Lassítsunk le egy kicsit a rohanó világban, és figyeljünk egy kicsit magunkra. Vegyük észre a kis dolgokat, melyek körülvesznek bennünket, s tanuljuk meg értékelni azokat. Ne hajszoljuk mindig az életet, éljük meg a pillanatot is!

Nálam jobban csak az utálja az ilyen és ehhez hasonló marhaságokat, a negédes, közhelyes, súlytalan, atyáskodó életbölcsességeket, aki vert már fejbe életünk megváltoztatásáról szóló leckekönyvvel spirituális lelkisegédeszköz-bolti eladót – én erre még nem tudtam rávenni magam, pedig az ellenszenv éppenséggel adott lenne hozzá.

A Gyűrűk Urát idéző kilátás a Balaton-felvidék tanúhegyeiről a Kisfaludy-kilátóból

Kovács Bálint

Ennek ellenére muszáj belátnom, hogy valami hasonlóra ébredtem rá én is, igaz, nem egy önsegítő könyv kellett hozzá. Hanem egy világjárvány és a karantén. Mindenesetre, ha ezek után valaki engem töröl képen a cikk kinyomtatott verziójával, meg fogom érteni.

Pedig hát az sem lenne túl meglepő, ha valaki, aki 2020 első felében még az Indexnél dolgozott, amit a járvány második hullámának hatásait súlyosbítva azóta gyorsan einstandolt a kormány, azt mondaná, nemigen tud semmi jót felidézni ebből az évből. Amelyben amúgy is minden elmaradt, csak az nem, aminek el kellett volna maradnia.

És mégis. A kényszer nem mindig szül rossz dolgokat, olvashatnám ki a dühösen földhöz vágott self-help könyvből. Például az állandó itthon ülésben is meg lehet találni a hasznot – ha már olyan szerencsém van, hogy a munkámat elég jól lehet végezni otthonról, különféle online eszközök és egy telefon segítségével. A karantén kezdetekor volt két éve, hogy új lakásba költöztem, mégis csak akkor, pár hónapnyi home office után jöttem rá, hogy belvárosban született, belvárosban felnőtt, betonszínben gondolkodó flaszternövendékként ebben a két évben valójában fogalmam sem volt, mire jó egy erkély, ami a kis társasház apró kertjére néz. Hogy milyen hatékony stresszűző néhány madáretető a fán, amely karnyújtásnyira nő az erkélytől, már persze ha annyit járnak rá a tengelicek, őszapók, meggyvágók és cinkék, hogy egész nap őket lehet nézni, fél szemmel a monitor mellett.

Alpakafarm az Őrségben

Kovács Bálint

Sőt: a zöldet sem csak távolról lehet nézni, de lehet ott is dolgozni, neoncső helyett a nap meg a fák alatt ülve (néhány hónap alatt csak egyszer volt baj a fejem fölött mászkáló madarak tetteiből, és ez egész jó arány) – ami energiát a járvány miatti problémák kiszívnak az emberből, annak egy részét ez vissza tudja adni.

Másnak ehhez a felismeréshez talán nem kell a karantén; de engem gyakorlatilag ki kellett zárni az erkélyre, hogy rájöjjek, milyen szerencsém is van.

És le kellett zárni a határokat, hogy azokon belül is jobban körülnézzek. Mert ha külföldre nem lehet – vagy legalábbis nem ajánlott – menni, az ember máris ráveszi magát az itthon évek óta halogatott tervekre. Mondjuk arra, hogy elmenjen az Őrségbe, végigbiciklizze az ottani bringautakat, egyszer a Hársas-tónál, egyszer a Vadása-tónál, egyszer egy alpakafarmon, egyszer meg a fantasztikus, a helyi ízekből a legtöbbet kihozó Pajta étteremnél megállva. Vagy ha az megvolt, újabb és újabb túraútvonalakat fedezve fel az ország legszebb vidékén, a Balaton-felvidéken: annál, ami a Páholy-kőnél tárul az ember szeme elé, sehol máshol nincs szebb látvány az országban.

Kilátás a Balatonra a Páholy-kőről

Kovács Bálint

De beszélhetnék a főzésről is, amely nálam szintén erős ellenszere a stressznek. Mindig is az volt, de a folyamatos otthonlét révén az embernek mind ideje, mind pedig motivációja több van arra, hogy sokat tüsténkedjen a konyhában, és ne csak a behűtött sörök körül. És ha már így alakult, legalább kipróbáltam azokat az ételeket is, amiket valamiért eddig sosem készítettem magamnak, legyen szó akár alapvetésekről – miért nem jutott eszembe évtizedek alatt egyszer sem paradicsomos káposztát főzni? –, akár olyasmikről, mint a svéd turistamágnes, a kötbullar (amelynek lebutított verziója az IKEA-s húsgolyó), ha már a stockholmi volt az utolsó olyan romantikus utazás, amit még nem kellett lemondani.

Szóval a rengeteg evidens probléma mellett, ha nem is a járvány, de a mellékhatásai nekem adtak is valamit, amire máskor nem biztos, hogy lett volna időm vagy motivációm.

Mintha eddig mindennap elmentem volna egy erdő mellett, de eddig, mivel sosem kellett megállnom, eszembe se jutott volna bemenni – csak most, amikor úgyse volt más lehetőségem. És rájöttem, hogy megérte.

Lehet, hogy kéne írnom róla egy sejtelmes, sokatmondó fotókkal illusztrált, bensőnk felfedezéséről szóló segítőkönyvet. Úgy tudom, az ilyenek egész jól mennek a könyvesboltokban.

(Borítókép: egy júniusi este a home office-ban. Fotó: Kovács Bálint / hvg.hu)