hvg.hu: Volt már ilyen a történelem során, hogy a keresztények legnagyobb ünnepén, húsvétkor elmaradtak a nyilvános templomi szertartások?

Baán Izsák: Nem tudok ilyenről. Ez nagyon egyedi dolog most. A középkorban, a járványok idején voltak ugyan óvintézkedések, óvatosabbak voltak a borral, a kenyérrel, az érintésekkel az emberek, de olyan, hogy a hívek szertartásra sem mehettek a járvány miatt, nem nagyon fordult elő. Az viszont megesett, hogy ha egy ország szembekerült az egyházzal, akkor büntetésként interdiktumot vezettek be, tilos volt bármilyen szertartást végezni.

hvg.hu: Templomba tehát nem lehet most menni, és a rokonlátogatások is elmaradnak idén húsvétkor. Mit javasol a hívőknek, hogyan lehet mégis megélni az ünnepet?

B. I.: Arra biztatjuk őket, hogy ki-ki készüljön egy picit tudatosan előre. A húsvéti szertartások elemeit akár otthon is meg lehet jeleníteni. Nagycsütörtök az utolsó vacsora emlékezete, és ha az ember nem is tud most a szentáldozáshoz járulni és az ostyából magához venni, azt megteheti, hogy otthon jelképesen megáld egy cipót, megtöri, azaz valahogy próbál lélekben is ott lenni ezen az utolsó vacsorán. Nagypénteken a hívek leborulnak egy kereszt előtt, és ezt a gesztust is meg lehet otthon tenni, ha van saját feszületünk. A lényeg, hogy ne csak annyi legyen, hogy odaülök a monitor elé, és végignézek egy online közvetített szertartást, mint egy filmet, hanem tényleg jelenjen meg a rítus és a mögötte lévő tartalom.

A magyar egyház nagyon erősen klerikális, pap-, szertartás- és miseközpontú, de vannak olyan helyek a világon, például a Távol-Keleten, ahol évszázadokon át túlélt a kereszténység úgy, hogy nem voltak papok, nem volt mise és szertartás.

Izsák atya

Szent Mauríciusz Monostor/Facebook

hvg.hu: Min érdemes elgondolkodniuk most húsvétkor a nem vallásos embereknek is?

B. I.: A húsvét titka, hogy olyan nagyon mély és alapvető emberi kérdéseket érint, amelyekkel azért mindannyiunknak dolga van. Például, hogy miért van rossz a világban, miért van vírus, miért van szenvedés. Előbb vagy utóbb mindannyian szembe találjuk magunkat a halállal is, ezen a félelmetes kapun át kell mennünk mindannyiunknak, erről is szól a húsvét. Amit a kereszténység ehhez az ünnephez hozzátársít, az úgynevezett "húsvéti titok", egy gondolategység, amelynek keretében próbál részben szavakkal, részben gesztusokkal választ keresni ezekre a legalapvetőbb kérdésekre.

hvg.hu: És mik a válaszok?

B. I.: A mi hitünk szerint húsvétkor az történik, hogy amikor az Isten emberként eljön a Földre, és találkozik a rosszal, a szenvedéssel, az erőszakkal, akkor nem megsemmisíti azt egy varázsütésre vagy parancsszóra, hanem hagyja magát felemészteni ettől a rossztól.

Gyakorlatilag odaadja, feláldozza magát, és ezáltal valahogy belülről veszi el ennek az egésznek a félelmetes erejét.

Jézus meghalt és feltámadt, és hisszük, hogy ránk is ez vár, ami hétköznapi értelemben, aprópénzre lebontva végül is azt jelenti, hogy sosem lehet a rossz a legutolsó, legvégső valóság. A semmi, a halál csakis egy köztes állapot valami más, új élet előtt.

hvg.hu: Olyan, mintha a húsvét a koronavírus-járványhoz képest most kicsit korán érkezne. Ha már haladnánk kifelé ebből a válságból, akkor a feltámadás ünnepe is jobban rímelne az eseményekre.

B. I.: Ez egy jó megfigyelés, és lehet akár azt is mondani, hogy most bizonyos értelemben „a Nagyszombatban maradunk még sokáig”. Másrészt viszont azt olvassuk az evangéliumokban, hogy az apostolok pár nappal húsvét után már vissza is mentek halászni Galileába. Találkoztak Jézussal – „oké, feltámadt” –, és aztán ki-ki ment a saját dolgára. A húsvét tehát nem jelenti azt, hogy azzal „minden megoldódik”, és soha többé semmi rossz nincsen. Ugyanennek a világnak a valósága megy tovább, csak bele van oltva egy másik élet is, ami viszont szépen-lassan, de feltartóztathatatlanul növekszik, és átalakítja ezt a világot belülről. Azt gondolom, hogy a húsvét most nagy esély arra, hogy a lelkekben történjen valami.

