gyászreakció, lehet egy olvasásélmény vagy zene. Így már érthetőbb, hogy kulturálisan szegényes a rendelkezésünkre álló rítuskészlet ezen a téren. Már a gyerekeknek is gyakran mondjuk, hogy „ne sírj”, pedig ő pont így szeretne közölni valamit, és inkább vágyna megértésre, meghallgatásra, mint az elfojtásra való felszólításra. A társadalmi elvárások az elfojtást ösztönzik, miközben ez inkább betegít meg, mint az, ha valóban bánatként éljük meg a bánatot. Rövid távon lehet csak röhögni. Hosszú távon a sírás elkerülhetetlen.

hvg.hu: Mikor sírt utoljára?

T. K.: Ha a tágabb értelmét vesszük a szónak, akkor tulajdonképpen én rendszeresen, és napi szinten ezt teszem, egyrészt kísérek másokat az ő sírásuk során, ami a munkám (coaching), másrészt kutatom és értelmezem a folyamatot magát, ami szintén a munkám, harmadrészt igyekszem a saját életembe is beépíteni a feldolgozást, ami nemcsak a múlt békítésére vonatkozik, hanem a jelen feszültségeinek oldásaira is, az élet minél több terén. A gyermekeimet bátorítom az érzelmeik megélésére, és erősítem bennük, hogy amit és ahogyan ők megélnek, annak van létjogosultsága, és a sírásnak ugyanúgy helye van az életben, mint a nevetésnek, és ezek együtt járnak.

hvg.hu: A lányainak ajánlja a könyvet. Azt mondta, ők voltak azok, akik nap mint nap szembesítették a kérdéssel, hogy „anya, ki voltál te?”. Mennyit dolgozott belül a válaszon?

T. K.: Amikor megszülettek, úgy gondoltam, hogy megszűnt a jogom sírni. Pontosabban, örököltem ezt a gondolatot. Ami egészen konkrétan azt jelentette: a saját érzéseimnek nincs többé létjogosultságuk, most már egyetlen célom lehet, a lányaim boldogsága. Nem volt ebben semmi áldozathozatal, tökéletesen boldoggá tett az ő boldogságuk, hosszú éveken át volt ez a prioritás. És egyszer eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, ez a végeérhetetlennek hitt forrásom apad, és nem telítődik már újra. És akkor jöttem rá, hogy a lányaim számára az is fontos, hogy az anyjuk egyben legyen, önmagában is.

Reviczky Zsolt

Kérdezgetni kezdtek a múltról, hogy miben hittem, mit csináltam, mik voltak a céljaim, az álmaim, és akkor felismertem ennek jelentőségét. Hogy mondhatok bármit nekik arról, hogy miként kövessék a saját álmaikat és higgyenek magukban, ha mindeközben én magam nem hiszek a sajátjaimban, és nem követem őket. Ha azt szeretném, hogy szabad és boldog emberek és nők legyenek, akkor azzá kell válnom nekem is. Megértettem, hogy meg kell csinálnom az új anyai örökséget, mert amit én örököltem e téren, az a lemondás és a végsőkig menő anyai önfeláldozás volt, ami engem, mint gyermeket, nem tett boldoggá.

Hiteles akartam lenni, mint anya és mint ember és mint szakember. Ne csak átmenjen rajtam a szakirodalom, hanem dolgozzon is meg, reflektáljak magamra, ismerjem fel magamon mindazt, amin mással dolgozni kívánok. De ne csak az egyént lássam, hanem a rendszert is, a kultúrát is, meg a társadalmat. Ez évek komoly összmunkája volt, aminek eredményeként nemcsak új képzést végeztem, új diplomával, satöbbi, hanem megvívtam a saját identitásküzdelmemet is, megértettem a múltat, és elfogadtam magam a jelenben. A két síkot összekötöttem, és a folyamatban érzelmileg felszabadítottam magam. Tulajdonképpen ezt a folyamatot kísérte végig a könyv is, mondhatni az egész egy sírás, a sírás maga.

hvg.hu: Miért fontos, hogy a lányai egyszer majd kézbe vegyék ezt a könyvet?

