Jogszabályi megfelelés az akkumulátorgyártás hulladékkezelésében – mit ír elő az EU és Magyarország?
A szabályozás egyre szigorúbb, a megfelelés jogi kötelezettség és stratégiai kérdés is.
A Verdi-operáról elnevezett elképzelés állítólag George W. Bush amerikai elnök fejéből pattant ki 2002-ben. A 3300 kilométeres gázvezetékre, amely Közép-Ázsiából Törökországon, Bulgárián, Románián és Magyarországon keresztül az ausztriai Baumgartenig futna, 2004-ben alakult bécsi székhellyel nemzetközi vállalkozás, a Nabucco Gas Pipeline International GmbH. Az érdemi start 2006-ban volt, akkor határozták el a résztvevők, hogy a 4,6 milliárd euró költségű, Oroszországot elkerülő vezeték már 2007-től épül, s teljes elkészültekor 30 milliárd köbméter földgáz halad majd át rajta évente. Az energiavállalatok 20-20 százalékos tulajdoni arányt kötöttek ki maguknak, ez aztán 2008 februárjában 16,67 százalékra csökkent, amikor hatodikként beszállt a beruházásba Németország s vele – vállalati szinten – az RWE. Elhatározták azt is, hogy a finanszírozást önerőből 30 százalékig vállalják, a többire nemzetközi bankokat kérnek fel.
Gyakorlatilag ennyi történt eddig a Nabuccóval, azaz az előkészületek szintjén rekedt. Közben a beruházás költségeit ma már közel 8 milliárd euróra becsülik, az építkezés startját 2010-re tervezik, befejezését pedig 2017-re. Az unió eddig 6 millió eurót csöpögtetett a vállalkozásnak, projekttervezési célokra. Magyarország már egy éve kidolgozta a kormányközi megállapodás tervezetét, de elsősorban Törökország miatt megakadt az aláírás. Ankara ugyanis nem akarja beérni a tranzitország szerepével, az átlagosnál kedvezőbb áron 15 százalék extrát akar a ráeső gázmennyiség felett levenni és értékesíteni, s ezért külön tranzitdíjat sem akar fizetni. Nincs teljesen rendben a román részvétel sem, Bukarest beengedné a maga hányadára a Gaz de France-t is, amellyel a költségeket is megosztaná.
De az igazi gondot az jelenti, hogy nem tudni, honnan kerül a megépülő csőbe gáz. Azerbajdzsán, az oroszoktól tanulva, hosszú távú szerződéseket követel, s a politikai kapcsolatok milyenségéhez szabná az árait. Mindenesetre Baku Bulgáriával tavaly megállapodott évi 1 milliárd köbméter szállításáról 2013-tól. A Kaszpi-tenger másik oldalán lévő két kitermelő, Türkmenisztán, valamint Kazahsztán 2007-ben gyakorlatilag a teljes gáztermését lábon eladta a Gazpromnak, de még ha lenne is árujuk, a Kaszpi-tenger alatti vezeték építését Oroszország és Irán megtorpedózná. Forrás lehetne Irak vagy Irán, de inkább csak az utóbbi, Irak ugyanis még nem érte el békebeli termelési szintjét. Irán Nabuccóba való beszállását elsősorban az USA ellenzi, a meglévő atomvita miatt, pedig Teherán elegendő mennyiséget tudna adni. Elemzők vitatják, hogy a mostani orosz–ukrán gázválság után az Obama-kormány engedékenyebben áll majd az iráni gázforrás igénybevételéhez.
A Gazprom Kék áramlat II. programjából átszabott Déli áramlat is csak papíron létezik egyelőre. Az oroszok az Ukrajna kikerülésére s a Nabucco kiszorítására szánt vezetékükből kihagynák Törökországot, Romániát és Ausztriát, belevennék viszont Bulgáriát, Szerbiát és Magyarországot, erről már konkrét megállapodásokat is kötöttek. Azt pedig Moszkva változó érdekei szerint még mérlegeli, hogy Szlovénián át juttassa el a gázt Olaszországba, vagy pedig küldjön egy vezetéket az ausztriai Baumgartenbe is.
Oroszország már a nyári grúz konfliktusban is megmutatta, hogy nem fél a melegháborútól, még ha gázvezetéket talál is el. Most az derült ki, hogy a földgázcsap elzárása sem okoz neki gondot. Ezek az érvek – s velük a nemzetközi finanszírozási válság – amellett szólnak, hogy a Nabuccót, amelyre egyébként a Gazprom is készséggel rákapcsolódna, az unió határozottabban a magáévá fogja tenni.
Földvári Zsuzsa/ Bécs