Szent Mauríciusz Monostor/Facebook

hvg.hu: Nagyon sokakat foglalkoztat most az, hogy a járvány milyen változásokat generál majd hosszú távon bennünk, a társadalomban. Ön ezek szerint bizakodó, és pozitív változásra számít. Mit érdemes majd a járvány végével másként csinálnunk?

B. I.: Nem hiszem, hogy azok után, ami most történik a világon, van visszatérés oda, ami előtte volt. Vagy valami jobb jön emberileg, vagy pedig valami még rosszabb jön, de bízom abban, hogy az előbbi. Azt hiszem, hogy a fogyasztással kapcsolatban a járvány nagyon sok mindenre megtanít most. Rengeteg fölösleges dologgal vesszük körbe magunkat tárgyi szinten és élelem szintjén is. Az érintést, meg az egymással töltött minőségi időt is jobban meg fogjuk majd becsülni. A normál pörgésben, amiben nem is olyan rég még benne voltunk, számtalanszor kerülünk olyan döntéshelyzetbe, hogy „szánjak-e időt arra, hogy találkozzak a szüleimmel, barátaimmal, vagy inkább hajtsam a dolgaimat, vagy nézzek filmet otthon, mert az kényelmesebb”.

Most pedig tulajdonképpen böjtölnünk kell a valós találkozásokban.

Én nem nagyon használtam eddig online videokonferencia applikációkat, de most muszáj, és látom, hogy mennyire felemás az egész. Például úgy beszélgetünk egy órát, hogy közben nem nézünk egymás szemébe. Végezetül arra is megtaníthat a mostani válság, hogy a mobilitásból is engednünk kéne a jövőben.

hvg.hu: Mármint abban az értelemben, hogy kevesebbet utazzunk távoli helyekre?

B. I.: Szerintem a modern embernek alapvető problémája az, hogy unatkozik, és menekül önmagától. Ezért egyre erősebb ingerekre van szüksége, egyre extrább, távolabbi, egzotikusabb helyekre utazik, az elmúlt egy-két évtizedben pedig egy átlagember számára is elérhetővé váltak nagyon távoli úticélok. A menekülésünk saját magunk elől – és annak számtalan, akár virtuális, akár valós formája – vírushelyzetben sokkal nehezebb.

Szent Mauríciusz Monostor/Facebook

Még Olaszországban tanultam, amikor egy tévéműsorban láttam egy kísérletet, hogy kiálltak egy forgalmas út mellé, és leállítottak néhány autót, majd megkérdezték a bennük ülőktől, hogy hová mennek. Tíz emberből négy dadogott, nem tudta megmondani, hogy hova megy. Én is észrevettem magamon, hogy állandóan mentem valahová, mert azt hittem, fontos dolgom van, meg valamilyen ügyet szolgálok vele, vagy elmentem kikapcsolódni, de kevesebb ilyen mozgással is lehet teljes életet élni.

Van egy számomra kedves történet erről. A bölcs tanító kérdezi a tanítványokat, hogy mit gondoltok, miért van olyan sok szenvedés a világon. A tanítványok azt mondják, hogy azért, mert az emberek fejében téves képzetek élnek a dolgokkal kapcsolatban. A tanító szerint ez rossz válasz. „Akkor azért, mert túlságosan ragaszkodunk mindenféle dolgokhoz” – folytatják a tanítványok, mire mondja a tanító, hogy ez is rossz válasz. Így megy tovább a dolog, majd a mester végül elárulja a megfejtést:

azért, mert az emberek nem tudnak csendben és egyedül lenni.

Ezt is egy fontos tudásként lehetne tovább vinni magunkkal a krízis után.

hvg.hu: Mit tanácsol első lépésként, hogyan enyhítse az ember a szorongását, a mostani bizonytalanságból fakadó stresszt vagy a dühöt, amit esetleg az anyagi, emberi veszteségek miatt érez?

B. I.: Hozzátartozik a gyászfolyamathoz, hogy fájjon ez a mostani helyzet. Van ennek egy szomorúsága. Hozzátartozik az is, hogy haragszik az ember. Én magam is dühös voltam, hiszen a januári, februári, március eleji munkám nagy része most kukába ment. A düh tehát egy szükséges fázis, de nem jó megmaradni ebben, ezen túl kell lépni, ahogy a panaszkodásba, meg az áldozatszerepbe sem szabad beleragadni. Azt gondolom, hogy ehhez a kulcs a saját források megtalálása. Ez most tényleg egy olyan helyzet, hogy felnőtté kell válni. A legtöbb ember számára most nem fogja más megoldani a problémáját. Mindenkinek van némi sejtése arról, hogy milyen belső forrásai vannak, amelyektől, ha meri azokat használni, jobban érzi magát.