T. K.: Amikor egyszer csak, éppen a lányom kérdésére, hogy anya, ha te ezt valamikor szeretted, és az olvasók is szerettek, akkor miért hagytad abba, megértettem, hogy éppen, ami ellen küzdök, az vagyok én. Ez vagyok. A gondolataim, az érzéseim, a hiteim, a küzdéseim, a vállalásaim. Ha ezt most meglépem, akkor elértem, amit akartam. Akkor megvan a válasz: lányok, ez az anyátok. Társadalomkutató és író, gondolkodó és érző emberi lény, a maga tévedéseivel és törekvéseivel, de tessék, mégiscsak van annyi bátorsága, hogy hinni kezdjen magában. Ha kell, nulláról építkezzen újra meg újra. Ezt a gesztust szeretném rájuk hagyni örökségül.

hvg.hu: Anyai örökség alatt – ha most a sztereotípiák felől közelítjük meg – még mindig általában egyfajta kimerevített, szünet nélküli gondoskodást, az önfeláldozásból való példamutatást értünk, nem pedig az alkotást, a tudományos munkát, saját magunk lényegének a megmutatását. Miért fontos önnek, hogy az anyai örökség túlmutasson ezen?

T. K.: Nem az az üzenetem, hogy könyvet kell írni. Az üzenet a megbékélés. Az embernek magával és a világgal. Önmagát vállalni, elfogadni. Valamiben hinni és megcsinálni. Ha kell, sztereotípiákkal, előítéletekkel megküzdeni és rájuk cáfolni. Nem félni értelmezni és újraértelmezni magunkat. Kérdéseket tenni fel mindvégig, azaz életben maradni, érzelmi értelemben, a legvégsőkig. Hinni, szeretni, remélni, cselekedni, küzdeni, álmodni, vágyni. Merni tévedni, változni, fejlődni. Szeretném, ha ezeket is látnák.

Úgy lenni jelen a másik ember életében, teljes gondoskodással, hogy közben a saját magunk életében is jelen vagyunk, és önmagunkról is gondoskodunk, a saját jóllétünkről, mint szülő, hogy a kettő állandó egyensúlyban maradhasson. Hogy ne a gyerekből vagy a másikból táplálkozzon az egyetlen öröm, aminek szakmailag is, meg tapasztalatilag is láttam a veszélyeit. Összességében: bármit is csináljanak, azt tegyék, amire vágynak, legyenek autentikusak, azonosak önmagukkal, és ne különböző, vitatható társadalmi elvárásoknak rendeljék alá magukat. Ha életük végéig krumplipucolásra vágynak, akkor pucoljanak krumplit boldogan és bátran, és nyerjenek ebből erőt, ami nem kikezdhető. Ezt szeretném átadni.

hvg.hu: Már tíz évvel ezelőtt is többkötetes szerző volt. Ha összehasonlítja az akkori és a mostani alkotási folyamatot, változott valami?

T. K.: A legnagyobb különbség az alkotási folyamatban az, hogy huszonévesen, mindössze egyetlen perspektívából dolgoztam, ma már többel, forgószínpadszerűen. Akkor csupán az egyént láttam, ma már az egyént rendszerben, kultúrában és társadalomban. A nyelv, amit most használok, sűrítettebb, szimbolikusabb, stabil háttértudásra épül, ami a kritikai szociálpszichológia, a kulturális pszichológia és a kulturális összehasonlító pszichológia. A történetek több rétegben is értelmezhetőek, hatásukban interaktívak, az olvasót önreflexióra invitálják, belső munkára.

Reviczky Zsolt

Ugyanakkor ma már azt is tudom, hogy mivel jár, ha az ember kiteszi magát. A szövege, a neve önálló életet él, leírhatnak róla bármit. Régen ezt nem tudtam, naiv voltam, és sokkot kaptam, mi minden jelent meg a nevem alatt, amihez nem volt közöm. Nem tudtam azt sem, hogy ez egy kis piac, ha te íróként szeretnél érvényesülni, és fiatal lány vagy, megbocsáthatatlan hiba, ha bemész egy félpercesre megvágott tévéműsorba. Ma már tudom. Nem megyek be. Nem nyilatkozom, csak nagyon korlátozottan, és szelektíven. Amit nem tudok kontrollálni, azon már többé nem leszek hajlandó 10 éven át vegzálni magam. Megértettem, hogy ez a műfaj, és ha sikeres leszek, ki is nyírhatnak. Az örökség megvan, a többi nem érdekel, végül erre jutottam.

hvg.hu: Beszélt arról, hogy átmenetileg hogyan vette át a vers a tudományos gondolatmenet helyét. Miért gondoljuk, hogy ez a kettő összeegyeztethetetlen? És miért tartotta fontosnak összeegyeztetni?

