szerző:
Meixner Zoltán (hvg.hu)
Tetszett a cikk?

Az adósság nem csak mostanság jelent gondot, hiszen az ember, amióta társadalomba szerveződött, hajlamos kölcsönkérni, és bizony van, hogy nem tudja megadni. Ha valaki ilyen szégyenbe keveredett, a régi időkben csúful elbántak vele. Felidézzük a múlt árnyait.

Mostanában egyre több honfitársunknak akad gondja azzal, hogy a házra, lakásra, kocsira, miegymásra felvett hiteleket nem tudja törleszteni a bajosra fordult körülmények miatt. Legrosszabb esetben vagyontárgyaik elvesztése, életszínvonaluk romlása fenyegeti őket, amit megaláztatásként élnek át. De mi ez ahhoz képest, amit régi korok fizetésképtelen adósainak kellett elviselniük. Ráth-Végh István, a felülmúlhatatlan anekdotagyűjtő könyvét, A pénz komédiáját lapoztuk fel. A cím ellenére az adósokat illetően sok vidám dolgot nem olvastunk benne.

Rómában például, ahol szigorú törvényekkel védték a magántulajdont, a nem fizető adósoknak jaj volt. Ha a hivatalos felszólításra nem fizettek, a praetor maga elé idézte és átadta őket a hitelezőnek hatvan napi szolgaságra. A hitelező magával vihette, megbilincselhette, kemény házi munkára foghatta az adósát. Ha eltelt a hatvan nap, és a hitelező nem jutott a pénzéhez, az adós polgárjoga megszűnt. Ez annyit jelentett, hogy a hitelező eladhatta az adósát külföldre rabszolgának, vagy akár meg is ölhette, ha akarta.

Pellengérre állított adós. Se pénz, se megértés, se sajnálat
© gutenberg.org
A középkorban, amikor a rabszolgaság intézménye már nem létezett klasszikus formájában, az adósnak többek között a lelki terrorral kellett számolnia. Az egyház többek között megtiltotta ugyanis, hogy halotti szentségekkel lássanak el vagy egyházi temetésben részesítsenek olyan embert, akit halála pillanatában adósság terhelt. A franciaországi Ruffecben tartott zsinat 1258-ban még tovább ment, amikor kimondta, hogy az a pap, aki ilyen adóst a halálos ágyán mégis feloldozna, köteles az adósságot helyette megfizetni. Más szóval a hívő adósnak a mennyországba is a hitelezőjétől kellett belépti jegyet váltania – írja Ráth-Végh.

A középkori Németországban a nemesembereknek a jog adott egy kiskaput, hogy ne essen folt a család hírnevén. Az intézmény neve ez volt: einlager. A kölcsönszerződésben kiköthették, hogyha az adós nem fizetne, köteles bevonulni egy előre megnevezett fogadóba, és annak a küszöbét nem léphette át, amíg az adósságot ki nem egyenlítette. A intézkedés célja természetesen az volt, hogy az adós mindent tegyen meg fizetési kötelessége teljesítésére, hogy ne kelljen további költségbe vernie magát és családját az igencsak költséges fogadóban lakással. Ráadásul nemcsak az adósnak, hanem a kezesnek, ha több kezes volt, akkor az összesnek be kellett vonulnia a fogadói őrizetbe, és bizony előfordult, hogy az úri társaság fejére nőttek a költségek. Megszökni nem lehetett, mert kötötte őket az úri becsületszó. Ha az adós meghalt, akkor sem hagyhatta el a fogadót, hiszen annak küszöbét nem léphette át, amíg nem törlesztette adósságát. A holt becsületét egy módon lehetett megőrizni, ha lyukat ástak a küszöb alatt, és ott húzták ki a porhüvelyét.

Ha polgár, paraszt vagy más szegényember tartozik (Oldaltörés)

Polgárnál, pórnál, más szegény embernél nem számított a becsületszó. Egyéb biztosíték kellett. Ráth-Végh kutatásai szerint jellemző zálogtárgy volt a feleség. A középkori német joggyakorlás például megengedte, hogy a férj nemfizetés esetén „beutalja” asszonyát abba a nyilvánosházba, amelynek tulajdonosától kölcsönt vett fel. Ez pedig az asszonyt „gyümölcsöző letétként” használhatta. A városi tanácsok  megszigoríthatták ezt a jogügyletet azzal, hogy létrejöttéhez az asszony beleegyezése kellett. Azt azonban nem szabályozták, hogy a beleegyezést a férj milyen eszközökkel érte el.

