Mikor felkértük az apákat, számoljanak be arról, hogy attól kezdve, hogy bementek a kórházba, egészen addig, amíg az újszülött csecsemővel hazaérkeztek, mi történt velük, nem számítottunk rá, hogy a hétköznapi szavakkal nem, vagy csak nehezen leírható élményeikről elképesztő hasonlatokkal, asszociációkkal és metaforákkal fognak beszélni. Volt, aki a családba érkezett gyereket egy váratlan, ismeretlen vendéghez hasonlította, más a kitörő örömöt és boldogságot egy komplett kémiai labor elszabadulásához, és olyan is volt, aki a császáros szülés élményét „csőhelyzetként” és hentesmunkaként írta le. Hatan hatféle történetet meséltek el, életük egyik legszemélyesebb pillanatát osztották meg velünk, és így az olvasókkal is.

„Becsukták az összes ajtót, »tessék, itt a gyerek, apuka fogja meg« , és otthagytak minket. Na, akkor áradt szét a boldogság” (Norbert)

Norbert két gyereke megszületésénél is asszisztált. Az első kislánya állami intézetben, a második magánkórházban jött világra. Utóbbi alkalommal nagyon jó volt, hogy ő is bent aludhatott a kórházban az anyával és a gyerekkel együtt, néhány napra így „kiszakadhatott kicsit a világból”. Norbert mégis inkább az első szülésre emlékszik jobban. Nyilván azért, mert az volt az első.

„Azt hiszem, a vajúdás sokkal rosszabb lehet, mint maga a szülés, ami jobban fáj ugyan, de közben meg mégis élmény egyben. A vajúdást viszont úgy képzelem, mint amikor beteg leszel, és előtte zsíros krumplikról álmodsz. Tudod, forgolódsz az ágyadban és hányingered van, soha véget nem érő az egész. A feleségem ehhez képest jól bírta, azt mondták rá az orvosok, hogy egy fakír, mert nagyon jól tűrte a fájásokat” – idézi fel a kemény órákat.

AFP / Eric Feferberg

Ez idő alatt próbálta hasznossá tenni magát; szőlőcukrot és folyadékot adott az anyának, Szonjának, szóval tartotta őt két fájás között. A kitolás fázisánál ugyan már nem volt szükség a konkrét segítségére, de Norbert itt is végig jelen volt. „Szonja nem igényelte, hogy fogjam, tartsam őt. Próbáltam inkább láthatatlan lenni, hiszen eleve nagy dolog, hogy ott lehetek, nem akartam még zavarni is. Nagyon kiváltságos helyzetnek éreztem, hogy láthatom a gyerekünk születését.”

A várt katartikus élmény – amiről mindenki beszélt neki, és amit a filmekben is látott – érdekes módon nem is a születés pillanatában, hanem később jött el.

Megszületett a kislányunk, pikk-pakk rendbe tették a dokik, és váratlanul egyszer csak kivonult az összes orvos, hogy legyünk egy kicsit egyedül, csak mi hármasban. Erre nem számítottam. Becsukták az összes ajtót, »tessék itt a gyerek, apuka fogja meg« , és akkor otthagytak minket. Na, akkor áradt szét a boldogság. Napok óta gyülemlett bennünk a feszültség, hogy bemegyünk a kórházba, cuccot bevisszük, vajúdunk, szülünk, aztán egyszer csak hirtelen csend lett. Ott volt a gyerek, mindannyian egyben voltunk, család lettünk. Elképesztő volt az a békesség.

A békességgel együtt jött az eufória is. Nemcsak a nők szervezetében történnek hormonális változások, de az apák is hasonló élményekről számolnak be. Norbertnél olyan volt, mintha gátat szakítottak volna benne a tomboló hormonok. „Az apák szervezetében is van egy fajta hormonális átalakulás a szülés után, különleges állapotba kerülsz. Én annyira fel voltam dobódva, hogy fiatal apuka lettem, hogy mentem az utcán, és minden nő elképesztően tetszett. Két méterrel a föld felett jártam. Nyár volt, kertes házas környék, tologattam a babakocsit, nagyon idilli volt.”

