HVG: Iszik sört? S ha igen, vállalja az üvegvisszaváltással járó kényelmetlenséget, vagy kényelmesen dobozosat vásárol?

B. G.: Üvegeset, a visszaváltást pedig kényelmesen a betétdíjra hajtó gyerekeimre bízom. A kereskedelem viszont mindent megtesz annak érdekében, hogy a visszaváltás minél kényelmetlenebb legyen, az áruházakban sokszor hosszú ideig senki nincs az üvegvisszaváltó ablaknál. A kiskereskedelmi láncok azt szokták mondani a kormánynak: kicsi az igény az üvegvisszaváltásra. Hozzátenném: az ilyen visszaváltásra.

HVG: Az év elején még úgy tűnt, a sörösdobozokat, eldobható műanyag palackokat darabonként legalább 35 forintos termékdíjjal terhelik majd. A minap viszont a kormány úgy döntött, marad az eddigi szisztéma, amelyben a csomagolóanyag tömege alapján vetik ki a termékdíjat. Ki nyert és ki veszített ezen?

B. G.: A csomagolóanyag-gyártók nagy része, illetve a kiskereskedelmi hálózatok jó ideje nyafogtak már a minisztériumoknál, mondván, ha magas termékdíjakkal sanyargatják őket, lehúzhatják a rolót. A törvényjavaslat felpuhítása az előbbieknek azt jelenti, hogy továbbra is sok csomagolóanyagot dobhatnak el, az utóbbiaknak pedig azt, hogy nem kell a visszaváltás logisztikájával bajlódniuk. A söripar volt az egyetlen, amely a magasabb termékdíj mellett lobbizott. Nem véletlenül: a sörfőzdék mostanában német versenytársakkal küzdenek. Az ottani szabályzók ugyanis éppen kiszorítják a kereskedelemből a fémdobozos csomagolást, s a sörgyártók nyakán maradt a hatalmas dobozolókapacitás. Hogy el ne bukják a beruházás költségét, dömpingáron keletre nyomják a dobozos sört.

HVG: De hát az új törvényjavaslat is az egyszer használatos csomagolóanyagok termékdíjának 20 százalékos növelését irányozza elő. Ha a számítógép vagy a krumpli árát emelnék ennyivel, biztosak lehetnénk a forgalom csökkenésében. Miért ne számíthatnánk hát arra, hogy valamennyire visszaesik a környezetet terhelő csomagolás aránya?

B. G.: Ne tévedjen senki, nem a sör vagy a kóla ára fog 20 százalékkal emelkedni! Mivel egy műanyag kóláspalack vagy egy alumínium sörösdoboz tömege kicsi, az utána fizetendő termékdíj legföljebb 1-2 forint körül jár, ami az ital 100-300 forintos ára mellett jelentéktelen, és a 20 százalékos emelés után is az lesz. Ez a kis változás a hulladékfronton az égvilágon semmilyen hatással nem jár.

HVG: Az italok gyártóinak tulajdonképpen édes mindegy, mibe csomagolnak, hiszen - jól megválasztott betétdíjak esetén - mindenképpen megkapják a csomagolóanyag árát. Nem volna ésszerű a betétdíjas rendszer kötelező kiterjesztésével csökkenteni a hulladékmennyiséget?

B. G.: Igaz, hogy a gyártóknak a visszaváltási szisztéma nem okoz közvetlen veszteséget. Közvetettet viszont annál többet. Attól rettegnek ugyanis, hogy ha a betétdíjrendszert kiterjesztenék, kevesebb ásványvíz vagy üdítő fogyna. A fogyasztók ugyanis a következőképpen gondolkodnak: ha nem vagy nem sokat kell törődnöm a visszaváltással, veszek annyi kólát, amennyi csak a kosaramba fér. Ha később még bajlódnom kell vele, akkor nem veszek. De a boltokban még azoknak sincs könnyű dolguk, akik visszaváltható palackban akarnak italt venni. A kereskedők ezeket sokszor a legeldugottabb helyekre rakják csak ki, minimális választékban és mennyiségben.

