A Színház- és Filmművészeti Egyetemet a kormány már nem szerezheti meg
Mi lehet az SZFE-ügy végkimenetele? Mikor és mivel lőtt öngólt a kormány? Mi lenne, ha Vidnyánszkyéknak sikerülne átvenniük az irányítást az egyetem felett? Megválaszoljuk az egyetemfoglalás öt nagy kérdését.
Csütörtökön épp nyolcvan napja, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem polgárai elfoglalták az épületet, az egyetem tanárai pedig ötven napja sztrájkolnak: csütörtökön azt is bejelentették, hogy első fokon megnyerték a sztrájk jogszerűségéről szóló pert. Ilyen hosszú és látványos tiltakozássorozatra még nem került sor a Fidesz-kormány eddigi tíz évében, a helyzet és a hatalom kommunikációja ugyanakkor több nagy kérdést is felvet. Ezekre próbálunk válaszolni.
1. Tényleg az egyetem elitista zártsága mindennek az oka?
Az SZFE felett az új modellben a tulajdonosi jogkört birtokló alapítvány kuratóriumi elnöke, Vidnyánszky Attila számtalan nyilatkozatában mondta el: az új kuratórium valójában semmi mást nem akar, csak beengedni végre az egyetemre egy „másféle gondolkodásmódot” is, hiszen az egyetem „bezárkózott”, ott csak a budapesti belvárosi színházakhoz kötődő oktatók taníthattak, ráadásul ők is liberális szellemben, „hiányzik a nemzeti, keresztény gondolkodásmód”. Vidnyánszky, amikor ugyanezzel érvelt az Európai Parlament meghallgatásán, az utóbbi gondolatra érkezett kritikákra válaszul elmondta: számára ez a bizonyos keresztény gondolat „a nyitottság, a befogadás metaforája”.
A gondolatmenet egyik feléről már rengeteg volt és jelenlegi hallgató és oktató sorolta fel, hány és hányféle kurzuson tanulták a magyar nemzeti kultúra alapját képező, évszázados műveket, hogy az egyetemen volt Biblia-félév, és az egyetem állítólagos zártságáról is elhangzott már, hogy például épp Vidnyánszky Attilát is hívták kurzust tartani az egyetemre, de a rendezőnek – aki féltucatnyi magas pozícióban tölt be vezetői szerepet – nemigen volt ideje részt venni a saját óráin, így a hallgatók végül arra kényszerültek, hogy félkész állapotban mutassák be vizsgájukat, amit Vidnyánszkynak kellett volna rendeznie. De mindez valóban képezheti vita tárgyát, hiszen nincs egyértelmű és mindenki által elfogadott definíciója sem annak, mi számít „eléggé nemzeti” képzésnek, ehhez hány Wass Albert-kurzus és hány Trianon-félév szükséges, ahogy még mindig nem nyilvános az sem, melyik oktató hova szavaz négyévente, pedig igény biztosan lenne a listázásra.
A nyitottságra vonatkozó kitételt viszont már tényleg nagyon bajosan lehet értelmezni.
Az a Vidnyánszky Attila nevezi ugyanis magát a nyitottság és befogadás nagykövetének, aki az általa vezetett kuratórium élén egy korábbra dátumozott, már aláírt és az SZFE polgárságának egyetlen gondolatát sem tartalmazó, új alapító okirattal és szmsz-szel érkezett az első úgynevezett tárgyalásra.
Az a hatalom és az a kuratórium érvel a nyitottság szükségességével, amely sem a modellváltás teljes folyamatában, sem a blokád eddigi nyolcvan napjában soha, egyetlen apró érvet, javaslatot és felvetést sem fogadott el az SZFE vezetőségétől és polgárságától. Az a fenntartó hívja fel a figyelmet a befogadás szükségességére, amely egyetlen, az SZFE által javasolt, egyébként semmilyen oldalhoz nem sorolt, országos vagy világhírű művészt sem engedett be az új vezetők közé. Amely bármiféle pályázat nélkül nevezett ki új, a szakmában nagy teljesítményeket nem, kormányhűséget viszont felmutatni tudó kádereket rektorhelyetteseknek. Amely különösebb indoklás nélkül kirúgta még az amúgy anno a Fidesz-kormány által kinevezett kancellárt is, és egy volt fideszes kabinetfőnököt ültetett a helyére.
Nem lehet tudni, mi lenne, ha tényleg Vidnyánszkyék vezetnék az egyetemet, de a fentiek miatt nehéz őszintén hinni benne, hogy valóban a nyitottság és a befogadás programja valósulna meg.