Gergőnél, akinek néhány évvel ezelőtt született meg a kislánya, ugyancsak turbófokozatra kapcsolhatott a hormonrendszer, amit ő így ír le: „Az egész vajúdás és szülés alatt olyan felfokozott állapotban voltam, hogy hétköznapi értelemben vett érzésekről nem nagyon lehetett beszélni. Igazából akkor tört ki rajtam egy nagyon durva eufória, amikor este hazamentem a kórházból a lakásba. Konkrétan éreztem, hogy elszabadul a komplett kémiai labor az agyamban”.

„Óriási önbizalomdózist kaptam” (Tamás)

Tamást már a gyereke születésének pillanatában elöntötte ez a szenvedélyes állapot, azt mondja, soha nem volt még olyan boldog, mint amikor életében először apa lett.

„Arra emlékszem, hogy valahogy eleve későn jutottunk el oda, hogy egyáltalán be kell mennünk szülni. Már megkezdődtek a feleségemnek a fájdalmai, de a doki a telefonban azt tanácsolta, hogy Rita még pihenjen, vegyen forró fürdőt. Így is tettünk, és már éjfél elmúlt, amikor a feleségem mondta, hogy »ide figyelj, akkor most a több hete összecsomagolt bőröndöt gyorsan előkapjuk, és megyünk be a kórházb«. Bepakoltunk a kocsiba, éjjel átvágtunk a városon, mint a filmekben. Szerencsére gyorsan lezajlott a folyamat, a gyerekünk húsz perc alatt kint volt. Pedig én azt hittem, hogy ez majd egy órákig tartó agónia lesz."

Tamás is végig bent volt a szülőszobában, ő azt az utasítást kapta az orvosoktól, hogy egy másik beteghordó ágyra dőljön le, így onnan szemlélte az eseményeket.

Teljesen elolvadtam, amikor kibújt egy kis lilafejű monster. Bőgött a gyerek is, meg én is a boldogságtól. Nem hagytam volna ki semmiért.

Hihetetlen megkönnyebbülést is érzett egyben, helyre állt a lelki nyugalom abban a szent pillanatban, ahogy kijött a gyerek. Frusztrációjáról – mert kétségei nemcsak az anyának lehetnek – őszintén beszél.„Nagyon szorongtam a terhesség alatt, féltem, hogy milyen lesz apának lenni, hogy jó partnere leszek-e a feleségemnek ebben a nehéz feladatban. Eleve késői apa vagyok, 40 fölött lett gyerekem, ezért tele voltam kétségekkel, bizonytalansággal. Megkérdőjeleztem azt, hogy eddig miért nem volt gyerekem, próbáltam elemezni magam, ahogy a saját apámmal való viszonyomat is. Aztán ez az aggodalom a gyerekem megszületésének pillanatában teljesen elszállt, hirtelen teljesen bizonyos voltam abban, hogy ez kurva jó lesz, meg tudok majd felelni. Óriási önbizalomdózist kaptam.”

„Olyan volt, mintha valami randin lennénk a Margitszigeten” (Dénes)

Norbertnél és Szonjánál nem volt kérdés, hogy az apának is ott a helye az anya mellett a szülésnél. Tamásék is hasonlóan gondolkodtak, a második gyerek születésénél már meg sem beszélték, hogy s mint lesz a szülés, evidens volt, hogy Tamás nélkül senki nem megy sehova.

Leventének 18 és fél évvel ezelőtt született meg a kisfia, és – ahogy fogalmaz – náluk is teljesen alap volt, hogy ő bent lesz a szülőszobában. „Sokkal rosszabbul viseltem volna, hogy ha nem vagyok bent, csak várok kint, és föl-alá sétálok a folyosón” – mondja.

Pedig az apás szülés nem mindenki számára egyértelmű választás. Dénes például eleinte nem tartotta magától értetődőnek, hogy végigkísérje a vajúdást és a szülést, úgy gondolta, hogy ez annál intimebb dolog, egy férfinek nem biztos, hogy van ott keresnivalója.

