A szerb vízkincs hasznosítása

Nem minden terméknek segít, ha sikersportolók az arcukat adják hozzá: hiába itta a szerb Ana Ivanovics és Jelena Jankovics teniszező reklámfilmekben a Knjaz Milos ásványvizet, a piacvezető szerbiai forgalmazó csak alig növelte belföldi eladásait, és nem erősítette meg külföldi pozícióit sem. A legismertebb, 1811 óta palackozott szerbiai ásványvíz ugyan megújult az utóbbi években – megjelentek a különféle gyümölcsízekkel feldobott változatok –, de tulajdonosa, a Délkelet-Európában és az egykori Szovjetunió területén aktív, londoni székhelyű Salford Capital befektetési alap már második éve hiába próbál túladni rajta. Most bejelentették, hogy legkorábban 2011-ben kezdenek újra vevőt keresni az évente 30 millió dolláros forgalmat lebonyolító közép-szerbiai, arangyelovaci cégre. A másfél évtized után 2007-ben újra nyereségessé vált, egymillió dollár körüli hasznot termelő márkája, a Knjaz Milos nevét viselő vállalat iránt tavaly még az amerikai PepsiCo is érdeklődött, ám miután a válság Szerbiára is átterjedt, a kérő kámforrá vált.

HVG

Miközben a Knjaz Milostól meg akar szabadulni a külföldi tulajdonos, a többi vezető gyár – köztük az egykor Ferenc József névre keresztelt, most Minaquának nevezett ásványvizet palackozó BB Minaqua üzem – szerb befektetők kezén van, és az országon kívül nem érdeklődnek irántuk. Ebben nemcsak az játszik szerepet, hogy a szerbek csupán évi hetven liter ásványvizet isznak – a mutató Nyugat-Európában jóval száz liter fölött van, Magyarországon 105 liter –, hanem az is, hogy a törvények és a tulajdonviszonyok nem egyértelműek. A négy éve a Salforddal a Knjaz Milosért versengő francia Danone az akkori kudarc után úgy döntött, a zavaros viszonyok miatt nem próbálkozik más szerbiai cég felvásárlásával. Részben a külföldi társtulajdonosok hiányának tudható be, hogy a szerbiai ásványvizek évi 60 millió literes exportja eltörpül a több mint 700 millió literes termelés mellett. A külföldi vevők jobbára csak azok, akik már a jugoszláv múltban megismerték a márkát: a kivitel 65 százaléka Montenegróba, 28 százaléka pedig Bosznia-Hercegovina szerbek lakta körzeteibe irányul.

A több mint ezer ismert szerbiai gyógyforrás hasznosítása sem sikeres. A szocialista korszak előtt a legnagyobb gyógyfürdők az ortodox egyház birtokában voltak – a „csodatévő” források mellett épültek fel a kolostorok –, s amikor Tito idején közösségi tulajdonba kerültek, a papoknál csak a működtetési jogot hagyták meg. A rendszerváltozás után még bonyolultabbá vált a helyzet: a források az állam kezében maradtak, de az egyház közölte, hogy a föld és az épületek őt illetik. Ráadásul a szerbiai gyógyfürdők szövetsége és az illetékes egészségügyi minisztérium is összeveszett. Az előbbi – bevételeit féltve – ellenzi, hogy a fürdők mellett épített gyógyászati központokban lévő ágyak felénél többet privatizáljanak, míg az utóbbi be akarja zárni a szerinte csak veszteséget termelő létesítmények egy részét. A kormány döntött ugyan 13 fürdő magánosításáról, ám a zűrzavar miatt az érdeklődés minimális volt. Eddig csak egy fürdő – a dél-szerbiai Gornja Trepca-i – kelt el, de hiába fizette ki a szerb vevő a kikiáltási ár ötszörösét, a földet sajátjának tartó egyház az ügylet megsemmisítését követeli.

A viták ellenére a szerbek szívesen járnak a több betegség – egyebek mellett a hátfájás, a reuma, valamint pajzsmirigybántalmak – tüneteit enyhítő fürdőkbe: tavaly 370 ezren keresték fel a gyógyászati központokat. Külföldiek viszont alig ismerik a szerb gyógyfürdőket – még a legnevesebbet, a Vrnjacka Banja-it sem –, ahová csak 23 ezren látogattak Szerbia határain túlról.

NÉMETH ANDRÁS