HVG: Ön az egyik legismertebb külföldi borszakértő Magyarországon, aki azzal is feltűnést keltett már nálunk, hogy a tavalyi Pannon Bormustrán 100-ból 100 pontosra értékelt egy olyan bort, amit gyakorlatilag bárhol meg lehet vásárolni ezer-párszáz forintért. Tényleg ilyen jók a magyar borok?

A. M.: Nagyon szeretem a Pannon Bormustrát, az utóbbi két évben vettem részt rajta, ott le lehet mérni, merre tart a magyar borászat. Kelet- és Közép-Európa egészéhez hasonlóan a borászat mostanában Magyarországon is jelentős változáson megy keresztül, hasonlóan ahhoz, ami az Újvilágban 15-20 évvel ezelőtt zajlott le. A forradalom élharcosai a kis csúcsborászatok, amelyek hihetetlenül nyitottak a kísérletezésre, a tanulásra. A kommunizmus után erre itt különösen nagy szükség van, hiszen az iparosított, szűk skálán mozgó termelés – a verseny, a megméretés hiánya miatt is – gyakran gyenge minőséget eredményezett, és sok tradicionális tudást, tapasztalatot eltemetett. Ezt most kutatómunkával újra felszínre kell hozni, és egyesíteni a mai technikákkal, tapasztalatokkal. Minden adott ahhoz, hogy a magyar borászat visszatérjen a jó minőségű, piaci alapon működő kis- és közepes gazdaságokhoz, és tündököljön. Ám egyelőre még csak a ház teteje és alja van meg: léteznek csúcsborok, és vannak üzemi módszerekkel készített tömegborok. Nagyon vékony viszont az a középréteg, amely a nagy mennyiségben gyártott, jó minőségű, elérhető árú – 6–8 euró körüli – borokat jelentené. A jó magyar borászat egyelőre laboratórium jellegű, most fedezi fel, mire lehet képes.

HVG: Nem sok a viszonylag kis országterületen a 22 borvidék, olykor 15 vagy még több szőlőfajtával?

A. M.: Miért lenne? Minden egyes termelőnek szíve joga eldönteni, mit termel, mivel kísérletezik, miket társít, milyen változatos a kínálata. A lényeg, hogy jól csinálja. Nem az ország adja el a bort, hanem a termelő. A bor ma már nem feltétlenül az étrend része, mint régen. Létjogosultsága inkább az, hogy örömet okozzon. A mostani konferencia egyik alapkérdése az volt, merre haladjon a magyar borászat. Ott is elmondtam, nem létezik egyetlen helyes irány. Az egyéniség és a sokszínűség kifejezetten örömteli és vonzó.

HVG: Ezek szerint nem javasolja az osztrák mintát? Ott gyakorlatilag kiemelték a zöld veltelinit mint nemzeti sajátosságot, és mindent erre az egy lapra tettek fel. Többen mondják, nálunk a furmint lehet alkalmas erre.

A. M.: Sok ország választja azt az utat, hogy egyik jól működő szőlőfajtáját kiemeli, és azzal azonosítja magát. Szerintem ez borzalmas. Vegyük csak a sauvignon blanc-t. Bár franciának gondoljuk, Kelet-Európában elég régóta jelen van ahhoz, hogy kiforrott, jó borok szülessenek belőle. De beszélhetnénk akár a cabernet franc-ról, a chardonnay-ról, a merlot-ról, a pinot-król. A hűvösebb, kontinentális éghajlaton is nagyon jó dolgokat hoznak ki belőlük, nem véletlenül terjedtek el világszerte. Az egyetlen fajtára koncentrálás kétélű fegyver. A sauvignon blanc manapság éppen Új-Zéland ikonbora, igazi csemegeként tartják számon szerte a világban, és bár legalább olyan jó az ottani chardonnay vagy a pinot gris, utóbbiakat nehezen tudják exportálni. Ausztriában hasonló a helyzet, a zöld veltelini valóban sikeres, de más nemigen. Ez ráadásul inkább a marketingesek döntése volt, a gazdák többsége nem boldog tőle. Szóval óvatosan bánnék a furminttal is, hiszen igazán csak Tokajban és Somlón jellemző, nem mondhatjuk tehát, hogy hű képet fest a magyar borászatról.

HVG: Külföldön alig látni magyar bort, miközben a polcok roskadoznak az újvilági, dél-afrikai italoktól. Nincs elkésve a magyar borászat?

A. M.: Időbe telik, hogy elhiggye a világ, a kelet-európai borok is jók. Húsz éve még azt gondolták, hogy ami innen érkezik, annak olcsónak kell lennie. Miközben ha itt valaki jót akart készíteni, ugyanúgy sokat kellett befektetnie, tehát nem lehetett olcsó. Ez ma sincs másképp. Persze továbbra is figyelni kell arra, hogy versenyképes maradjon az ár. A nagy bortermelő országokba még így is nagyon nehéz betörni, mert az import sehol sem több 10-15 százaléknál, és alig növekszik.

HVG: Akkor az olyan, inkább csak fogyasztói piacok az ígéretesebbek, mint az ön hazája, Nagy-Britannia?

