„A lényegi dolgok nem változtak: a fiatalok buliznak, csókolóznak, szerelmesek”
Békéscsabáról indult, ma Londonban keresi a kenyerét, főleg divatfotózással. Fényképezte a balett világhírű fenegyerekét, ismerősei hálószobáit és az alternatív zenei közeget. A párizsi terrortámadás után a Bataclan koncerttermében fellépő zenekar énekese azt mondta neki, ha nála lett volna a fegyvere, megakadályozhatta volna a vérengzést. A Junior Prima-díjas Martin Wandával beszélgettünk.
„Édesapám is fotográfus, az ő családjából több, a művészet különböző ágain tevékenykedő ember került ki, szóval tudat alatt valószínűleg hatással volt rám, hogy a vizuális művészetek nagyon korán elkezdtek érdekelni” – kezdi Martin Wanda, aki 16 évesen kapta meg az első fényképezőgépét. Édesapja eleinte nem szerette volna, ha a fotográfus lenne, ennél anyagilag biztosabb munkát szánt neki. Ám
miután látta, hogy nem lehet lebeszélni, elkezdett tanítgatni a szakma technikai részére és fotótörténetre.
Érettségi után csak harmadjára vették fel a MOME-ra, de utólag egyáltalán nem bánja: időközben ugyanis az ELTE filmelmélet-filmtörténet szakán kezdett el tanulni, „Ott annyi ismeretre tettem szert, ami a mai napig inspiráló a fotóim tekintetében.” Wanda végül párhuzamosan végezte el a két egyetemet, de előtte még Londonban tanult Erasmus-programmal három hónapig. Úgy érezte, hogy ez az időszak csak ízelítő volt, így a mesterszakot már célzottan Angliában akarta elvégezni.
A szerelem és a szexualitás szépsége
„A diplomamunkám egy személyes, elhúzódó projekt, a Lovers volt. Amikor bekerültem a művész körökbe, természetesnek tűnt, hogy ez egy elfogadó közeg, mind szexualitás, mind rassz tekintetében, és hogy ez a világon mindenhol így van. Később szembesültem vele, hogy a társadalom jó része azért nem így gondolkodik, és gyakran elutasító a hozzáállása bármihez, ami kicsit is más.”
Wanda beleásta magát a gendertémába, elmerült a teoretikus részeiben, majd elkezdte a környezetében lévő hetero- és homoszexuális párokat fotózni a saját hálószobáikban. A sorozatot a barátait ért atrocitások is inspirálták, és végül ez lett az első olyan anyaga, ami társadalmilag is releváns kérdésekről beszélt, és nem mellesleg nagy publicitást nyert. Azt mondja, azon felül, hogy több külföldi oldalon is lehozták, fontos volt számára, hogy például a békéscsabai, középkorú emberek is találkozzanak vele.
„Nagyon sok pozitív, de megannyi negatív visszajelzést is kaptam, például, hogy a képeimen csak fehér, meg csak vékony emberek vannak. Ezzel nem tudok vitatkozni, mert tényleg a saját környezetemben élők vannak a fotókon, aki pedig nem volt vékony, azt igyekeztem úgy fotózni, hogy ez ne látsszon, nehogy kellemetlenül érezze magát. Nekem a szerelem és a szexualitás szépségéről szólt ez az egész, abban viszont teljesen egyetértek, hogy manapság nagyon fontos, hogy minden szempontból (test, rassz) is sokszínű legyen egy ezzel a témával foglalkozó anyag.”
A semmibe jönnek ki
A mesterszak kezdetét ijesztőnek írja le: bármennyi idős is az ember, egy vadonatúj életet elkezdeni külföldön valóban nehéz lehet. „Újra kellett kezdeni egy életet, felfedezni az ottani világot, ráadásul nehezítő tényező, hogy mindezt angolul. Hiába volt nyelvvizsgám, teljesen más, amikor anyanyelvi környezetben kell feltalálnod magad és kifejezni a személyiségedet. Én egyből bekerültem egy közegbe, rá voltam kényszerülve, hogy angolul beszéljek, sokat mászkáljak, de látom, hogy mennyit küzdenek azok a barátaim, akik ideköltöznek a munka miatt. A semmibe jönnek ki tulajdonképpen, és nagyon nehéz dolguk van.”
Wandát lenyűgözte a London College of Fashion mesterképzése. Már az egyetem mellett is volt ideje dolgozni, mert az ottani oktatás abszolút kutatásalapú: az iskolában azt várják el a hallgatótól, hogy heti kétszer menjen be, ezen felül pedig üljön a könyvtárban és azzal a témával foglalkozzon, amit kiválasztott magának.
Nehezen szokta meg viszont az önmenedzsmentet. Úgy véli, azt érdemes a fiataloknak elsősorban megtanulniuk, hogy ne szégyelljék „nyomni” saját magukat. „Annyi, de annyi tehetséges ember van a világon. De ahogy elnézem a divatipart, úgy tűnik, ez csak félsiker. Majdhogynem sokkal jobban számít, hogy le tudod-e küzdeni az önbizalomhiányodat, a szégyenlősségedet, és felemeled-e a telefont, vagy elküldöd-e azt az ötven levelet, hogy egy ügynök vagy egy magazin felfigyeljen rád. Mi, magyarok, külföldön hátránnyal indulunk a kapcsolatok hiánya miatt, de lehet és kell is tenni ellene.”
A fotós 26 évesen szabadúszóként is sikeres, nem kell mellette más munkát vállalnia. A következő célja, hogy találjon egy ügynököt magának, aki elvégzi helyette a szervezést és az egyeztetéseket, hogy neki csak az alkotásra kelljen koncentrálnia.
