Nagy bajt okozott az amerikai adósságpiac, de erről nem az amerikai jelzálogadósok tehetnek. Az amerikai központi bank (Fed) statisztikájából kiderül, hogy az Egyesült Államokban – a 2007-ben kezdődött nemzetközi pénzügyi majd gazdasági világválság forrásánál – a tavalyi utolsó negyedévben a kereskedelmi bankok által behajthatatlanság miatt leírt, céltartalékkal fedezett összes hitel nettó aránya a teljes átlagos kintlevőséghez képest éves szintre számolva szezonális kiigazítással – magyarán a hitelveszteség – 2,93 százalékos volt a 2008-as utolsó negyedévi 1,93 százalék és a 2007 utolsó negyedévi 0,76 százalék után.

Azonban, hogy a hitelveszteség ne csak kisebb-nagyobb profitcsökkenést, hanem tényleges veszteséget is okozzon az amerikai bankoknak csupán a lakossági kölcsön üzletágban az átlag szintjén, ahhoz legalább 6 százalékos átlagos hitelveszteségre lett volna szükség közvetlenül a válság kitörése előtt, 2007. júniusban, és még most is legalább 4 százalékos hitelveszteség kellene ehhez. Ez a laboratóriumi számítás az aktuális kamatokra alapoz, tehát hozzávetőleges. A kihelyezett teljes tőkére vetített „laboratóriumi” veszteségküszöbök és a valóságos hitelveszteségek nagy eltérése azonban így is arra vall, hogy a lakosságnak való kölcsönzés végig profitot hozhatott az amerikai bankoknak az átlag szintjén, azzal együtt, hogy a bankcsődök száma tavalyra 140-re nőtt az Egyesült Államokban a 2007-es háromról.

A hitelezés azonban tényleg elszabadult. A fejlett világban a GDP keresleti oldalának 60 százalékát kitevő lakossági fogyasztás régóta alig nő, mert a bérek és fizetések emelkedése lassult, nem tart lépést a gazdasági növekedéssel, imitt-amott még az inflációval sem. Így a lakossági kereslet mégoly csekély növekedése sem finanszírozható alapjában másból, mint hitelből. Ez nagyrészt igaz Európára nézve, és a válság forrásánál, az Egyesült Államokban sem volt sokkal jobb a helyzet.

Az Egyesült Államokban a lakosság összes jövedelme 2008-ban, 8,129 billió dollár, vásárlóértékben, azaz reálisan mindössze 4,1 százalékkal volt több, mint 2000-ben, miután a megelőző évtizedekben rendre 31-36 százalékkal nőtt tíz-tíz év alatt. Ezenközben a lakosság ingó és ingatlan eszközökben fekvő teljes vagyona 65,599 billió dollár volt 2008 végén, 31 százalékkal több, mint 2000 végén. Előzőleg, 1990 és 2000 között 106,3 százalékkal gyarapodott a lakosság összvagyona.

Közben az amerikai lakosság összes adóssága 1990 és 2000 között 99 százalékkal, majd 2008-ig további 92 százalékkal nőtt, 14,195 billió dollárra. Az eladósodás üteme tehát nem gyorsult, csakhogy nem lassult annyira, amennyit a fedezet súlyos romlása indokolt volna: 1990-ben az évi összjövedelem a teljes év végi adósságállománynak a másfélszeresét tette ki, 2000-ben még a 105,9 százaléka, de 2008-ban már csak 57,3 százaléka volt. A lakosság összvagyona 1990-ben a teljes tartozás 6,6-szorosa, 2000-ben 6,8-szorosa volt, de 2008 végén már csak 4,6-szorosa.

Ez azonban önmagában mégsem okozhatta a válságot, hiszen a nem törlesztett kölcsönök arányának növekedése mindeddig csak csökkenthette a bankok profitját, ám nem okozhatott veszteséget az átlag szintjén.

A nagy veszteséget és a válságot az állami gondatlanság okozta. Bill Clinton volt amerikai elnök a hét végén töredelmesen bevallotta: az 1990-es években rossz tanácsokat kapott pénzügyminisztereitől a származékos papírok szabályozásával kapcsolatban, és hibázott, hogy megfogadta azokat. „Nem értettem meg, milyen következményekkel jár, ha a származékos piac leromlik”, sajnálkozott Clinton, de hozzátette: utóda, George W. Bush a 2000-es években ugyanezt folytatta, jelentősen meggyengítette a tőzsdefelügyeletet és a pénzügyi piaci ellenőrző mechanizmusokat.

És a nagy befektetési bankok éltek a lehetőséggel. A lakossági hitelezés kockázata – amint a jövedelem-vagyon-adósság arányok romlásából látható – valóban megnőtt, és ezt a kockázatot az adósságokra alapozott, újfajta származékos értékpapírok eladásával szétterítették a világpiacon. Ezek – a követeléssel, illetve zálogjoggal a fedezett adósságkötelezvények (ABS, CDO) – önmagukban nem új találmányok. Az első CDO-kat még 1987-ben adták ki az Egyesült Államokban, de a nagy fölfedezés a Gauss-féle haranggörbe-eloszlásmodell alkalmazása volt 2001-től, amely megkönnyítette és meggyorsította az adósságalapú származékos papírok piaci árazását. Ezekből 2004-ben 157,4 milliárd dollár, 2006-ban már 520,6 milliárd dollár névértékben bocsátottak ki az Egyesült Államokban. A teljes új ABS-kiadás 2003-ban 481 milliárd dollár, 2004-ben már 857 milliárd dollár volt. Nem csoda, hogy Clinton vagy Bush nem értette a Gauss-féle haranggörbét – nemigen értették azt a kereskedelmi bankokban, biztosítótársaságoknál, befektetési alapkezelőknél, nyugdíjalapoknál sem szerte a világon, és nem is kutatták, mit vásárolnak összesen billiós nagyságrendben, hiszen fémjelezte ezeket a „gyártó” és kibocsátó vezető amerikai befektetési bankok neve. Ezek – az eredeti adósságokra korlát nélkül ráépített, a bankmérlegekben eszközként szereplő, ám tisztán „nem realizált” profitot termelő – pénzügyi piramisok temették maguk alá a világgazdaságot, amikor összedőltek, csak mert kissé gyengült egyes amerikaiak fizetőképessége.

Az ellenőrzés és a könyvelés lazasága szabadította a bajt a világra. Az amerikai tőzsdefelügyelet most azért perli elsőként a Goldman Sachst, amit az előző tíz évben megengedett neki.

Mészáros György, MTI