“A technikai tudás és a tapasztalat az elejétől kezdve meg volt, csak az volt a kérdés, mennyi idő alatt sikerül összehangolni a munkát, és mikorra áll össze a működőképes koordináció. Úgy voltam vele, hogy minél hamarabb sikerül bevonni a munkába az Európai Barlangi Mentők Szervezetét, annál jobbak az esélyeink Mark megmentésére, és bár számos nehézséggel szembesültünk, hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor tegnap este a hordágy felért a felszínre” – mondta a hvg.hu-nak dr. Zádor Zsófia, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat orvosa.

Őt múlt vasárnap, szeptember 3-án értesítette egy kollégája arról, hogy egy Mark Dickey nevű amerikai barlangkutató néhány órával korábban rosszul lett egy több mint ezer méter mély dél-törökországi barlangban. Dickey expedíciójában több magyar is részt vett, amikor ők érzékelték, hogy nagy a gond, a felszínre siettek felszerelésért és segítségért, így a magyar csapat tagjait szállító helikopter már hétfőn megérkezett a Morca-barlanghoz.

Tíz nappal azután, hogy a barlangász első tünetei jelentkeztek, már széles körű nemzetközi mentőcsapat dolgozott a felszínre hozatalán, Zádor elmondása alapján pár órával a mentés vége után összeírták a helyszínen lévő résztvevőket, a listára nagyjából 230 név került fel, közülük 190-en vettek részt a föld alatti munkálatokban.

A mentőakció szervezői korábban azt nyilatkozták, ez volt az egyik legbonyolultabb földalatti mentés, amelyet valaha is végrehajtottak, Zádor kérdésünkre azt mondta, ennek egyik oka az volt, hogy egy még a mélységéhez képest is kifejezetten “technikás”, nehezen bejárható barlangról van szó, ahova egy kevesebb tapasztalattal rendelkező barlangász nem is tudna lemenni. Olyan helyzet ráadásul ritkán áll elő, hogy belgyógyászati betegség alakuljon ki ilyen körülmények között, és bár elsősegély-készlet mindig van a barlangászoknál, más egészségügyi felszerelést és gyógyszereket nem visznek magukkal, így ezeket mind a felszínről kellett pótolni. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy hiába bíztak az ellenkezőjében, Dickey-t nem fogják tudni társai ellátni, és nem lesz képes a saját lábán kijönni a barlangból, hiszen folyamatosan romlott az egészségügyi állapota.

Zsófia az első különítmény tagjaként ereszkedett le 1050 méteres mélységig, mint mondja, akkor még csak az expedíció tagjai voltak lent a barlangban. Ők akkorra már kiépítettek egy tábort, amit “úgy kell elképzelni, mint amikor az erdőben kirándul az ember, hálózsákban alszanak, bögrékben és lábosokban melegítjük az ételt, csak persze egy barlangban, a civilizációtól teljesen elzártan”. Bár az első napokban a táborban hat férőhely volt, ezt később bővíteni kellett a mentőcsapat nagy létszáma miatt. A körülbelül 4-6 fokos hőmérséklet miatt sátrakat is állítottak, hogy a hidegtől minél jobban tudják védeni magukat, a hőmérséklet előnye viszont az volt, hogy a levitt élelmiszer hűtéséről nem kellett külön gondoskodni. Ilyen esetben több szempontot is figyelembe kell venniük a barlangászoknak a sátor felállításánál, fontos, hogy szélvédett helyet találjanak, legyen a közelben olyan forrás, ahonnan iható, vagy legalábbis forralás után fogyasztható víz van, és ki tudjanak alakítani az alvóterülettől elkülönített részt, amit mellékhelyiségként használnak – magyarázta lapunknak a barlangi mentő.

“A legnehezebb talán a kommunikáció hiánya volt, amikor én megérkeztem, még nem is volt teljesen kiépítve az ilyenkor használt telekommunikációs rendszer. Egy vezetékes telefonhoz hasonló készüléken tartottuk a kapcsolatot a felszínen lévőkkel, de ez sem volt egyszerű: nagyon gyorsan merült, olyan halk volt, hogy alig hallottuk egymást, ráadásul 500 méternél lejjebb nem is működött megbízhatóan” – emlékszik vissza Zsófia. A kapcsolattartást így tehát úgy tudták megoldani, hogy a mentés egyes részvevői, amikor szükség volt rá, megtették a 6-8 órás utat 500 méterig – ami ráadásul a barlang legnehezebben mászható szakasza –, onnan üzentek a felszínre. Emellett “serpaként” ingáztak többen a két tábor között, ők a felszerelést, gyógyszereket és élelmiszereket szállították a mélybe.

Az első napokban még a barlang bejáratánál is csak 1-2 sátor és egy kisebb konyha volt berendezve, “mostanra úgy néz ki, mint egy űrbázis: rengeteg a generátor, kábelek mindenhol, amelyekkel az elektronikát töltjük” – mondja az orvos. A világűr beszélgetésünk alatt máskor is előkerült, Zsófia a barlangi ellátást ahhoz hasonlította, mint amikor az űrben kell ellátni egy beteget, a civilizációtól elzárva. Igaz, ott jobban fel vannak készülve az ilyen helyzetekre, és rendelkezésre áll a megfelelő felszerelés, Törökországban viszont egy amúgy is nehezen járható barlangba kellett ezeket levinni.

“Egy kis kórházat rendeztünk be, kis intenzív osztállyal, minél kevesebb elektronikai eszközzel, amelyeket aránylag könnyen tudunk szállítani” – meséli és hozzáteszi, szakértelemből nem volt hiány. Az orvosi csapat leginkább (Zsófiához hasonlóan) intenzív osztályon dolgozó és aneszteziológus szakemberekből állt össze, akiknek komoly tapasztalatuk volt a heveny, gyomorban vagy bélrendszerben kialakul vérzések kezelésében.

Amíg ők a mélyben dolgoztak Dickey állapotának stabilizálásán, a felszínen az volt a legnagyobb feladat, hogy összehangolják a munkát. Bár eleinte az is nehézséget okozott, hogy a különböző alakulatok megegyezzenek abban, ki, hol épít tábort, és a kommunikációs csatornák is a reméltnél lassabban alakultak ki, a magyar szakember szerint ritka, hogy egy nemzetközi kollaboráció ennyire gyorsan és gördülékenyen működjön. Alig több mint egy héttel ezelőtt minimális infrastruktúrával kezdték meg a mentést, hiszen bár bizonyos felszerelést Magyarországról vittek magukkal, ezek nagy részét a török állam biztosította. Bizonyos esetben ráadásul jogi nehézségek adódtak, gyógyszereket és vérkészítményeket például csak belföldről tudtak a helyszínre szállítani.

Zsófia végül egy nappal Mark Dickey előtt, vasárnap este ért a felszínre, és mint mondja, egy ideig nehezen tudta helyre tenni érzéseit. Tudta ugyanis, hogy még sok idő kell ahhoz, hogy betege is biztonságban visszajusson, ezalatt pedig nem kizárt, hogy állapota is romlani fog. Igazán csak hétfőn este könnyebbült meg, amikor megpillantotta a hordágyat és rajta az amerikai férfit, akit sikeresen átadtak a mentősöknek, az önfeledt ünneplés csak ezután következett.