Harry herceg 40 éves lett, és mindent felégetett maga körül
A világszerte rajongott kishercegből folyton nyafogó és panaszkodó hivatásos áldozat lett. Harry hercegnek minden lehetősége megvolt, hogy valami jót tegyen a világban, de ezeket a lehetőségeket és az emberek jóindulatát is elherdálta. Negyven éves korára nem látszik, hogy milyen irányba tart az élete azok után, hogy az elmúlt években semmi figyelemre méltót nem tett le az asztalra azon kívül, hogy pénzért elárulta a családját.
Anyának lenni a legfontosabb az életemben, azon kívül persze, hogy a felesége vagyok ennek itt
– mutatott a színpadon mellette ülő Harry hercegre a felesége, Meghan Markle egy tavaly októberi, meglehetősen önfényező fellépésükön New Yorkban. Amikor Harry herceg – egykor a királyi család legnépszerűbb tagja – hagyta magát elsodortatni a szerelem forgószelével, feltehetően nem gondolta, hogy a születésével járó, és általa több fórumon is sérelmezett szerepéből, a „tartalékból” egyszer majd csak annyi lesz, hogy „ez itt”.
Harry herceg ma, szeptember 15-én a 40. születésnapját ünnepeli. Ha a gyertyák elfújása után körülnéz, és önvizsgálatot tart, azt fogja látni, hogy az életét 40 éves korára csatatérré változtatta, és feltehetően rémülten tekint előre a következő évtizedre, mert sem az irányát, sem a célját nem fogja látni. A herceg, akit egészen a 2020-as nagy hátraarcig az egész családja és egy teljes intézmény tartott meg egy biztonságos, támogató közegben, amely célt és feladatot adott neki, az életének pedig értelmet, mostanra nem hogy a trónörökös tartalékja, de a saját házasságának is jelentéktelen epizódszereplője, akinek nem is nagyon jut más feladat, mint hogy „plusz egy főként” a királyi címeikre emlékeztesse a felesége közönségét. Harry boldogtalansága, legújabban pedig a szemmel láthatóan kitörni készülő dühe és a helyzete miatti frusztráltsága szinte sistereg a róla készült fotókról és felvételekről. Egy olyan ember képét mutatja, aki 40 éves korára nemhogy belenőtt volna a saját életébe, de teljesen elvesztette önmagát.
Egy volt asszisztens a király másodszülött fiának a filozófiai mélységekbe nyúló, és még mindig megválaszolatlan dilemmáját ezzel a kérdéssel fogalmazta meg a Times születésnapi cikke szerint:
Mi célja van Harry hercegnek, és mi Harry herceg célja?
Harry panaszáradatából azt gondolhatnánk, hogy royal vonatkozásban a tartalékosság mint predesztinált életút tényleg átokként nehezedik arra, akinek ez jut, de megannyi példa bizonyítja az ellenkezőjét: az uralkodó húga, Anna hercegnő például képes úgy betölteni a szerepét és elvégezni a feladatait, hogy közben nem tálal ki (csúsztatásokat és hazugságokat) Oprah Winfreynek, és nem vagdalkozik interjúkban és memoárokban, de II. Erzsébet királynő tartaléknak született édesapja, a későbbi VI. György király is örömmel teljesedett volna ki a másodhegedűs szerepében.
Vagyis lehet, lehetett volna ezt másképp is csinálni. Sarolta hercegnő például kis túlzással már 9 évesen jobban helytáll a tartalékos szerepben, mint a sértődöttségből ingatag szórakoztatóipari birodalmat építő nagybátyja. Nem is szólva arról, hogy Harry már több mint egy évtizede nem is számít tartaléknak, György herceg, majd a testvérei megszületésével nemcsak a trónöröklési létrán, hanem jelentőségben is lejjebb csúszott. Az, hogy Harry még mindig ebbe a sérelembe kapaszkodik, és ebből meríti a motivációját, nem a helyzetéről, hanem a saját belső megoldatlan ügyeiről árul el sokat.
Az immár 40 éves Harry egyre elkeseredettebben küzd azért, hogy valamiféle relevanciát mégis csak fel tudjon mutatni. Az elmúlt négy-öt évben viszont kritikák célpontja, nevetségesség tárgya lett az egykor szeretett herceg, aki minden hitelességét és méltóságát elvesztette, és akinek minden vállalása befuccsol – a Spotify már megszabadult, a Netflix szabadulna tőlük, és a könyvkiadójuk is egyelőre hiába reménykedik újabb bestsellerben, míg az alapítványukhoz már alig folyik be pénz. Akit a szórakoztatóipari közegben, ahol a feleségével boldogulni próbáltak, „kibaszott szélhámosként” tartanak számon, akivel az addig természetes közegének tartott hadsereg képviselői is szembefordultak, és akinek a legfontosabb és legértelmesebb projektjére, a veteránokat segítő Invictus Játékokra is az önpromóció árnyéka vetül.
