Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Horkolni állítólag általában is káros, de mindenképpen életveszélyes, mert – legyünk őszinték – a párod bármikor végezhet veled. Ha tehát jót akarsz, elmégy alváslaborba. Aztán megtudod, hogy valójában nem is csak a horkolás lehet itt a baj – és horkolsz tovább.

Van az a pillanat, amikor ülsz éjszaka a nappaliban, eldőlnél a kanapén, de tudod, mennyire kényelmetlen, inkább előveszed a laptopot, keresel valami munkát, hátha mielőbb reggel lesz. De még mindig csak éjjel kettő van…teljesen reménytelen minden. Bemehetnél persze a hálóba is aludni, de közbeszól a jó érzés, a szeretet, meg a düh, meg a dac. A párod épp tíz perce kért meg negyedszer, hogy fordulj a másik oldaladra, tegyél valamit, mert már tényleg elviselhetetlen, ahogy horkolsz. És ez már ki tudja, hanyadik ilyen éjszaka.

Szóval, csak ülsz a kanapén, szenvedsz, és ahogy harminc éve, egy kegyetlen éjszaka után megfogadtad magadnak, hogy többé sosem rúgsz be, úgy most kimondod az egyetlen kimondhatatlan döntést:

elmegyek alvásvizsgálatra!

Az igazat megvallva, bő 15 éve egyszer voltam már ilyenen, de utólag visszagondolva, igazából annyi esélye volt a jó eredménynek, mint NAT-írónak a PISA-teszten. Amolyan hazamenős páciensnek ítéltek meg, így egy este behívtak, rám rögzítettek egy halom érzékelőt, majd hazaküldtek azzal, hogy vezessek óvatosan, feküdjek le szintén óvatosan, ha lehet, ugyanígy aludjak, keljek és vezessek reggel vissza, akkor leszerelnek mindent és értékelnek. Nyilván majdnem az össze tappancs elmozdult, az eredmény értékelhetetlen lett vagy legalábbis azt mondták, én meg horkoltam tovább – magyarázat nélkül.

Szemtől szemben a kamerával

Nem részletezem tovább a megpróbáltatásokat, a lényeg az, hogy a fenti hajnal után pár nappal ismét csak egy kanapén ülök, ezúttal azonban este nyolc körül, és a „de hülye vagy, hogy eljöttél”, illetve a „végre, megtetted” érzelmek között csapongva hallgatom Dr. Várdi Katalin tüdőgyógyász, somnológust. Közben az udvariatlanságot kockáztatva mérem fel az alvásklinika szobáját. Itt fogok aludni, vagy hát na, itt töltöm ezt az éjszakát. Kicsit nehéz elképzelni, hogy tudnék ellazulni. Pedig minden rendben: ágy, fotelek, íróasztal, félhomály, modern stílus, lehetne akár szállodaszoba is. Csak az a kamera… a plafonra rögzítve, pont a párna felé irányítva. A tudat, hogy pár szobával odébb valaki figyel majd, önmagában is feszültté tesz. És ez csak a kezdet, de hogy mennyire, az majd később derül ki.

Egyelőre kérdőíveket töltök ki és beszélgetünk. Ami jó. Megnyugtató. Például azért, mert máris sejtem, nagyon nagy bajom nincs. Sőt, majdnem pontosan látszik, hogy mi a gond: a nyelvcsap (hivatalosan: uvula) hosszabb a kelleténél, az gátolja a szabad légzést, és okozza állítólag a Duna-Tisza-közét őrületbe kergető hangokat.

A többit később meglátjuk, a lényeg az, hogy ennek tudatában a hipochondriám a kezelhető szintre esik vissza, és kezdek figyelni a beszélgetésre is. Egyfelől nyilván érdekel, másrészt mert önmagukban az első lépésként kitöltendő kérdőívek (Berlin és Epworth) is abszurdnak, ettől azonban izgalmasnak tűnnek:

Elalszom-e, míg éppen beszélgetek valakivel? Vagy autóban, ha csak megállok a pirosnál?

