Aki rákapott, aki újrakezdte és aki mindig utálta – futni kezdtünk, és ez történt velünk
Áron egy éve kezdett rendszeresen futni, Dóra hosszú szünet után durálta magát neki újra, Kata viszont sosem szeretett futni, és amikor először próbálta, gyakorlatilag összeomlott. A HVG három huszonéves újságírója néhány héttel ezelőtt úgy döntött, hogy különböző távokon benevez a Telekom Vivicittára, és – ki-ki magához képest – intenzíven edzeni kezdett. Lássuk, mire jutottak.
Áron: Mentálisan is megerősített a futás
2023-ban, 25 évesen döntöttem úgy, hogy elég volt az ünnepek alatti hízásból, futni fogok. December 23-án óriási motivációval indultam, amit az év legnagyobb hóesése, a teljesen alkalmatlan felszerelés és a hihetetlen szenvedés – alig két és fél kilométert tettem meg, nagy részét sétálva – sem tudott letörni. Másnap és harmadnap reggel, bokáig érő latyakban is újra futni mentem, majd némi kihagyással, de januárban nagyjából rendszeresíteni tudtam az edzéseket. Elég hamar beszereztem egy kulturált futócipőt, és ezután biztossá vált: ez az én sportom.
Hogy miért? A hektikus időbeosztás mellett nem kell másokhoz, edzések időpontjaihoz igazodni, nincs bérlet vagy napijegy, ami állandó kiadás, és még le is jár egy idő után. Rengeteget javított a mentális állapotomon a rendszeres mozgás, és külön motiváló volt, hogy az okosórám által mért adatokon egyértelműen látszott, amit egyébként érzékeltem is: egyre jobban megy a dolog.
Február végére már probléma nélkül tudtam 5 kilométert futni, egy darabig megmaradtam ennél, a szokásos köröket heti 2-3 alkalommal tettem meg.
Nagyjából egy évvel ezelőtt költöztem Budapestre, a Margit-sziget közelébe, ezzel növekedett a hetente megtett táv, mivel a lakás – szigetkör – lakás útvonal kicsivel kevesebb, mint 8 kilométer. Ez vált rendszeressé, mert az, hogy a szigetre, illetve onnan haza sétáljak, egyszerűen túl sok idő volt. Bemelegítéssel, futással, nyújtással, majd zuhanyzással így is minimum egy órát rá kellett szánnom minden egyes alkalommal a mozgásra. Ez alapvetően nem sok, sőt, ha az ember ki akarja szellőztetni a fejét egy nap után, akkor van, hogy nem is elég. Azonban gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszeres mozgás legnagyobb korlátja nálam egész egyszerűen az idő.
Amióta futok, soha nem szembesültem azzal, hogy nincs kedvem kimenni, akár esik, akár fúj. Sokkal gyakoribb volt az, hogy egész egyszerűen nem fért bele a napba. A szerkesztőségi munkarend egyébként is elég hektikus, emellett az otthoni feladatok, a családlátogatás és a baráti kapcsolatok is mind időt vesznek el. Egy ideig próbálkoztam a hajnali futással, mivel a kelés nem okoz komolyabb problémát, de kiderült, reggel a testem alkalmatlan a sportolásra, vagy legalábbis sokkal jobban szenvedek futás közben, ezért maradtak az esték, délutánok.
A rendszeresség hiánya akkor vált igazán bosszantóvá, amikor elkezdtem a Telekom Vivicittára készülni. Az eredeti terv a félmaraton lett volna, és biztos voltam abban, hogy menni is fog. Azzal együtt is, hogy a kihívás nem csekély, ugyanis előtte 12 kilométer volt a legtöbb, amit egyhuzamban futottam. Próbáltam különböző edzésterveket nézni, de úgy éreztem, a rendszeresség nélkül teljesen felesleges a dolog, ezért maradtam annál a megoldásnál, hogy továbbra is igyekeztem heti 2-3 alkalommal lefutni a 8 kilométeremet, és ha időm engedte, akkor egy második szigetkörrel toldottam meg a távot.