2. Miért így intézte a kormány ezt az ügyet?
Ez talán az egész SZFE-ügy legkevésbé érthető pontja. Hiszen részben épp a totális leuralás, a teljes kompromisszummentesség és az volt a szokatlanul határozott válaszreakció oka, hogy a kormány ezúttal még a látszatra sem ügyelt: bár a kommunikáció szintjén persze elhangzott, hogy puszta oktatástechnikai változásról van szó, valójában még falból sem hoztak olyan látszatintézkedéseket sem, amelyekre meg lehetett volna próbálni azt mondani, hogy nem teljes pályás kormányeinstandról van szó. Hiszen a kuratórium élére azt a Vidnyánszky Attilát nevezték ki, aki évek óta fontosabb szerepet játszik a Fidesz színházpolitikájában még Kásler Miklós miniszternél és talán Fekete Péter államtitkárnál is, és aki a leghangosabban szidta és becsmérelte eddig is az SZFE-t, de a kuratórium tagjai közé vagy bármilyen vezetői szerepbe sem ültettek be legalább kompromisszumosnak nevezhető embereket – csakis pártkatonákat.
És hogy mi ebben az érthetetlen? Hogy
a kormány az elmúlt tíz évben megmutatta, vannak ennél sokkal működőképesebb módszereik is, és pontosan tudják, nem kell a békát bedobni a forró vízbe, jobb alágyújtani, és szép lassan forralni.
Hogy csak a színházi világban maradjunk, csont nélkül és teljes nyugalomban át tudták vinni például az önkormányzati színházak államosítását: a népharagnak engedve eltávolították a törvényjavaslatból azt a szót, hogy a kormánynak vétójoga lesz a színházigazgatók kinevezésében, és helyette azt írták, a kormánynak és az önkormányzatnak meg kell egyeznie. A szakma jó része nemhogy nem tiltakozott, de örült a baráti gesztusnak, amelyről most derült ki, hogy valójában ugyanúgy vétót jelent: a kormány előbb Egerben, aztán Pécsett mutatta meg, hogy a „megegyezés” azt jelenti, vagy az lesz, amit a kormány akar, vagy elzárják a pénzcsapot, és az önkormányzatnak hirtelen elő kell húzni 3-4-500 millió forintot a színház fenntartására. Botrány? Sehol.
De van ennél közelebbi példa is, hiszen az ország másik színészképző egyetemének művészeti karát már évekkel korábban Vidnyánszky kezébe adták – de nem így. Ott elmaradt az országos botrány, mert Vidnyánszky egy ideig kifejezetten együttműködő volt az addigi vezetőséggel, csak egy idő után jelentette be, hogy legközelebb ő indít osztályt, nem az, akinek a terv szerint kellett volna, és csak ennél is később kezdte el kirúgni a nem megfelelőnek tartott oktatókat. Mire a bíróság kimondta, hogy ez jogellenes volt, már nemigen figyelt oda senki.
Hogy ezúttal miért nem ez történt, az aligha fog kiderülni, oka lehet az elbizakodottság, a gőg vagy egyszerűen a bekeményítés is – mindegy. Hogy az intézkedés öngól volt, az már biztos: hogy ezen az öngólon milyen meccs kimenetele múlik, csak később fog kiderülni. De egy öngólos hátrányból senki nem szeret indítani.
3. Miért húzódik ilyen sokáig a tiltakozás?
Hogy az egyetemi polgárok nyolcvan napon keresztül jottányit sem engedtek az álláspontjukból, az a magyar közéletben abszolút szokatlan, pedig egyetlen, teljesen egyértelmű oka van: hogy a tiltakozók nem hajlandóak a megalkuvásra. A magyar művészeti élet eddigi kisebb-nagyobb tiltakozásai mindig a kompromisszumok és a részeredményekkel való megelégedés miatt haltak el. Elég a kultúr-tao eltörlésére gondolni: aki egyéni tárgyalások során meggyőződhetett róla, hogy azért így sem kell majd a színházának tetemes kieséssel számolnia, már nem is volt annyira nagyon dühös. Sem annyira szolidáris a többiekkel. (Igaz persze, hogy a két ügy sok szempont szerint nem hasonlítható össze.)
Ők állnak a sárga maszkok mögött: bemutatjuk az SZFE őreit
A hatalom képviselői szerint haza kellene már menniük a szüleikhez, baloldali mozgalmárok mosták át az agyukat, és különben is csak egy politikusok által kiképzett kemény mag áll a Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalása mögött. Az SZFE-hallgatók nagy része csak nevet az ilyen megjegyzéseken. De kik ők, és hogy néz ki belülről a blokád?
Az SZFE blokádjában résztvevők viszont nem hajlandóak engedni az elveikből, és ez a mondat megint csak szokatlanul hangzik a magyar közéletben. A tiltakozás ugyanis nem praktikus célok elérésére vonatkozik („csak kapjuk meg a támogatást”, „csak ne rúgják ki az igazgatót”), így pedig nem is lehet hamisan énekelt altatódalokkal elaltatni. Ha ugyanis alapelvekről van szó – „vissza akarjuk kapni az egyetem jogát az önrendelkezéshez, és a garanciát arra, hogy nem szólhat bele a hatalom a mindennapi működésünkbe” –, akkor a másik fél hiába próbálkozna azzal, hogy ennél kisebb részterületekről – egyes oktatók vagy a rektor személyéről, költségvetésről és hasonlókról – ígérjen fűt-fát.