HVG: Mindannyian sejtjük, hogy a visszaváltható palackok környezetkímélőbbek. De készített-e valaha valaki arra vonatkozó kalkulációt, hogy mennyivel kevésbé terhelik a környezetet?

B. G.: Németországban a Szövetségi Természetvédelmi Hivatal szakértői azt találták, hogy majdnem minden visszaváltható csomagolóanyag jobb, mint egyszer használatos megfelelője. Egy jelentős kivétellel, a tejeszacskóval, amely olyannyira kis tömegű, hogy "zöld szempontból" egyenértékű a visszaváltható üveggel. A többrétegű kartondobozok környezeti hatása sem vészes, feltéve, hogy viszonylag nagy arányban újra feldolgozzák őket. Ehhez szelektív gyűjtés, majd a papír, a műanyag és az alumíniumfólia szétválasztására alkalmas berendezés kell, vagyis a megoldás Magyarországon egyelőre nem látszik. Az ásványvizek és szénsavas üdítők csomagolására használt újratölthető műanyag palackok - feltéve, hogy nagy arányban újra is töltik őket - ökológiai értelemben jobb megoldásnak számítanak, mint az üvegpalackok. A sör műfajában a visszaváltható üveg jobb a nem visszaválthatónál és még jobb a fémdoboznál. A sok feltételes módból láthatják: fekete-fehér válaszokat nem várhatunk az adatoktól. Egy biztosnak tűnik: a fémdoboz sehol sem nyerő.

HVG: És idehaza készültek-e egyáltalán hasonló számítások?

B. G.: Korlátozottan. A Magyar Környezetgazdaság-tani Központban végigszámoltuk például a kétliteres ásványvizek csomagolásának költségeit. Azt mindenki tudja, hogy az "egyszer vagy többször használatos palackba töltsük-e az italt" dilemma megoldása lényegében attól függ, hányszor megy körbe egy palack. De ha az egyszer használatos palackok tömegét valamiféle technológiai váltás révén felére tudnák csökkenteni a gyártók, teljesen megváltoznának a kalkulációk, hiszen a többször használatosnak többet kellene fordulnia ahhoz, hogy megtartsa előnyét. Azon viszont megdöbbentünk, hogy az is rendkívül fontos: milyen hosszú a rekeszek élettartama. Ha a visszaváltási arány 80 százalék és a visszaváltáshoz szükséges rekeszek élettartama 1 év, akkor 11 forduló kell a többször használatos palackok előnyéhez. Ha a rekesz élettartama 3 év, akkor a többször használatos már 6 újratöltéssel is nyer. A többször tölthető palackok költségelőnye Magyarországon csak a kétliteres ásványvizeket és 30 százalékos visszaváltási arányt számolva évi 130 millió forint. A társadalom évente ennyit bukik azon, hogy a gyártó nem hajlandó visszaváltható palackokat használni.

HVG: Ez az összeg össztársadalmi szinten alig számít valamit. Érdemes egyáltalán nagy patáliát csapni a pillepalackok és sörösdobozok körül?

B. G.: Nem tudjuk. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KVM) időről időre kicsemegéz magának egy területet, miközben a tisztviselőknek fogalmuk sincs, hogy valóban fontos problémát céloztak-e meg vagy csak a sokadikat a sorban. A politikust az vezeti, melyik az a terület, ahol a zöld mozgalmak hangosak; ez még akkor is így van, ha közhelyszámba megy: a környezetvédelem érdekérvényesítő képessége csekély a magyar közigazgatásban és politikában. Ha egy zöld szervezet leutaztatja az üres palackokat a Dunán a KVM elé, akkor ezzel foglalkoznak egy kicsit. Míg láthatóan aránylag sok erőt fordítanak a pillepalackok ügyére, bizton állíthatom: az autók budapesti légszennyezése jóval több kárt okoz, ez utóbbi területen mégsem történik semmi. A jó környezetpolitika az lenne, ha megnéznénk: hol vannak a legnagyobb környezeti hasznot ígérő beavatkozási lehetőségek, először azokat oldanánk meg, és fokozatosan haladnánk az egyre kisebb hasznot produkáló környezeti intézkedések felé. Csakhogy ezt a haszongörbét ma Magyarországon nem látjuk, erre senki nem kíváncsi, és minden környezetpolitika ötletszerűen nyúl ide vagy oda. Környezetvédelemre alig van pénz, azt is pazaroljuk.