Minden jól is ment, egészen a felkészülés utolsó szakaszáig. A verseny előtt bő egy héttel futás közben kifordult a bokám. Azt, hogy a hektikus edzésrend miatti frusztráció, a kimerültség vagy csak a sima balszerencse áll a sérülés mögött, utólag nehéz megmondani, de egy dolog biztos: az áprilisi félmaraton ezzel lekerült a terítékről. Pár nap alatt a bokám ugyan helyrejött annyira, hogy sétálás közben már úgy éreztem, rendben van, de akárhányszor futni kezdtem, métereken belül idióta bicegéssé alakult a mozgásom, és ezen az sem segített, hogy régi emlékeimet elővéve gyógytornagyakorlatokkal kúráltam magam.
Kihagyni azért így sem akartam a programot, és mivel a séta nem okoz gondot, a Vivicittá 15 kilométeres városi túrájára neveztem be, így Dórára és Katára maradt, hogy fussanak a fesztiválon.
Dóra: Olyan, mint valami drog
24 éves vagyok, 9 éve futottam az első félmaratonom, azt is a Vivicittán. Emlékszem, annyira izgultam, hogy már előtte való héten lefutottam a távot az akkori lakóhelyemhez közeli tó körül. Az apám közben végig mellettem biciklizett, néha dobált nekem egy-egy szőlőcukrot, nyújtotta a kulacsom – pár évvel később ő is rákapott a futásra.
Felszabadító érzés volt ezek után a fővároson keresztül, több ezer emberrel is teljesíteni a távot. Később, amikor elkezdtem egyetemre járni, alábbhagyott a lelkesedésem, a bölcsészkaron amúgy sem volt kötelező sportolni. Olykor úsztam, bicikliztem, sokat sétáltam, két éve egy félmaratonváltó miatt újra futottam is egy rövidebb ideig, aztán megint kikopott az életemből a futás.
Év elején láttam Herendi Gábor filmjét, a Futni mentemet, és az utolsó jeleneteket nézve éreztem egy kis FOMO-t, mozgatta a fantáziámat a dolog: az együtt sportoló tömeg, a befutáskor felszabaduló öröm, a büszkeség, hogy „megcsináltam”. Azért szeretek futni, mert elég gyorsan lehet fejlődni, hamar jön a sikerélmény: egy, a teljesítménye miatt konstans szorongó embernek ez nagyjából olyan, mint valami drog.
A felkészülés alatt ezért fokozottan figyelnem kellett arra, hogy hallgassak a szervezetem jelzéseire: engedjem magam megállni, ha arra van szükségem, hagyjam regenerálódni a testem.
A Telekom Vivicittá 10,5 kilométeres Szoboszlai Futamára készültem fel másfél hónap alatt, hetente nagyjából 20 kilométert futottam, elosztva 4-5 napra, különböző helyszíneken: a jól bevált Margit-szigeten, a Normafánál, a Kis-Sváb-hegyen, vagy ha éppen nem annyira szárnyalt a kreativitásom, akkor az utcámban körbe-körbe.
Amit nehezen viselek, hogy borzasztóan időigényes a futás (de valójában bármilyen mozgás), az egészen hektikus életmódomban nehezen találtam meg az edzéshez szükséges egy-két órákat a mindennapjaimban. Nehezen ismerem be, hogy nem szeretek korán kelni, pedig annyira szeretnék az az ember lenni, aki ennek az ellenkezőjét állítja magáról. Egyik reggel azonban hatkor szólt az ébresztőm, negyedórán belül már az utcán voltam, és – szigorúan bemelegítés után – róttam a kilométereket. Hazudnék, ha azt mondanám, jólesett, ott volt egy kisebb mélypontom, még egy ütős zene vagy egy érdekes podcast sem tudott fél óránál tovább benne tartani a mozgásban. De szerintem ez is rendben van.
Szeretem, hogy a futós alkalmazásban az edzés végén mindig elmondja egy random férfi- vagy női hang, hogy „Good job!”. De a legtöbbször magamtól is érzem, hogy szép munka volt, és érzem a jótékony hatásait is a rendszeres edzésnek: lényegesen jobban alszom, energikusabb vagyok, és talán kevésbé érzem magam stresszesnek a nap végén. Várom, hogy vigyen magával a tömeg a vasárnapi 10,5 kilométeren, végig Budapesten – hátha ki fog tartani a lelkesedés a Vivicittá után is, most az egyszer.