Amíg például Leventében fel sem merült, hogy a szülés gusztustalan vagy kiábrándító lehet, Dénes bevallja, tartott tőle, hogy nem fogja bírni a látványt. „Sok tekintetben nagyon durva is a szülés, a filmekben is azt látja az ember, hogy földöntúli üvöltésekkel nyomják ki a gyereket a nők. Azt gondoltam, hogy a nőnek sem feltétlenül kényelmes, ha ott van az apa, és látja az anya szenvedését. Volt egy félelmem is a sok vér látványától, tartottam attól, hogy rosszul leszek, illetve azt hittem, hogy magához a szüléshez én igazából úgysem tudok érdemben hozzájárulni, csak téblábolnék a személyzet mellett.” Aztán végül csak bement, és milyen jól tette! Elöntötte a büszkeség, hogy előbb láthatta meg a kislányát, mint a saját anyja.

AFP / Burger

„Bár a feleségem azt mondta, hogy döntsek úgy, ahogy akarok, és neki teljesen rendben van, ha nem vagyok ott a szülésnél, azért láttam rajta, hogy valójában igényelné, hogy mellette legyek. Úgy gondoltam, hogy akkor ezt megteszem érte. Hozzátartozik ehhez, hogy egy kolléganőm, akinek már van két gyereke, felvilágosított az apás szülés praktikus oldaláról is, ami nekem korábban eszembe sem jutott. Az apa jelenléte azért fontos különösen, mert a vajúdás egy nagyon hosszú folyamat, akár tíz órán át is eltarthat, és ez alatt az időszak alatt a nő nagyon sokszor magára van hagyva. Fontos, hogy ilyenkor ott legyél mellette, ha bármire szüksége van a feleségednek, akkor tudj segíteni. Tudj vizet adni neki, ha kér, szóval tartsd, beszélgess bele, ne hagyd, hogy esetleg elhagyja magát, amikor már nagyon erősek a fájások. Amikor elkezdődött a vajúdás, és láttam, hogy a feleségemet ez nagyon megviseli, láttam, hogy kiszolgáltatott helyzetben van, akkor már nem volt kérdés, hogy fontos, hogy bemenjek vele a szülésre is.”

Dénes talán nem is számított rá, de éppen a vajúdás időszaka kellemes emlékeket hagyott benne. Mint mondja, a felesége egy idő után epidurális érzéstelenítést kapott, amit egyszerre adtak be az oxitocinnal. Emiatt az anya nem érezte az intenzív tágulásból következő fájásokat, ellenben kiváló beszélgetőpartnernek bizonyult.

Olyan volt, mintha be lett volna drogozva, hirtelen nagyon őszinte lett, és olyan dolgokat is elmesélt, amiket egyébként addig nem, és azóta sem. Nagyon jókat beszélgettünk, és pont az érzéstelenítésnek köszönhetően az egész vajúdásnak volt egy nyugodt periódusa, amikor olyan volt számomra az egész, mintha valami randin lennénk a Margitszigeten, néznénk az eget, közben beszélgetnénk és boroznánk.

„Hülyéskedtünk, beszélgettünk bent a szülőszobában, és persze közben izgultunk is nagyon” (Gergő)

Érdekes, hogy több apa is kiemelte: a szülés konkrét aktusa előtt milyen jól érezték magukat a párjukkal. Gergő és Réka már az utolsó hetükben voltak, és bár megmondták nekik előre, könnyen lehet, hogy az utolsó vizsgálat után már bent kell maradni (kórházi cuccot is kellett vinniük magukkal), a szülés megindításának híre mégis váratlanul érte őket. „Eléggé odavoltunk, amikor közölték, hogy na, akkor most szülünk. Hiszen nekünk még van egy hetünk!”