Harry kerek évfordulós születésnapja előtt egyre-másra jelentek meg olyan cikkek, amelyek szerint készül valamiféle terv a visszafogadására, hogy a király kisebbik fia keresi a módját annak, hogy visszatérjen Londonba, legalábbis huzamosabb ideig, és nemcsak pár órás röplátogatásokra, mint ahogy eddig tette. Aztán ezeket a cikkeket gyorsan kioltották azok, amelyek arról számoltak be, hogy Harry nem is lehetne boldogabb Kaliforniában, előre néz, nem hátra.
Ezek a cikkek csak azzal nem számoltak, hogy a visszatérés kérdésében jelenleg nagyjából mindegy, hogy Harry mit gondol és mit érez. A családja – főleg a bátyja, de az apja is – nagyon határozottan elzárkózik attól, hogy Harrynek bármilyen második esélyt adjon: az összes esélyét eljátszotta, csak úgy, mint a családja maradék bizalmát.
Ennek az állomásait hosszan lehetne sorolni, kezdve a távozásuk, kiválásuk körülményeivel, az Oprah-interjún és a Netflix-sorozaton át a memoárig és a megannyi interjúig, elejtett vádló félmondatig és fenyegetésig, Kamilla, Katalin, Vilmos és Károly besározásáig, II. Erzsébet és Fülöp herceg élete utolsó hónapjainak, éveinek a megkeserítéséig. Harry még a nagyanyja legsebezhetőbb, legkiszolgáltatottabb pillanatát is áruba bocsátotta: engedélyt kapott, hogy még egyszer, utoljára elbúcsúzhasson a királynőtől a legintimebb terében, a halálos ágyán, hogy aztán ezt a jelenetet vulgáris módon kibeszélje a memoárjában. Még a királynő halálának sem tudta megadni a tisztelet úgy hogy ne saját maga jusson eszébe róla, és ne a Diana-húrokat pengesse meg az olvasóinak. A tragikus körülmények között elhunyt anyja örökségét pajzsként tolja maga előtt, hogy újra és újra igazolja a saját jelentőségét – önző módon figyelmen kívül hagyva azt, hogy a „Diana fia vagyok” címkét nem sajátíthatja ki, hiszen van egy bátyja.
Harry valójában soha nem volt felkészülve arra, hogy a királyi udvar és az általa szintén meghurcolt „szürke öltönyös emberek”, azaz az őt kiszolgáló udvari tanácsadók óvó buborékján túl boldoguljon a világban. A sussexi herceg a harmincas évei közepén úgy panaszkodott arra, hogy az apja „elzárta a pénzcsapokat”, mintha pisztolyt tartottak volna a fejéhez, hogy vegyen meg és tartson fenn egy 14,6 millió dolláros, 9 hálószobás, 16 fürdőszobás villát Kaliforniában. (Károly az anekdota szerint egy idő után már azzal hárította a kisebbik fia hívásait, hogy „nem vagyok bank”.)
Hogy Harry miért gondolta, hogy ezzel a nagyon sajátos, valóságtól elrugaszkodott problémával fog tudni együttérzést kicsikarni a járványtól, gazdasági, lakhatási és energiaválságtól küszködő emberekből, rejtély.
Rejtély az is, hogy Harry hogyan tekint vissza a 30-as éveinek a hullámvasútjára. A hadsereget maga mögött hagyva épp hogy csak elkezdte felrajzolni az új élete kontúrjait, amiben Vilmos és Katalin, és hármójuk közös alapítványa, a Royal Foundation értelmes célokkal, a megbecsültség érzését táplálva benne támogatta őt. 35 éves korára a régóta hajszolt magánéleti álma is valóra vált, megházasodott, és apa lett. Minden kerek volt. Hogy aztán ez az idill miért robbant szét, hogy pontosan mi történt az elmúlt öt évben, arra feltehetően Harrynek sincsenek válaszai, egyelőre az látszik, hogy értetlenül áll a saját kudarcai és az emberek megvetése, sőt még a családja kirekesztése előtt is. Oda jutott, hogy az apja legfeljebb 20 percig hajlandó egy térben lenni vele, a bátyja pedig szóba sem áll vele, lényegében kitörölte őt az életéből – és nehéz is hibáztatni emiatt. Hogy a népszerűségi zuhanást számokban is kifejezzük: míg 2019 októberében a Statista felmérése szerint az emberek 71 százaléka kedvelte, addig a most augusztusi mérés szerint 30 százalékra zsugorodott ez az arány az Egyesült Királyságban.