Kata: Teljesen reménytelennek tűnt
Dórihoz hasonlóan nekem is a Futni mentem adta meg az alaphangot a futáshoz, amivel szerintem hármunk közül én tudtam leginkább azonosulni, tekintve, hogy sose szerettem futni. Annyira nem, hogy amikor elkezdtem a felkészülést, az első edzés alatt pár száz méter után meg kellett pihennem egy padon, ahonnan, azt hittem, segítség nélkül nem állok fel.
Tudva, hogy le kell majd futnom hét kilométert és szembesülve az állapotommal, az lett volna a racionális, hogy belevetem magamat az edzésekbe, ehelyett azonban annyira elment az egésztől a kedvem, és olyan reménytelennek láttam a helyzetet, hogy legalább egy hétig ki se keltem az ágyból, ha tehettem.
Szégyelltem, hogy 23 évesen 1,5 kilométernyi futás kifog rajtam. Persze tudtam, hogy mivel évek óta csak hébe-hóba sportolok, legutóbb februárban mozogtam, amikor síelni voltunk, így nem fogok egyből maratont futni, de azt hittem, számít, hogy a többiekkel ellentétben nem dohányzom, és átlagosan megteszek naponta 8 ezer lépést. Végül az segített túljutni a krízisen, hogy megkértem a barátomat, ő is nevezzen be a 7 kilométerre. Ezután másodjára is felhúztam a futócipőt.
Ekkor már figyeltem rá, hogy egyek és igyak eleget aznap, lassabb tempóban indítottam, és végül megállás nélkül sikerült 2,42 kilométert megtennem 15 perc és 9 másodperc alatt. Nagyon messze van a céltól, de abban segített, hogy kicsit jobban érezzem magamat a bőrömben.
Pár nappal később villant a telefonom, a barátom küldött egy képet arról, hogy fut, és azt írta, reméli, ez motivál majd, hogy én is elmenjek. Aznap 2,25 kilométert futottam csak, viszont ez már sokkal jobb élmény volt, utána kevésbé éreztem magamat fáradtnak, és produktívabb is lettem estére. Az azonban aggasztott, hogy már majdnem április van, és csak a harmadát tudom teljesíteni a célnak.
A következő napokban még párszor elmentem nagyjából három kilométerekre, azt éreztem, hogy ezt a távot egyre stabilabban teljesítem, de több továbbra sem ment. Közben a családom és a barátaim is folyamatosan kérdezgették, hogy állok. Keresztanyukám, aki rendszeresen fut félmaratont és maratont, felajánlotta, hogy benevez velem, és adott pár tanácsot is. Tudtam, hogy jót akarnak, de ettől csak nagyobb lett a nyomás, hogy valahogy muszáj lesz átlépnem a célvonalon.
Végül múlt szombaton, éppen egy héttel a verseny előtt sikerült túljutnom nemcsak a bűvös három kilométeren, hanem meg is közelítettem a vivicittás távomat, amihez az is kellett, hogy a barátaimmal mentem el edzeni. 5 kilométert teljesítettem, de bizonyítékom nincs róla, mert 3,6-nál odaszóltam a többieknek, hogy én innentől inkább sétálok, és leállítottam az alkalmazást. Ők azonban úgy értették, hogy csak meg szeretnék állni pihenni, ezért, hogy ne tűnjek olyan bénának, folytattam velük a kocogást. Rájöttem, hogy szükségem van a barátaimra ahhoz, hogy ne adjam fel, és segít az is, hogy a kollégáimmal együtt vállalkoztam a megméretésre.
Bár két kilométer még mindig hiányzik, bízom benne, hogy a városi fesztiválhangulat átlendít majd az összes, eddig még nem tapasztalt holtpontokon is.
Összességében örülök, hogy belevágtunk a projektbe, már most egészségesebbnek érzem magam, jobban figyelek arra, hogy mit eszem, iszom-e eleget, és az első kifulladásom után annyira megijedtem, hogy elmentem egy szűrővizsgálatra, amit szeptember óta halogattam. Szóval ilyen állapotban vár rám a szombati 7 kilométer, a botladozásaimat több barátom és családtagom is végigköveti majd, akik továbbra sem hiszik el, hogy tényleg futni fogok. Ahhoz már késő van, hogy visszakozzam, de azt azért nem ígérem, hogy nem látnak majd néha sétálni. A terv pedig az, hogy a Vivicittá után is legalább heti kétszer ráveszem magamat a sportolásra.
Nyitókép: Stiller Ákos / HVG
A cikk megjelenését a Telekom támogatta.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