Wanda ennek ellenére el tudja képzelni, hogy egyszer még hazajöjjön: sosem érezte, hogy nem szeret itthon élni, vagy, hogy Magyarországról lehetetlen lenne elérni ezeket a dolgokat. De tény, jóval könnyebb, hogy helyben van, és ha felhívják, rögtön igent tud mondani.
„Átjárhatóvá váltak a távolságok. Az egyik orosz szaktársamnak az egyetem után haza kellett mennie, mert vízumproblémái voltak, de leszerződött egy londoni, egy párizsi, és egy milánói céggel, így lényegében állandóan utazgat. Ezt én is el tudnám képzelni magamnak. Nem tartom kizártnak, hogy egyszer még otthon fogok élni, eszembe jutott az is, hogy lehet egy magyar fiúba szeretek bele. A családom, főleg anyukám sokat aggódott, hogy soha nem fog többé látni, ha elmegyek, de persze nekik csak az számít, hogy boldog legyek és megtaláljam az utamat.”
Ha a fegyver nálam lett volna
Wanda alapvetően divatfotózással keresi a kenyerét, de mostanság elkezdett művészekkel, zenészekkel is dolgozni. Az egyik kedvenc munkája Sergei Polunin orosz balett táncos volt: egy orosz magazintól jött a megkeresés, hogy esetleg foglalkozna-e vele. Wanda rögtön leokézta, és csak utána, a Google-nek köszönhetően döbben rá, hogy Polunin jelenleg a világ egyik leghíresebb táncosa.
„A balett fenegyerekeként elhíresült férfinak drogproblémái voltak, belecsúszott különböző zűrös ügyekbe. Minden szerepet ráosztottak a királyi balettnál, de egyszer csak úgy döntött, hogy kilép egy olyan pozícióból, amiről táncosok százezrei álmodoznak. Azóta meg tényleg világhírű, legutóbb a Gyilkosság az Orient-expresszen című filmben szerepelt.”
A fotós néhány hónapja a Foxes magazinnál dolgozik művészeti vezetőként. Nemrég Amerikába is elutazott, ahol a magazin főszerkesztője lehetőséget adott neki, hogy lefotózza az Eagles of Death Metal nevű zenekart, amelynek 2015-ös koncertje a párizsi támadássorozat legtöbb áldozatot követelő helyszíne volt. A koncertteremben 87 embert öltek meg.
„Az énekes, Jesse Hughes egy negyvenes éveiben járó férfi, látszik rajta, hogy nem veti meg a nőket és a whiskey-t. Elkezdtem fotózni, és kialakult egy nagyon érdekes beszélgetés. Egyszer csak odafordult hozzám: ’akarod látni a pisztolyomat?’. Megijedtem, mert ennek volt egy erős, szexuális felhangja, de kíváncsi lettem. Bement a backstage-be, kijött a fegyverével, és elkezdte előttem megtölteni, én meg végig fotóztam. Hughes elkezdte mondani, hogy ha három évvel ezelőtt, a Bataclan-beli mészárlásnál ez a pisztoly nála lett volna, akkor megakadályozhatta volna a vérengzést. Látszott a szemében, hogy elhiszi, miközben nyilvánvalóan semmit nem tehetett volna.”
Jesse Hughes egyébként több interjút is adott a támadás után, amelyekben hibáztatta a francia fegyverviselési törvényeket, sőt, a klub személyzetét is, akik szerinte hanyagságukkal járultak hozzá a tragédia bekövetkezéséhez. Később tett vitatható kijelentései miatt több fesztivál is visszavonta a zenekar meghívását.
A fiatalok ugyanúgy szerelmesek, mint negyven éve
Wanda egy folyamatban lévő projektről is izgatottan mesél: még a MOMÉ-n, az egyik félévi feladata a dokumentarista fotográfia volt. Azt meséli, akkor semmi nem állt tőle távolabb, de elkezdett arra gondolni, hogy mit szeretne csinálni. Akkortájt nagy megszállottja volt a magyar együtteseknek, a hazai, alternatív rockszcénának, és arra gondolt, össze lehetne hozni a dokumentarista projektet az érdeklődésével. Így kezdett el együtteseket fotózni, a koncertekre, és más bulikra mindig vitt egy kis analóg fényképezőgépet.
„Spontán fotózgattam, de mikor pár hónap múlva beszkenneltem a képeket, láttam, hogy a sorozat nagyon szép látlelete ennek a közegnek. De igazán érdekes akkor lett, amikor kiderült, hogy édesapámnak is vannak hetvenes évekbeli, éjszakai életről készített fotói, és elővette ezeket. Nagyon izgalmas volt, hogy egymás mellé raktuk a fotókat, és néha meg sem lehetett mondani, hogy melyik a frissebb. A lényegi dolgok nem változtak: a fiatalok buliznak, csókolóznak, táncolnak, szerelmesek. Egy pillanatra meg akarnak feledkezni a mindennapok nehézségeiről” – mondja.
A fotós néhány hónappal ezelőtt kapott egy telefonhívást, hogy sajtó kategóriában elnyerte a Junior Prima-díjat. Azt mondja, elképesztően boldog volt, amikor felhívták. „Mindig nagyszerű érzés, amikor látom, hogy otthon is figyelemmel követik a munkámat. De csak röviddel a díjátadó előtt hívtak, és pont volt egy fotózásom, amit nem lett volna etikus átszervezni vagy elhalasztani. Apukámat küldtem el magam helyett és készítettem egy köszönővideót. Fantasztikus érzés volt.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