Ha az ember azt mondja, hogy tornázok napi 20 percet, vagy hallgatok fél óra zenét úgy, hogy közben nem gondolok semmire, vagy csak kinyitom az ablakot, és lélegzek három nagyot, már attól jobban fogja érezni magát.

Számomra az alap axióma, hogy azt a törődést senki más nem tudja megadni nekem, amit én magamnak garantálni tudok. Mindaddig, amíg ezt másoktól várom el, a páromtól vagy a kormánytól, addig teljesen hiába fogom várni.

hvg.hu: Facebookon, a járvány miatt kialakult helyzetre való tekintettel, minden napra adott egy kvázi életmódtanácsot a Szent Mauríciusz Monostor oldalát követőknek, és ezek a tippek vallástól függetlenül is megszívelendők. Mit tapasztalnak, nyitottabbak az emberek a vallásos gondolatokra járvány idején?

B. I.: Az emberek gyakran azt gondolják, hogy a hit vagy az élő kapcsolat Istennel valami rajtunk kívül álló dolog, ami azt kívánja meg, hogy egy gondolatrendszert elfogadjunk, értékekkel azonosuljunk. De az élő istenkapcsolat az ember szívének a mélyén születik, például ilyenkor, amikor mindenki nagy dózisban kapja saját magát. A saját igazi belső világát, amit egyébként tompít. A mostani helyzet nagy lehetőség, hogy ránézzünk arra, kik is vagyunk, és hogy mi van a szívünk mélyén, Isten ott van-e. Előbb vagy utóbb nem lehet kikerülni ezt a kérdést.

Földházi Árpád/Szent Mauríciusz Monostor/Facebook

A válasz tehát, igen, nagyobb nyitottság van most az emberekben. Ezt onnan is látom, hogy az imáink, szertartásaink online közvetítésére becsatlakoznak olyanok is, akik úgymond keresők, tehát nem kimondottan vallásos emberek.

hvg.hu: Az intenzív online és közösségi médiás jelenlét sokaknak összeegyeztethetetlennek tűnik a szerzetesi léttel. A közösségi médiás aktivitás minden, csak nem befelé fordulás.

B. I.: Van ennek egy feszültsége, igen, de a mi válaszunk erre az, hogy közösségünk szerzetesekből és világi munkatársakból áll. Mi adjuk általában a tartalmat, a gondolatokat, amelyeket hasznosnak tartunk megosztani az emberekkel, de egy világi munkatársunk posztol, ő kezeli valójában a közösségi médiát. Nem úgy kell tehát elképzelni, hogy valamelyik szerzetes, szerzetesi ruhában két imádság között bújja a Facebookot, és tolja fel a tartalmakat, meg nézi, hogy hányan lájkolták.

hvg.hu: Okozott bármilyen szinten változást a járvány a monostori életen belül? Mennyire érzi meg például egy szerzetesrend a kijárási korlátozásokat?

B. I.: A szerzetesi élet lényeges elemei mellé, mint az imádság, a közös fizikai és szellemi munka, a közösségi élet, a normál üzemmódban egy csomó járulékos dolog is kerül: foglalkozunk a vendégekkel, a hozzánk látogatókkal, hivatalos ügyeket intézünk, meetingelünk. Most ezekből semmi nincs. Ide sem jön senki, mi sem megyünk sehova. A szerzetesi életünk tehát most sokkal ideálisabb, mint általában, és az imaéletünk is sokkal intenzívebb, ami nagyon áldásos. Ami viszont nehézséget jelent, hogy a bakonybéli monostor főleg az itt megtermelt javak értékesítéséből, és az ide látogató turistaforgalomból él, ebből tudjuk fenntartani magunkat normális esetben. De most a bevételeink sehol sincsenek, és bár próbálunk a webshopos értékesítésre jobban ráállni, azért az sosem lesz olyan szintű, mint a helyi értékesítés. Munkahelyi vezető is vagyok egyben, és nekem most az a fő nehézségem, hogy a nyolc alkalmazottunkat ki tudjam valamiből fizetni. De próbáljuk kreatívan feltalálni magunkat, ültettünk például sok zöldséget; az idegenvezetővel éppen most veteményeztünk együtt a kertben.