AFP / L. Souci

Gergő úgy emlékszik vissza, hogy a szülés eleje kifejezetten jó hangulatban telt. „Vártuk, hogy hasson valami, a folyamatokat beindító szer. Hülyéskedtünk, beszélgettünk bent a szülőszobában, és persze közben izgultunk is nagyon. Fontos közös élmény volt, furcsa lett volna, ha én kint ülök a folyosón, miközben a klasszikus értelemben vett vajúdás egy ideig nem is kezdődött meg. Szelfizgettünk abban a kórházi kék ruhában, és utólag nagyon feltűnő, mennyire kisimult voltam, nyilván azért, mert jó ideig az volt az utolsó éjszaka, amikor kialudtam magam.”

Aztán a fejleményeket figyelve az orvos úgy döntött, hogy császáros szülés lesz, innentől pedig – mint mondja – felgyorsultak a dolgok. „Bent voltam a műtőben is, de a császár miatt nem láttam olyan dolgokat, amiktől a férfiak parázni szoktak, csak azt, amikor a Réka hasa előtti kis függöny mögül egyszer csak felemelték a kislányomat, majd odatették az anyjára, akinek sohasem láttam még így csillogni a szemét.”

„Nem egészen tudtam, hogy mit csinálok, csak követtem az utasításokat: apuka idejöhet, apuka odamehet” (Dávid)

Dávidéknál, az első gyerek születésénél hosszúra nyúltak a szülés előtti órák, de mivel valamilyen oknál fogva a túlhordásos anya nem érzett erős fájdalmakat, a komótosan telő fél nap jó élményként maradt meg az apában.

„Emlékszem a szülés előtti nap nagyon nyugis volt, hosszú olvasás a kanapén, amerikai focinézés hajnalig. Másnap a reggeli kontrollon azt mondta az orvos, hogy megrepedt a magzatburok, úgyhogy el kell indítani a szülést. Ekkor elkezdték pumpálni Evelinbe az oxitocint nagy adagokban, és kellett volna produkálnia a fájásokat, de ez további 12 órán keresztül nem különösebben sikerült. Ez idő alatt viszont egész jól szórakoztunk, röhögtünk nagyokat, próbáltunk koncentrálni rá, hogy legyenek sűrűbbek Evelin fájásai. Már mindent megtettük ennek érdekében, gumilabdán is ugráltunk, de az égadta világon semmi nem történt. Úgyhogy csak jól éreztük magunkat. Jó élmény volt, mert ez alatt az idő alatt úgy igazán kettesben lehettünk”.

Aztán császár lett a vége, este kilenckor pörögtek fel az események, „kialakult egy ilyen csőhelyzet” – ahogy fogalmaz az apa.

Elkezdesz szót fogadni egy rendszerben, nincs már időd átgondolni a dolgokat, vagy megbeszélni, hogy mi történik pontosan. Csak kapod az utasításokat, hogy »akkor császár lesz, apuka bejöhet, nem lát majd semmit, ott leül a fotelbe«. És akkor apuka bemegy, és leül a fotelbe, ha már egyszer azt mondták. Lötyögünk, röhigcsélünk 12 órán keresztül, aztán hirtelen jön ez a hajtás.

A műtét alatt Dávid végig beszélgethetett az anyával, és ahhoz képest, hogy mennyit vártak rá, végül nagyon gyorsan megvolt a gyerek. „Hihetetlen élmény volt ott a függöny mögött várakozni. Rendkívüli állapotban voltam. Próbáltam valamit mondani is a babára, de csak idétlen, ütődött hangon sikerült valami olyasmit, hogy »szép a haja«.

Dávid azt mondja, a császármetszés hátránya, hogy bizonyos fokig leválasztja az anyát a szülésről, ugyanakkor „apailag ez a tökéletes” megoldás, mert ilyenkor gyakran előfordul, hogy először az apa mellkasára fektetik az újszülöttet. „Mondták, hogy »apuka tessék jönni«, és átmentünk egy másik szobába, ahol megmosdatták, megmérték a gyereket, engem leültettek valahova, és akkor keblemre ölelhettem a fiam.”