Nem, dehogy – nézek fel a főorvosra, de látom, hogy ez azért kevésbé túlzás, mint amennyire gondolom. Vannak, akik itt, a vizsgálati szobában, a két kérdőív kitöltése közben is képesek elbóbiskolni, ha csöppet magukra hagyják őket. Ami persze az egyik véglet, de a gond úgy általában is nagy. Különösen nálunk. Míg ugyanis a WHO becslése szerint a Föld lakosságának 7-8 százaléka érintett alvási betegségekben, addig a szakértők szerint Magyarországon ez az arány akár valahol 10 és 20 százalék között is lehet. Rosszabb ugyanis a helyzet a világátlagnál jóformán mindenben, ami ezt befolyásolja: a tüdőbetegségeknél, az elhízásban, a légszennyezettségben, italfogyasztásban, dohányzásban, és mondhatnánk tovább.

Száguldó álmodozók

Nem jelenti azt, nyilván, hogy akár kétmillió ember is lehet itthon, aki bármely pillanatban képes lenne elaludni a kormánynál, de több mint egymillióan nem alusszák ki magukat rendesen, akaratukon kívül akár órákat is ébren töltenek éjszakánként, ennek pedig hosszabb távon súlyos egészségromboló hatása van – akár olyan krónikus fáradtságot is okozhat, amitől mindenkiben ott rejlik a pirosnál elalvó. Extrém esetnek tűnik, de például egy 2013-as európai jelentés azt állította, hogy az alvási rendellenességben érintettek kétszer-háromszor akkora valószínűséggel okoznak közúti balesetet, mint mások. Az más kérdés, hogy ezeket a tragédiákat nem csak az úgynevezett alvási apnoe okozza, Várdi Katalin ugyanis legalább ennyire súlyosnak tartja a túlhajszoltságból fakadó fáradtságot, amire aztán jön a vezetés monotóniája, ezzel pedig összeállt az akár végzetessé is váló gyúelegy.

Ezt a kockázatot a mindennapokban kiszűrni ráadásul jóformán egy szerencsejátékkal ér fel. Ugyan 2015 óta előírás, hogy a jogosítványok kiadását, illetve megújítását megelőző vizsgálatnál a háziorvosoknak az alvási szokásokról is ki kell faggatnia – gyanú esetén pedig szűrővizsgálatra kell küldenie – a páciensét, de ennek hatékonysága értelemszerűen nagyban múlik az érintett őszinteségén, tudatosságán, illetve az orvos éberségén. Az utóbbi években – kiváltképpen a 2017. januári veronai tragédia után – állítólag érezhetően nőtt a vizsgálatra akár maguktól is jelentkező vezetők száma, de alighanem nagyon távol állunk az ideális helyzettől.

A hivatásos sofőröknél egy fokkal jobb a helyzet, pontosabban: bizonyos szempontból jobb. Van ugyanis a magyar szakirodalomban egy rengeteget, ám aligha véletlenül idézgetett 2004-es kutatás, amely szerint készítése idején a hivatásos sofőrök 59,6 százaléka szenvedett valamilyen alvásfüggő légzészavarban, és 15,8 százaléka úgynevezett obstruktív alvási apnoe szindrómában. Hogy azóta mi a helyzet, nem tudni, de totális áttörés aligha lehetett, innen kezdve pedig jóformán

minden éjszaka úton lévő buszra, kamionra aggódva nézhetünk.

Szóval, akkor mitől jobb a helyzet? Sajnos ismét csak a már említett veronai tragédia kellett hozzá, de azóta azért Magyarországon valami változott, rendelet kötelezi legalább a külföldre készülő iskolai buszos kirándulások szervezőit, hogy olyan szolgáltatóval szerződjenek, aki „vállalja és szakorvos által kiállított dokumentummal igazolja, hogy a kirándulás lebonyolításához  (...) obstruktív alvási apnoé szindrómával nem küzdő gépjárművezetőt biztosít”.

Ez már legalább valami, és hát azért egy iskolai kirándulás elindulása előtt ott vannak a szülők is – emlékszem, két hónappal Verona után a fiamék hosszú útra indultak, és a Hősök terén, pakolás közben az apák a busz kerekeit és a sofőröket méregették, miközben az anyák azt magyarázták, miként tanították a gyerekeket a bakancsuk sarkával kirúgni az ablakokat, de olyan is volt, aki elárulta, hogy egy kisebb kalapácsot adott a fiának, azzal be lehet törni az ablaktáblát. De mondom, ez két hónappal a budapesti gyerekek tragédiája után volt, és félő, hogy idővel az éberség is csökken.