Az elvek ugyanis makacs dolgok.
4. Mi lehet a helyzet kimenetele?
Az előzőekből következik, hogy ha – mint az SZFE-n –, megvalósul a teljes szolidaritás a barikád egyik oldalára kényszerítettek között, és senki nem a saját gesztenyéjét akarja sütögetni, akkor nagyon korlátozott a másik fél eszköztára is, mert az egyszerű üzenetek egyszerű válaszokat kívánnak. Természetesen, mint mindig, rendelkezésre áll a hatalmi szó, akár az ilyen vagy olyan értelemben vett erőszak bevetése, a másik véglet pedig a beletörődés és a feladás – kérdés, a NER elmúlt tíz évét elnézve ki melyiket tartja valószínűbb kimenetelnek.
A kormány és megbízottjai egyelőre (?) nem a skála végpontjaival próbálkoznak, hanem köztes megoldásokkal. Elsősorban az egység megtörésével:
- az egyetemi dolgozókon keresztül, abban bízva, hogy ők háttérszereplőként hátha kevésbé akarnak részt venni az eseményekben, és hátha jobban féltik a munkájukat, a fizetésüket, mint amennyire esetleg szimpatizálnak az üggyel: ezért hol fenyegetéssel, hogy kvázi lefizetéssel biztatják őket az aknamunkára;
- valamint a hallgatók zsarolásával: az oktatás primitív eszközökkel való ellehetetlenítésével (terembezárás, az internet és az áram lekapcsolása), a fenyegetéssel, hogy hatalmi szóval elveszik tőlük, amiért megdolgoztak, azaz a tanulmányaik formális elismerését, sőt egészen aljas eszközökkel is: a leginkább rászorulók – például a hátrányos helyzetűek – szociális támogatásának időleges visszatartásával, megmutatva ezzel azt a fenyegetőnek szánt tényt, hogy mennyi mindent veszíthetnek, ha nem hódolnak be.
Csakhogy úgy tűnik, a hallgatók úgy érzik, nekik nincs mit veszíteniük.
Rengeteg nagy színész van a pályán, aki egyetemi diploma nélkül, puszta tehetséggel került a szakma csúcsára, az pedig, hogy a jelenlegi SZFE-hallgatók tehetségét az oktatók segíteni fognak kibontakoztatni, nincs veszélyben, hiszen a tanárok kiállnak a hallgatók mellett, és tudható: ha kell, a következő években akár egy hideg lakásban is megtanítanák a hallgatóknak, ami a pályához kell. Arról nem is beszélve, hogy sokaknak talán még ez a kép is biztatóbbnak tűnik, mint az az oktatás, amit az őket folyamatosan pocskondiázó, fenyegető és lenéző új uraktól kapnának.
A kérdés másik oldala a kormányra vonatkozik: vajon feláldozható katonának tartják-e Vidnyánszky Attilát? (Hogy a többieket – Novák Emilt, Szarka Gábort, Zalán Jánost, Rátóti Zoltánt, Lajos Tamást – annak tartják, afelől senkinek ne legyenek kétségei.) Vajon mit tartanak nagyobb veszélynek: a meghunyászkodást, vagy azt a tapintható társadalmi ellenállást, amit az elmúlt nyolcvan nap ébresztett fel a magyar állampolgárokban – sok esetben talán még a kormánypártiakban is –, és amelyet szakmájuknál fogva olyan jól tudtak csatornázni az SZFE hallgatói?
5. De mi lenne, ha a kormány végül tényleg átvenné a hatalmat az SZFE fölött?
Az egész SZFE-ügy végkimenetelét egy filozófiai állítás is tovább bonyolítja: hogy
azt, amit ma Színház- és Filmművészeti Egyetemnek nevezünk, semmiképpen sem kaphatja meg a kormány.
Egy egyetem ugyanis nem egy épület, hanem azok az emberek, akiket ez az épület befogad. És ezek az emberek – vagy legalábbis a legnagyobb részük – biztosan nem vennének részt abban, ami egy levert tiltakozás után kezdődne meg. A tanárok legnagyobb része vagy mindegyike felmondana, biztosan sok hallgató is kiiratkozna, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen botrány után ugyan hányan akarnának erre a hangos és véres csaták után arccal a kormány alfele felé állított egyetemre felvételizni?
Ezt nyilván tudják a kormány oldalán is, alighanem ezért maradt üres ígéret, hogy ha a hallgatók elfoglalják az egyetemet, akkor majd máshol fog megkezdődni az a bizonyos befogadó, nemzeti és keresztény oktatás: ha ez így lett volna, a kormányhű tanárok kongóan üres termekben árválkodó székeknek tarthatták volna meg az óráikat. Így aztán kimondhatjuk:
Vidnyánszky Attila és a kormány egy kiüresített, jelentőségét vesztett épület tulajdonjogáért harcolnak körömszakadtáig.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