Harrynek nincs otthona a saját hazájában (a királynő által nekik ajándékozott Frogmore Cottage-ból a memoárja megjelenése után kellett végleg kiköltöznie), a honfitársai hallani sem akarnak a visszatéréséről, miközben az új hazájában légüres térben lebeg, és újabban azzal próbálja kitölteni a napok ürességét, ami elől állítólag elmenekült: királyi színezetű utazásokkal, amelyeken neki már csak az asztal szélén, a fotókon az utolsó sorokban jut hely, és amelyeknek az értelmét és a célját is nehéz meglátni.
Bár ennek az iróniáját nem feltétlenül fogja átérezni, de Harry – a feleségével együtt – tulajdonképpen folyamatosan szállítja a bizonyítékát annak, hogy a South Park hitelesen ábrázolta őket. A rajzfilm alkotóinak a zseniális meglátása, a World Wide Privacy Tour valósággá vált, és a magánélet védelmét a zászlójára tűző, ennek érdekében rendületlenül, pénzt nem kímélve bírósági pereket indító herceg a napokban „exkluzív” e-mailben tájékoztatta a People magazint a saját születésnapjának a részleteiről. A brit újságírók – teljes joggal – rá is vetették magukat ennek a képmutatására: folyamatos PR-kampányt folytatva nehéz a magánéletet védeni. Nincs túl jó optikája annak sem, hogy a sajtó és a szólásszabadság ellen indított kereszteshadjáratot, amiért azok belőle gazdagodnak meg, miközben ő abból reméli a meggazdagodást, hogy a családját adja el a médiának.
Hogy Harry mit is akart a királyi családból való kiválással, azt talán már ő sem tudja, a legbelső szándékait már rég elfedte a Sussex brand által keltett folyamatos médiazaj. Lehet, hogy egykor az általa nagyon szeretett Afrikában képzelte el az életét, de ennél távolabb nem is kerülhetett volna ettől az álomtól.
Az elmúlt évek keserű vagdalkozásaiból adódó gyökértelenség és céltalanság 40 éves korára úgy taszította egzisztenciális válságba Harry herceget, hogy közben a családja szinte minden kommunikációs csatornát elzárt, és lényegében tudomást sem vesz róla – feltehetően ez olyan önvédelmi eszköz, amelyet az elmúlt öt év tengeren túli offenzívája miatt kénytelenek voltak bevetni. Harry úgy indított, majd folytatott a támadást a családja ellen, hogy tudta: a nagyapja, Fülöp herceg haldoklik, a nagyanyja, II. Erzsébet királynő gyászol és maga is beteg, hogy az életükből már nagyon kevés van hátra, hogy az apjánál, Károlynál, és a sógornőjénél, Katalin hercegnénél rákot diagnosztizáltak. Nem szólalt meg akkor, amikor Károlyt és Katalint lerasszistázták, nem szólalt meg akkor, amikor a támogatóik, az úgynevezett Sussex Squad tagjai gusztustalan álhíreket és összeesküvés-elméleteket terjesztettek a bátyjáról és a sógornőjéről.
Harryt most nem csak az óceán, hanem egy egész világ választja el azoktól, akik egykor a családja voltak, és attól, amit eddig az otthonának tudott – ezekből táplálkozott az identitása is, amit Amerikában, bár megpróbált, nem tudott újjáépíteni. Harry egész életében herceg volt, de ennek nem sok haszna van Hollywoodban. A jótékonykodást megpróbálta ugyan a „szakmájává” tenni, de ezeken a projekteken is átütött az öncélúság, az önpromóció. Ha rákeresünk a legfontosabb projektjére, az Invictus Játékokra, az erről szóló cikkekben leginkább a feleségéről és az általa viselt ruhákról jönnek szembe a képek – mintha a veteránok csak díszletként lennének ott a sussexi hercegi pár nagyszerűségét illusztrálva.
A születésnapja alkalmából a BBC-nek küldött nyilatkozatában arról írt, hogy bármennyi idős is, a küldetése az, hogy továbbra is „jelen legyen” és „jót tegyen” a világban. Nemes szándék, de ebből az elmúlt években mindössze a panaszkodó interjúkat, az összeszedetlen, üres beszédeket, a meg nem érdemelt díjakat, a filmpremiereket, az ingyen utakat láthattuk.
A királyi család – a saját és a monarchia érdekében – tovább lépett, már rég Harry nélkül építi a jövőt, de Harry még mindig a múltban rekedt, szélmalomharcot folytatva a vele már nem törődő rokonaival. 2021-ben Oprah Winfreynek arról értekezett, hogy az apja és a bátyja a monarchia csapdájában vergődik, és nincs lehetősége a szabadulásra. Ha igazán őszintén szembenéz az elmúlt éveivel, talán rájön, hogy ő maga került csapdába, és a szabadság, amit hajszolt, egyre inkább száműzetésnek tűnik.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