És akkor másról még nem is beszéltünk. Kis kutatással kiderül, hogy a mozdonyvezetőknél kizáró ok a narkolepszia és az obstruktív alvási apnoe (hogy ezt vizsgálják-e is, vagy csak kórelőzményre vonatkozik, az más kérdés), de például a légiirányítóknál tavaly a HungaroControl nagy lelkesen jelentette be, hogy a jelentkezők szűrésénél újdonság az alvásvizsgálat. Csak halkan teszem fel a kérdést: és eddig miért nem?

Ágyban, drótok közt

Egyszóval, van azért itt gond – mondom magamban, és közben immár a büszkeség kezd eltölteni, amiért én bevállaltam ezt az egészet. Sőt, mint említettem már, nem is csak a könnyített verziót, amikor feltesznek rám egy „karórát”, az egyik ujjamra egy érzékelőt, aztán mehetek haza a megszokott ágyba, lefekszem, alszom (rosszindulatú megjegyzések szerint: horkolok), aztán felkelek, visszamegyek a klinikára, és ott csomó adatot nyernek ki (pulzusszám, véroxigénszint, egyebek) a kütyüből.

Nem, ha már itt vagyok, jöjjön minden – mondom. És jött! Én meg azóta is emésztem a helyzetet. Először is nyilván megnéznek rajtam mindent, ami elérhető: garat, orr, dohányzás, vérnyomás, pulzus, súly, sőt, nyakméret, ami ingvásárlás szempontjából praktikus, de állítólag a horkolásnál is árulkodó: vastag nyakú ember jobban horkol – ez vélhetően orvosi axióma.

Aztán egy ideig csak várok, közben tervezgetek: korán van még, tíz körül, én ilyenkor még nem alszom soha. Sőt, inkább dolgozom. De laptopot nem hoztam, marad a telefon, elolvasom a bejött maileket, híreket, meg aztán itt a könyvem, éjfélig-egyig elleszek, aztán beleaszom. Közben nézegetem a kamerát az ágy végénél, mikrofon is lesz rajtam, hogy rögzítse, milyen hangokat adok ki, látom magam előtt a vezérlőt, ahol monitorokon figyelik a szobákban alvókat, közben látják az érkező adatokat. Fura érzés…

De még mindig nem tudom, mennyire. Olyan negyed tizenegy körül megérkezik ugyanis egy asszisztens, kedvesen érdeklődik, nem aludnék-e inkább pizsamában, mint ingben-farmerben, majd visszatér egy nagyocska műszeres ládával – és felszerel rám mindent, ami abban van. Nem viccelek: mindent.

Ez volt az úgynevezett „polysomnográfia kiterjesztett EEG-vel, videós megfigyeléssel”. Nem tudom leírni pontosan az egészet, mert valahol a negyedik percben elvesztettem a fonalat, és úgy 35-40-et tartott a szerelés. Legalább 20-25 érzékelő tappancsot rögzítettek rajtam, két adatgyűjtő doboz került rám (egy a hasamhoz, egy a vállam alá), készült EEG és EKG, öv feszült a hasamon és a mellkasomon, valóban volt mikrofon, figyelték a szemizmok mozgását, a pulzust, a láb rángatózását, a vérnyomást, a véroxigénszintet, a levegőáramlást, az orromba érkezett két dugasz, de még a homlokomra is ragasztottak pár szenzort, miközben a kütyük egy részét egy a gyomorszáj környékén lévő „kapcsolószekrény” fogta össze.

Így nézett ki a szerző 30 perc szerelés után
©

Bénultam álltam az ágy mellett. Egy fotót kértem az asszisztenstől, de felé fordulni is alig mertem, nehogy valami kicsússzon a helyéről.