A. M.: Az angol átlagembernek nincs igazán szüksége a magyar borra. Nálunk az egy főre jutó éves borfogyasztás húsz liter, ami családonként nagyjából heti egy üveg. Ezt jellemzően szupermarketben vásárolják, ahol átlagosan 2 perc alatt választják ki hatszáz bor közül a nekik tetszőt. Több száz éves előnyben vannak azok a borok, amelyek az egykori brit fennhatóság alatt álló területekről, például Bordeaux-ból, Dél-Afrikából származnak. Ha pedig az ár dönt, abban a dél-amerikaiak a nyerők. Van jó magyar bor, amelynek helye lenne akár Párizsban is, csak kérdés, megéri-e. A magyar ember hajlandó ugyanis sokat költeni a jó hazai borokra, mert azt ismerős készíti, vagy mert büszke rá, hogy magyar. Emiatt viszont irreálisan magasak az árak. Mire egy jó magyar bor megérkezik Angliába, 30-40 fontba is kerülhet. Vannak azonban sikerrel kecsegtető piacok. Az USA államainak többsége nagy mennyiségben vásárol, és nem kizárólag Kaliforniából. New Yorkban minden közösség a saját nemzetének borait preferálja. A magyar közösség is azt issza, azzal kínálja meg a vendégeit, akiknek az érdeklődését így talán sikerül felkelteni. Ez hosszú folyamat.

HVG: Talán hatékonyabb lenne nem árban vagy mennyiségben versenyezni, hanem mondjuk a tokaji desszertborokéhoz hasonló piaci réseket megtalálni?

A. M.: Tokajnak nagyon egyedi problémája, hogy édes, jó minőségű, több évig érlelt borokat képtelenség olcsón készíteni. Ráadásul nagyon kicsi az a bizonyos piaci rés, mert az ember életében ritkán adódik olyan alkalom, amikor leül és nekiáll édes bort inni. A mai diéták sem kedveznek ennek. A francia Sauternes, amelyet sokáig a világ legjobb, legismertebb desszertboraként tartottak számon, egy időben élethalálharcot vívott. Készítői kénytelenek voltak újítani. Tokajnak ahhoz, hogy gazdaságos legyen, mindenképpen szüksége van a gyorsan forgalomba hozható száraz borokra, cuvée-kre, amelyek el tudják tartani az aszút.

HVG: Szakterülete Közép- és Kelet-Európa, ahol szinte minden borász problémákkal küzd. Volt már, ahol ön segített, hogy megmozduljon valami?

A. M.: A szlovén borászszervezet 2002-ben felkért, vizsgáljuk meg, hogyan válhatnának versenyképesebbé. Exportálni szerettek volna, ráadásul vészesen közeledett az EU-csatlakozás, félő volt, hogy a védővámok megszűntével elárasztják az országot az olcsó olasz, osztrák vagy akár magyar borok. Végül három borgazdaságot választottunk ki, velük dolgoztam öt évig. 2004-re sikerült összehoznunk két exportérett bort, amelyek egészen másfél évvel ezelőttig nem voltak képesek átütő sikert elérni. Ennyi idő kellett, hogy a külföldi importőrök elhiggyék, a szlovének is tudnak jót, biztosan eladhatót nyújtani.

HVG: Olcsó külföldi, főleg olasz borok nálunk is feltűntek. Nem jelentenek veszélyt a hazai borászokra olyan országban, ahol a vásárlók rendkívül árérzékenyek?

A. M.: A „hazai” legalább annyit nyom a latban, mint az ár. Veszélyt csak az jelentene, ha a magyarok elkezdenének gyengébb minőségű, jellegtelen borokat készíteni, mert arra az olaszoknak mindig lesz még olcsóbb válaszuk.

HVG: A magyar borászok is igénylik a külső segítséget?

A. M.: 2000-től 2002-ig az egyik állami borgazdaság felkért engem, illetve a cégemet, hogy működjünk közre olyan technológia kialakításában, amelynél – az oxidációs eljárással ellentétben – a fehérborok megőrzik gyümölcsösségüket. Értünk el sikereket, az akkori borászt azóta már el is csábította egy magángazdaság, de az áttörés, részben a bürokrácia miatt, nem következett be.

HVG: Mi a maximum, amit a magyar bor elérhet? És hol tartunk most?

A. M.: A térségből Magyarországot Ausztria előzi meg, és egy szinten van Szlovéniával. Fontos az összefogás, hogy a borászok ne csak a riválist, hanem a társat is lássák egymásban. Tanulni csak együtt lehet. A teljesítőképességnek csak a föld minősége szab határt, márpedig Magyarországnak csodálatos a termőföldje. A somlói, a villányi, a tokaji borok világszínvonalúak és unikálisak, ám még velük is sokat kell dolgozni, hogy befussák az adottságaiknak megfelelő pályát.

GERI ÁDÁM 

Angela Muir

„A bor szeretete iskolás koromban kezdődött, amikor a teaivó Angliából nyelvtanulás ürügyén kiszabadultam Franciaországba” – mondja Angela Muir, aki közel negyven éve egyik alakítója a világ borízlésének. A bristoli egyetemen folytatott közgazdasági tanulmányok után két évtizedig neves angliai borkereskedő cégek beszerzőjeként dolgozott, ezalatt a világ szinte valamennyi számottevő pincészetében megfordult. „Csak minden ötvenedik megkóstolt bort javasoltam megvásárlásra” – jellemzi a szigorát, amivel a világ legelismertebb borszakértőit képző londoni Institute of Master of Wine kurzusán szerzett bormesteri címének tartozik. Az 1988 óta saját borügyi tanácsadó vállalkozást működtető, 61 éves Muir a Decanter brit borszaklap borversenyeinek Közép-Európára specializálódott vezetője.