Az anekdotakutató egy másik megoldást is előbányászott. Az osztrák Wilzhut falu 1400 tájáról eredeztethető szokásjoga szerint, ha a paraszt nem tudta megfizetni a földesúr által kirótt bírságot, a feleségét át kellett engednie megváltásként, egyszeri alkalomra. Ha az úr ezzel nem kívánt élni, akkor a jog átszállt a bíróra. Ha neki sem kellett a nő, akkor a bírósági írnok következett. Ha ő sem mutatott érdeklődést, akkor utolsónak a törvényszolga maradt, de ő már nem háríthatta tovább a jogosultságot, ha tetszett neki az asszonyság, ha nem.

Adós és családja a karcerben. A férj nem fizetett, az aszony bánta
© boisestate.edu
Később, amikor a szigor enyhült, az adósra a megszégyenítés eszközeivel sújtottak le. Sok régi adóslevél került elő a levéltárakból, melyek záradékában ott szerepelt a kitétel: „Amennyiben nem fizetek, huncut legyen a nevem!” S hogy ez ne csak írott malaszt maradjon, a hitelező törvényszolga segítségével a város minden terén kikiálthatta, hogy adósa nem fizetvén, gazfickónak tekintendő.

Ráth-Végh kitér a megszégyenítések különféle formáira is. Elmondja, hogy a középkorban kiterjedt kultúrája volt a színes szégyenfoltoknak, amelyekkel a közösség normái szerint rosszéletű embereket bélyegeztek meg, köztük az adósokat. Európa nagy részén az adósokat zöld sapkával illették. A fizetésképtelenné váltakat a kölcsönzők egész életükön át zöld sapka viselésére kötelezhették, és legfeljebb annyi könnyítést kaphattak, hogy a sapkát a hitelezőnek kellett beszereznie. Ha az adós e fejfedő nélkül jelent meg nyilvános helyen, a kölcsönadó kívánságára azonnal börtönbe hurcolhatták.

Némelykor a törvény azzal fokozta a szégyent, hogy a sapka átadása is megbélyegző módon történt. Az adóst a pellengér elé vezették, ahol be kellett ismernie a fizetésképtelenségét, mire a hóhér a fejébe húzta az örökös gyalázatot jelentő zöld sapkát. Még a XVI. század végéről is szép számmal maradtak fenn zöldsapkás ítéletek.

Csőd, asztaltörés, szégyenkő (Oldaltörés)



A szokás Itáliából terjedt el. A bank (banco) ugyanis nem más, mint az a pénzváltó pult, üzletasztal, amit az olasz bankárok használtak munkájuk során. Ha az ilyen üzletember nem tudott fizetni, akkor kiközösítették a bankárok sorából, ennek jeléül üzleti pultját összetörték. Az összetört pult neve olaszul banco rotto. Hát innen ered a jól ismert angol bankruptcy (csőd) vagy a német bankrott kifejezés, vagy ennek magyar népies változata a pankrót.

A megszégyenítéseknek az volt a céljuk, hogy az embereket a gyalázattól való félelem óvatosságra sarkallja, mielőtt adósságba vernék magukat. A zöld sapka és az összetört pad nem mindig sugárzott elegendő visszatartó erőt, így bevezették az adósok szégyenkövének intézményét. A Pietra d’infamia vagy Pietra del Vituperio névvel illetett kőtömbök a legkevésbé kívánatos ülőalkalmatosságok voltak. A kőre ültetés szertartása, főleg karneválok idején, szórakoztató műsorszám volt.

A padovai szégyenkő. Leki és testi megtöretés
© sendbote.com
Gyakorta egy egész év fizetésképtelen adósait gyűjtötték egybe, és a szégyenkő köré sorakoztatták fel őket. Itt aztán mindenki közelről bámulhatta meg őket. Az első sort pedagógiai célzattal az iskolás gyerekeknek tartották fenn. Minden adós sorra került. Először is egy hivatalos ember felolvasta az adósságait, majd a vagyonmérlegét. Aztán 10-15 percig a hitelezőknek joguk volt az adóst tetszésük szerinti gyalázkodásokkal, sértésekkel illetni. Ha az idő lejárt, azt a törvényszolga csengővel jelezte, és a vad zajongás azonnal abbamaradt. A nyomorult igazi megpróbáltatásai csak ekkor hágtak a csúcspontjukra. Két markos legény (a törvény szolgálatában) lerántotta róla a nadrágot, és a hóna és térdhajlata alatt összenyalábolva a mezítelen ülepét derékmagasságból a szégyenkőhöz csapták. Tizenkétszer egymás után. Az adós ezután mehetett már, amerre látott (ha tudott), mert az adósság le volt tudva.