És így kellett (volna) aludni. Hogy egész pontosan mennyi idő alatt kerültem vízszintes pozícióba, megint csak nem tudom, de lassan. Vigyázban feküdtem, a hátamon, a kezeimet alig mertem a paplan fölé húzni, közben egyetlen kérdésem volt: mennyi időt kellene aludni ahhoz, hogy értékelhető eredmény legyen belőle? Pár óra, mondták, én meg néztem magam elé leplezetlen kétségbeeséssel: negyed tizenkettő van, ebből nem lesz sem telefonscrollozás, pláne olvasás, de alvás sem, de azért igen, kapcsolják le a lámpákat, persze, jó éjt, minden rendben lesz, atyaisten!

Nem tudom pontosan felidézni, hogy telt el az a hat-hét óra hajnalig. Nekem úgy rémlik, még órákig fent voltam, aztán már csak mindig megébredtem, egyszer járt is bent valaki, és az érzékelőkkel matatott, akkor futott át az agyamon, hogy talán teljesen fölöslegesen kínlódom, mert ismét csak nem lesz értékelhető adat.

Amikor meg éber voltam, csak egy kérdés járt a fejemben: Ember, hogy lehet így aludni? Komolyan mondják, hogy ez reprodukálja azt, amit otthon csinálok? Ki hiszi el, hogy én akkor is vigyázban és ilyen stresszben alszom, néha farkasszemet nézve egy kamerával, és azon gondolkodva, milyen hangokat adok ki, amit utána valahol rögzítenek és visszahallgatnak.

Téboly – ez az első és szerintem normális reakció, de az orvosok szerint ez egyben a laikus gondolkodás is, mert miközben én éppen hisztéria felé közeledem, az érzékelők kedvesen elvégzik a feladatukat, ők meg értékelhetnek.

Életmentő kényelmetlenség 

Legalábbis esetemben a jelek szerint akadt, amit megnézhettek, bár a leletből elsőre azt mondanám, hogy azért annyira mégsem: összesen két órát és 39 percet tartott a vizsgálat, vagyis vagy annyit aludtam, vagy annyi ideig működtek az érzékelők. De a baljós jelek felismeréséhez állítólag ennyi is elég, magyarázza Várdi Katalin, aki reggelente megvár minden náluk ébredőt, és gyorsan összefoglalja az első látható adatokat, ami azért megnyugtató, a bátor páciens már itt is érezheti, hogy kapott valamit a pénzéért, ami bent fekvőnél pár tízezer forint. Én speciel azt, hogy nagyrészt minden rendben, mert az alváshatékonyság 98 százalékos, és az alvásmélység is elfogadható volt ebben az időszakban. Sőt, kiderült, hogy alvásfüggő légzés- vagy mozgászavar nem igazolható, ami már csak plusz öröm ahhoz képest, hogy ez mégsem volt egy elbaltázott éjszaka.

Ballagok tehát csöppet álmosan az autóhoz, lesem, hol ihatnék végre egy kávét, és az jár a fejemben, hogy talán mégsem volt ez hülyeség. Figyelem a sofőröket, számolok, hogy akár minden tizedik potenciális kormánynál elalvó egyed lehet. Őket mind ki lehetne szűrni egy ilyen vizsgálattal.

És a vezetés csak egy dolog. Nálam szerencsére nem találtak semmi olyasmit, ami miatt tüdő- vagy szívspecialistához, netán pszichiáterhez kellene fordulnom. De sokaknál igen, és ezzel – nem túlzás – talán az életüket mentik meg. Az éjszakai légzéskimaradás súlyos problémák jele lehet, és nagyon komoly bajokat okozhat. Ha ezeket időben elkapják egy, akár otthoni, akár bent alvós monitorozással, tragédiák előzhetők meg. Szóval, van ennek értelme, még ha kényelmetlen is.

*

Más kérdés, hogy ettől még a horkolásom itt van. Meg lehetne kisebbíteni az uvulát, kösz… Mehetek hajnalban a nappaliba... Aztán egyszer csak megint elegem lesz, és jöhet a szike is.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
Összeomlott egy híd Olaszországban

Összeomlott egy híd Olaszországban

Hogyan használjunk otthon kevesebb energiát?

Hogyan használjunk otthon kevesebb energiát?

Bezárt az állatkert, tíz év után végre párosodtak a hongkongi pandák

Bezárt az állatkert, tíz év után végre párosodtak a hongkongi pandák