T. K.: A tudományos életben merev szabályok vannak. Sokszor esett nehezemre a kész formátumra támaszkodni. Csak mentek a napok, és ültem a gép előtt és minden kedvem elment, amint ránéztem a kötelező formátumra. Tudom, hogy ez egy szakma, de mégis olyan volt, mintha a vérem folyna, hogy mindezeket az emberi életutatakat, amelyeket kutattam, belepréseljem a megadott keretekbe.

És akkor, miközben ott kínlódtam, egyszerűen utat tört magának vers formájában, meg prózában. Addigra már annyi minden gyűlt össze bennem, szakmailag is meg személyesen, hogy azt mondtam, rendben, akkor én ezt most megengedem magamnak. Vezekeltem eleget, most akkor gyere, ha irodalom formájában tör elő belőlem mindez, akkor már nem viaskodom, hagyom. Ehhez persze kellett, hogy a lányom biztasson, minden egyes nap, hogy írjak. És hogy faggasson, hogy miért nem írok.

Az egész úgy derült ki, mert én sosem beszéltem neki a múltról, hogy az iskolájában felkértek egy szavalóverseny zsűrizésére, és akkor tudta meg, hogy „az anyád író” volt. És könnyes lett a szeme a boldogságtól meg a büszkeségtől. Akkor megértettem, hogy ez fontos, és elkezdtem felszabadítani magam. És lehullott rólam az egész tudományos hierarchiába rejtett ezeréves frusztráció is. És akkor egy napon felálltam, és kijöttem a napra, és azt mondtam: lehet, hogy a zsidóknak túl gróf voltam, a grófoknak túl zsidó, a magyaroknak túl román, és a románoknak túl magyar, a szépeknek csúnya, a csúnyáknak szép, az öregeknek fiatal és a fiataloknak öreg, a férfiaknak túl férfi, a nőknek túl nő, a tudománynak túl irodalmi, az irodalomnak túl tudományos, de attól még a gyerekeimnek lehetek elég jó, és magamnak is lehetek éppen jó, Hát akkor, legyen pszichopróza, két műfaj találkozása, legyen a múltam és a jelenem találkozási és békülési pontja, beleállok, és mától rendesen fogok sírni, úgy, ahogy én tudok. És az igazi lesz. Megteszem, és legalább nem mondhatom, hogy nem voltam elég bátor.

hvg.hu: Ezekben a szövegekben – hol direktben, hol finomabban – szinte mindig érezhető az életvégi perspektíva (gondolom, ezt nevezhetjük szakmai kiindulópontnak). Hol van a helye ennek a perspektívának az élet közben? Miért félünk felvenni ezt a nézőpontot menet közben?

T. K.: Öregedéskutató vagyok. Az a módszerem, hogy a végéről visszafelé nézve próbálom megérteni a csomópontokat, a veszteségeket, amikor már látszik sok minden és letisztult. Akkor már látszik a sírás értelme az életben. Látszanak a lényeges dolgok. Ha én azt mondom, szeretlek, és nekem a szeretet öldöklést jelent, akkor elvágom közben a torkodat, és nem hazudtam. Ehhez kell az önismeret. Ehhez kell a nyílt kommunikáció. Ehhez kell a megértés. A szembesülés. A belső munka. Ez a sok meló nem önkínzás, hanem egyszerűen nem megúszható, egy magasabb minőségű és méltóbb élet érdekében. Ez a közös cél.

Ezek személyes történetek, amelyek tulajdonképpen kollektív sorstörténetek. Munka van bennük, velük, ahogy Szabó T. Anna fogalmazta a könyvemről, oly gyönyörűen, hogy még én is elhittem neki. Az életvégről nézve, az életminőség legfontosabb mutatója az emberi kapcsolataink minősége. Akkor hát erről kell beszélnünk. Meg mindarról, ami ezzel összefügg, az identitás, az elfojtások, az elengedés, a bennünk végbemenő változások, de a társadalmi előítéletek is. Ha minderről nem veszünk tudomást, akkor egyszer csak minden véget ér, és lehet, hogy sosem voltunk igaziak, és sosem voltunk boldogok, hogy nem mertünk, vagy nem is voltunk tudatában. Ha ezt sosem felejtjük, akkor minden percet úgy élünk, hogy értéke van, visszahozhatatlan, és jelen kell lennünk. Nem árt tudni, hogy ez az egész itt véges, és egyetlen dolog nem megy kárba, az a szeretet.