Az adósok börtöne és urak a pokolban (Oldaltörés)


Persze Ráth-Végh nem feledkezik meg az adósok börtönéről sem, amely meglehetősen értelmetlennek látszó intézmény volt, hiszen a szerencsétlen adós hogyan is szerezhetett volna pénzt, ha be volt zárva. Csakhogy a törvény a rokonokra ésa  barátokra akart hatni, remélve, hogy nem akarják a szerencsétlent a börtönben hagyni, inkább kimenekítik a rabságból. Például azért, mert ha nem sikerült a kenyérkeresőt kimenteni, akár az egész családra nyomorúság vagy pusztulás várhatott. De, ha erre nem volt módjuk vagy kedvük, szegény adós eaddig ott senyvedett, amíg a kölcsönzőjének haragja, bosszúvágya, esetleg reménye pénze visszanyerésére el nem párolgott, vagy meg nem unta a tartásdíj fizetését. Mert azt bizony annak kellett állnia, aki az adósát a tömlöcbe hurcoltatta. A párizsi Clichy-fogházban a hitelező egy hónapra 20 frankot tett le az adós számára. Ebből 9 frankot kellett fizetnie a börtönnek szobabérre, a maradék 11 frankból pedig az élelmét és egyéb költségeit kellett fizetnie. Ez olyan kevés volt, hogy aki ebből tengődött, az éhhaláltól csak az menthette meg, ha egy másik leültetett, de mégis csak vagyonosabb adósnál cselédi vagy más munkát vállalt ellátás fejében.

A King's Bench börtön Londonban. A legvidámabb "barakk"
© Wikipedia
Angliában 65 börtön várta az adósokat, s mindenik igen komisz hely volt, ahol a legkülönfélébb sanyargatásokkal réselték ki az utolsó pennyt is a rabságba került nyomorultakból. Volt mégis egy kivétel, a londoni King’s Bench (ha királynő uralkodott, Queen’s Bench). A törvény szerint a hitelező csak akkor volt köteles tartásdíjat fizetni, ha az adós letette a vagyontalansági nyilatkozatot. Ez úri körökben igen nagy szégyen volt, így inkább bevonultak a King’s Bench falai mögé. Ez igazából nem is börtön volt, hanem meglehetősen kiterjedt zárt telep. Volt benne kávéház, italmérések, vendéglők, boltok, sőt kisebb családi házak is. (Ráadásul az intézmény belsejébe semmiféle hatósági ember be sem tehette a lábát. Még az igazgató emberei is csak a kapuknál tanyázhattak.) Mindenki olyan szobát vagy házat bérelt, amilyet a pénze megengedett neki. Volt, aki odabenn is folytatta a mesterségét, üzletet, műhelyt nyitott. Az adósoknak joguk volt a családjukat is odavenni. Így a King’s Bench lakossága néha több ezerre rúgott.

Köztük voltak jó összeköttetésű adósok, akik a kívülről kapott pénzből fényesen megéltek, inast, szakácsot tartottak, vendégségeket rendeztek. Hiába – mondja Ráth-Végh István –, az úr a pokolban is úr.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
MTI Itthon

Bebetonozta agyonvert áldozatát a pécsi adós

Egy adós gyilkolta meg annak a hitelintézetnek a fél évvel ezelőtt eltűnt alkalmazottját, akinek holttestét kedden Pécsett, az elkövető kertjében elásva, betonba öntve találta meg a rendőrség - közölte Baranya rendőrfőkapitánya Pécsett.

MTI Itthon

Százmilliós adóssággal távozott Neszmély polgármestere

Neszmélyen 102 millió forint tartozást követelnek a hitelezők az önkormányzattól, amit lehetetlen teljesíteni a 240 milliós költségvetésből. A volt polgármester elleni büntetőeljárásban februárban várható vádemelési javaslat - írta szerdai számában a 24 Óra, Komárom-Esztergom megye egyik napilapja.

Hét nap gazdaság

Jenadósok bajban

A forinttal szemben nagyon felértékelődött japán jen miatt csaknem 40 százalékkal többet kellett fizetnie a hét elején...

A kormány célkeresztjében a Lidl, az Aldi és a Tesco?

A kormány célkeresztjében a Lidl, az Aldi és a Tesco?

Ungár: Szájer nem a politikába, hanem a titkolózásba fáradt bele

Ungár: Szájer nem a politikába, hanem a titkolózásba fáradt bele

Vasárnap is számíthatunk napsütésre

Vasárnap is számíthatunk napsütésre