„Megkérdezték tőlem, hogy elvágom-e a köldökzsinórt, mire visszakérdeztem, hogy elronthatom-e” (Levente)

Első apai feladatok közé tartozhat a szülőszobán a köldökzsinór elvágása és akár a fürdetés is. Persze, az újdonsült apák közül nem mindenki áll készen ott azonnal a nagy feladatra. Eleve hogy kell megtartani egy apró gyereket? – merült fel többekben teljesen jogosan a kérdés.

„Az egyik nővér meg is feddett, hogy milyen bénán akarom megfogni a babát, és megmutatta, hogy kell” – idézi fel Gergő, de hasonlóan bizonytalanul vette kézbe az újszülött kisfiát Levente is, akire az orvosok azonnal két felelősségteljes feladatot is rábíztak volna.

AFP / ANP

„Bementem Eszterrel a szülőszobába. Végig ott volt a kezem mellette, az ágyánál, hogy ha úgy érzi, hogy meg kell szorítania, akkor megfoghassa. Mikor jött ki a gyerek, előbb a haját láttam meg, egy tincset, ahogy állt kifelé. Emlékszem, hogy mondtam Eszternek: figyu, én már látom! Fél 10-kor mentünk be, és 13:43-kor már meg is született a kisfiunk. Nem volt egy hosszú vajúdás. Kikapták a gyereket, és megkérdezték tőlem, hogy elvágom-e a köldökzsinórt, mire visszakérdeztem, hogy elronthatom-e. Az furcsa élmény volt, nem tudtam, mire számítsak, milyen lesz, féltem, hogy valami kárt okozok benne. Aztán felajánlották azt is, hogy akár meg is fürdethetném a babát, de azt már nem vállaltam be”.

Levente úgy döntött, hogy először inkább megfigyeli, hogyan csinálják a profik, mint mondja: szemmel tartotta a nővéreket, ahogy megfürdetik a babát, „nehogy elcseréljék a drága gyermeket”. Akkor még nem sejtette, hogy aztán úgy alakul: ő fogja majd fürdetni a csecsemőt fél éven át.

Dávidéknál is az apa feladata lett az első fürdetés. „Amikor hazaviszed az újszülöttet, alapvetően egy felelősséggel teli munkahelyzet áll elő, és én erre – azt hiszem, hogy az anyámtól örökölve –, sok munkával reagáltam. Mindent, amit csak lehetett, megcsináltam. Az első szülés után nekem mutatták meg, hogyan kell megfogni a gyereket a mosdatásnál. Édesapuka pedig ilyenkor túlnő önmagán, fürdet és köldökcsonkot is ecsetel, vállán hordja a gyereket, hogy elaludjon, büfiztet, szoptatáshoz feltálal, leküzdi az undort a pelenkák kicserélésekor."

„Amikor a babát hazaviszed, az kicsit olyan, mintha érkezne hozzád egy vendég, akiről nem tudsz semmit” (Dénes)

Egy gyerek születése boldogság, eufória, persze. De kihívás, rengeteg munka, türelem, és évekre szóló nettó aggódás katalizátora is egyben. A szülés maga lehet ünnepi, emelkedett élmény az apának, de lehet valóságos rémálom is. Ilyenekről a szülők azonban ritkán beszélnek, már a gyerek születése körüli napokban is kialakulhatnak tabuk, amelyeket nem szeretünk hangoztatni. Az általunk megkérdezett apák viszont ezekre is kitértek.

Dávidnak például kifejezetten kellemetlen élményként maradt meg a második gyerekének megszületése. A baba ugyanúgy császárral jött világra, mint a testvére, de ez már a naptárba órára pontosan előre bevésett, programozott szülés volt, amit Dávid számára kiábrándítónak bizonyult.

„A programozottság miatt elveszett számomra minden varázsa, izgalma a szülésnek, nem volt meg a várakozás része, hiszen tudtuk előre, hogy pontosan mikor mi fog történni. Azt hiszem, emiatt másodjára már nagyon nehezen bírtam ki azt a hentesmunkát, amit valójában az orvosok csináltak. Konkrétumokat nem láttam, de a hangok zavartak, zavart, hogy vágták az Evelin hasát, hogy láttam, ahogy rángatják a testét. Az egésznek van egy kemény fizikai jelenléte, hiszen ez mégiscsak egy műtét, olyan, mint amikor mondjuk, csípőprotézist csinálnak. Akkor tudatosult bennem, hogy szegény gyerekem borzalmas mészárosmunkán keresztül jött a világra.”