HVG: Mennyivel jobb a helyzet a nálunk gazdagabb államokban, ahol ráadásul erősebben hallatszik a környezetvédő szervezetek hangja?

B. G.: Nyugat-Európában valamivel jobban mennek ezek a dolgok, de még ott is csak döcögősen. A környezetpolitika ott is a kisebb ellenállás irányába halad. Amerikai kutatók szerint a csomagolási hulladékok terén a lehető legrosszabb eszköz a kötelező újrahasznosítási hányad előírása. Mit alkalmaznak Európában és Magyarországon? Kötelező újrahasznosítási hányadot. Pedig a környezetgazdászok már nálunk is régen kiszámolták, hogy a gazdasági ösztönző eszközök számos esetben jóval hatékonyabban szolgálnák egy adott környezetvédelmi cél megvalósítását, mint a technológiai előírások. Ha nem mondanánk meg, hogy mennyi anyagot kell reciklálni, hanem azt, hogy a nem hasznosított hulladék után ennyit és ennyit kell fizetni, jobban járnánk.

HVG: Nemsokára újabb meccs dőlhet el, nevezetesen az, hogy a nagy szén-dioxid-kibocsátók Magyarországon ingyen terhelhetik-e a környezetet, vagy legalább egy kevéskét fizetniük kell ezért.

B. G.: A kiotói egyezmény értelmében az EU vállalt egy kvótát, hogy mennyi szén-dioxidot bocsáthat ki, ami eloszlik a tagállamok közt, s a kormányok tovább osztják őket a nagy kibocsátókra. Magyarországon egyelőre csak az olyan nagy kibocsátókra terjed ki a rendszer, mint a cementipar vagy a vas- és acélágazat. A vegyipar sikeresen kilobbizta magát a szabályozásból. Mostanában dől el, hogy a gyárak a teljes kvótát ingyen kapják-e vagy annak csak a 95 százalékát - és akkor a fennmaradó 5 százalékra licitálniuk, annak kihasználásáért fizetniük kell. A gyárak lobbistájaként fellépő gazdasági tárca mindent ingyen szeretne. A KVM a "részben pénzért" megoldás mellett van, s e ponton társra talált a Pénzügyminisztériumban, amely persze bevételeket szeretne a költségvetésnek.

LŐKE ANDRÁS, SZABÓ GÁBOR

Bartus Gábor a környezetgazdaság-tan tanára

A Békéscsabán született egyetemi adjunktus vegyészmérnökként végzett, majd környezetgazdaság-tanból doktorált. 1998-tól az amerikai Harvard Egyetem támogatásával létrehozott Magyar Környezetgazdaság-tani Központ alapító igazgatója, és ugyanettől az esztendőtől a dunai kormánybiztos helyettese. A bős-nagymarosi vízlépcső környezeti hatásait is számszerűsítő gazdasági tanulmányán kívül a legtöbb publikációja a hulladékgazdálkodás témakörében született, s ezeket a zöld tárca rendre fel is használta a termékdíjjal kapcsolatos jogszabályok megalkotásához. 2002-től a gazdasági tárcához tartozó Energiaközpont Kht. igazgatója volt, majd visszatért a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen végzett környezetgazdaság-tani oktatómunkához.