Arról is ritkán hallani, hogy olykor nemcsak a szülés nehéz és nagy feladat, de a szülés utáni első napok, vagy akár hetek is. Leventénél és feleségénél volt egy kis komplikáció, mert a baba besárgult és enni sem akart. Levente kivett két hét szabadságot apaságának első időszakára, ám ebből a két hétből tíz nap úgy telt el, hogy a kórház és az otthonuk között ingázott.

Berakták egy inkubátorba a gyerekünket, kékfény-terápiát kapott, leragasztották a szemét. Ott volt a három és félnapos gyerekünk, aki sárga és nem eszik. Én végképp nem vagyok egy sírós ember, az elmúlt negyven évemből ezt az egy alkalmat tudom kiemelni, amikor voltak könnyeim. Amikor ott láttam a szerencsétlen gyereket, és nem tudtam hozzáférni. Abban a tíz napban minden reggel kilencre bementünk a kórházba, és este tíz körül jöttünk el onnan. Hazaértünk egy üres lakásba, ahol ott állt a megvetett gyerekágy. Rettenetes élmény volt.

Az első napok még akkor is nehezek, ha nincs semmiféle komplikáció. Dénes utólag nem is érti, miért a szülésről beszél mindenki, miért a szülésre hirdetnek meg felkészítő tanfolyamokat, amikor az igazi kihívás az, hogy friss szülőként hogyan lásson el az ember egy csecsemőt. „Régen ott voltak a háznál az idősebbek, akik nyilván megmutatták a dolgokat, de ma már azért sok olyan család van, ahol a nagyszülők vagy nincsenek elég közel, vagy már nem olyan szoros velük a kapcsolat, mint régen, és nem tudnak azonnal segíteni. Kezdő szülőként egy csomó olyan dolog van, amit nem tudsz az elején, és kénytelen vagy a neten tanácsot, megoldásokat keresni. Ilyenkor persze, mindent olvashatsz, és annak az ellenkezőjét is, elveszel az információtengerben. Nálunk ezek az első napok sokkal nehezebbek voltak, mint amire számítottunk, nem volt könnyű rájönni, hogy miként integráljuk a picit a családunkba.”

AFP / Amelie Benoist

Az integrálás nem kis dolog, és nem is jön feltétlenül automatikusan; kicsit „olyan ez, mintha érkezne hozzád egy vendég, akiről nem tudsz semmit”, a feladatod az lesz, hogy megismerd ezt a vendéget  – érzékelteti Dénes. Arról is ritkán esik szó – mondja ezt már Norbert –, hogy nem egészen úgy van ez, hogy az első pillanattól kezdve óriási katarzis a gyerek, és azonnal mindennél jobban szereted. „Mikor hazajöttünk a kórházból, leraktuk a babát az ágyra, tettünk-vettünk körülötte, és igenis fura volt, hogy van egy harmadik ember is rajtunk kívül a lakásban.” Dénes és Norbert úgy gondolják, hogy a baba jelenlétét meg kellett szokni, és ezzel a megszokással párhuzamosan, fokozatosan alakult ki a szeretet és a rajongás a csecsemő iránt.

Hónapról hónapra érzed egyre jobban, ahogy nő hozzád a gyerek. El kellett teljen egy félév, amíg teljesen belezúgott az ember a gyerekébe. Erről egyébként beszéltünk az anyjával, Szonjával is, és ő azt mondta, hogy ez nála is hasonlóképpen történt. Idő, amíg szépen összenő a család.

Vannak apák, akik kérdésünkre osztják Norbert véleményét, mások viszont instant és megkérdőjelezhetetlen imádatról számolnak be. Ez nem bizonyít semmit, csak azt, hogy mindenki máshogy, más tempóban éli meg az apaságot már az első pillanattól kezdve. De ez egyáltalán nem baj, jól van így.