A számtalan különféle korrupció közül talán a rendőri korrupció van a leginkább szem előtt. Ez az, amiről a legtöbben hiszik, hogy tudják, miféle. Mindenki tud történeteket közlekedési rendőrökről, akik kisebb-nagyobb összeg fejében eltekintenek bírságtól vagy feljelentéstől. Esetleg hallottak eljárások megszüntetéséről, bizonyítékok eltűnéséről vagy váratlan felbukkanásáról. De mindez csak a felszín. A rendőri korrupció ennél sokkal változatosabb, rétegzettebb és változékonyabb.
Rendőrök mint adóbérlők
A közhatalom (önkormányzatok, pártok, kormányzati szervezetek, igazságszolgáltatás, egészségügy, oktatás) területén megfigyelhető korrupció a számos hasonlóság ellenére egy tekintetben bizonyosan különbözik a magánhatalmak (pl. a gazdaság) szféráján belül zajlótól. Mégpedig abban, hogy privilégiumokat teremt, amelyek ha gyakoriakká és megszokottakká válnak, akkor csak bizonyos (érdek)csoportokhoz tartozók számára teszik lehetővé az érdekeik érvényesítését. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a korrupció a közhatalom privatizálása, azaz magánhatalommá alakítása.
Ehhez persze többre van szükség a közlekedési rendőrök megvesztegetésénél, bár kétségtelen, hogy a rendőr ebben az esetben is egyfajta „adóbérlőként” tevékenykedik, vagyis úgy viselkedik, mint aki bérbe vette az államtól a bírságokat, és maga dönt arról, hogy a kivetett büntetésekből mennyit fizessen be az államkasszába. Ha a korrupció valóban a közhatalom privatizálása, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy csak a rendőrök kisebb csoportjainak korrupciójáról van-e szó, vagy mindent átható, szervezett korrupcióval állunk szemben.
Az első esetben még reménykedhetünk benne, hogy a rendszer alapvetően nem károsodott, és lehetséges kisebb változtatásokkal, reformokkal kezelni a problémát. A második esetben azonban az alapokat is érintő radikális átalakításra van szükség, amely az egész szervezetet meg kell, hogy változtassa.
Kis hatalom: kis pénz
| Korrupciós témák a hvg.hu-n |
Korrupcióban külön kategória a magyar törvényhozás - interjú Tóth István Jánossal, a Corvinus Egyetem Korrupció-Kutató Intézetének vezetőjével
"Jobban jársz, ha inkább tejelsz" - Jancsics Dávid szociológus írása a korrupciós kényszerekről
"A piac tudja, mi történt" - Tátrai Tünde közbeszerzési szakértő a hazai közbeszerzésekről
"A postabontóban még megvolt" - Jávor István szociológus a bírósági korrupcióról
"Ha a polgármester feleségének a cége festi ki" - Tausz Péter, a TI Magyarország munkatársa a közbeszerzések állampolgári felügyeletéről |
Két tévedést feltétlenül el kell oszlatnunk a rendőri korrupcióval kapcsolatban. Az egyik az, hogy a rendőrök az alacsony fizetések miatt korruptak. A másik pedig az, hogy ellenőrzéssel és a büntetés szigorával vissza lehet szorítani a rendőri korrupciót. Valójában a jövedelemnek önmagában nincsen hatása a korrupcióra, viszont összefüggésben van azzal a régi hittel, hogy a társadalmi bajok mindig a rosszabbul fizetett, szegényebb társadalmi csoportoktól erednek. Ennek a hamis meggyőződésnek aztán az a következménye, hogy a hatalommal és vagyonnal rendelkezők bizonyos mértékig kivonhatják magukat a felelősség alól.
Csakhogy a rendőrségen is éppen úgy van, mint mindenütt máshol, a valóban jelentős nyereséggel járó korrupcióra azoknak van lehetőségük, akik a szervezeti hatalom csúcsain állnak. Az, hogy milyen mértékben nyitott számukra ez a lehetőség, alapvetően két tényezőtől függ: a szervezeti és a politikai viszonyok minőségétől.
Egy olyan szigorúan hierarchikus, alá-fölérendeltségre alapozott, parancsokkal irányított szervezetben, amelyet a funkciójából eredően nem lehetséges elszigetelni a civilektől, elkerülhetetlenül létrejönnek a korrupció feltételei. Semmit sem segít, hogy a rendőrkapitányoknak időnként be kell számolniuk az önkormányzat előtt a tevékenységükről.
Politika és rendőrség: hatalmi kapcsolódások
A másik tényező, hogy az így felépülő szervezetek a lehető legnagyobb hévvel állnak ellent a változásoknak. A nehézkes szervezetet azonban mégis valahogy működtetni kell. A szerkezetébe épített automatizmusok viszont csakis véletlenszerű eredményeket tesznek lehetővé. Az így keletkező problémák áthidalására csupán egyetlen mód van: a gazdasági és politikai hatalmasokkal fenntartott személyes kapcsolat. Több mint valószínű, hogy ezeket a kapcsolatokat nem a tiszthelyettesek és a beosztott tisztek építik ki, vagyis mindaz, ami korrupcióként ezekben a viszonyokban megjelenik, egyáltalán nem hozzájuk kapcsolódik, és semmilyen összefüggésben sincs a jövedelmek nagyságával.
A rendőri (és ügyészi) korrupció legveszedelmesebb formája, a politikai korrupció sem a beosztott rendőrökhöz kötődik. Ennek klasszikus esete az, amikor a helyi politikai hatalmasságok és a rendőrség helyi vezetői között alakul ki korrupt kapcsolat, és a politikusok a saját hatalmuk érdekében felhasználhatják a rendőrség hatalmát és eszközeit. A politikai korrupció a demokráciára legveszedelmesebb formája pedig az, amikor a kormányzati és a kormányzópárti politikusok koncepciózusan használják privilégiumaik kiépítésére és megőrzésére a rendőrséget. Mindkét esetben a hatalom és nem közvetlenül a pénz a korrupció mozgatórugója. Általában is mondhatjuk, hogy a rendőrségi korrupcióban sokkal fontosabb szerepet játszanak a hatalmi és karrierszolgáltatások, mint a pénz.
Korrupció mint jóvátétel
Az olyan rendőrségeken, mint a magyar, ahol a beosztottak szinte teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a parancsnokoknak, több olyan hatás is éri a rendőröket, amelyek racionálissá teszik a korrupciónak minősített magatartásokat. Az egyik az, hogy a korrupció, mint a főnököktől független döntés, az önállóság látszatát nyújtja. A rendőr diszkrecionális döntési joga a legitim erőszakszervezetként működő rendőrség esetében nemegyszer vezet ahhoz, hogy az egyes rendőrök a saját személyes hatalmukként használják a polgárok által a rendőrségnek adott hatalmat és jogosultságokat.
A másik, a függelmi viszonyból származó hatás akkor lép működésbe, ha a rendőr szakmai tudása alapján úgy érzi, kompenzálnia kell a szervezet által okozott károkat. Ezt megérthetjük, ha tudjuk, hogy az ilyen rendőrségeken értelmetlen és káros munkák sokaságát végeztetik el a rendőrökkel. Tisztában vannak azzal, hogy a statisztikai adatok mesterséges előállítása nem a főnökeiken, hanem őrajtuk csattan, és ennek következtében elveszítik a civilek bizalmát. A centralizált, irracionálisan szervezett rendőrségeken a kaptányságok vezetői is kényszerhelyzetben vannak, mert a helyi problémák iránt érzéketlen és közömbös megyei és országos vezetés csak az igazoltatások és büntetések számával képes mérni a „teljesítményt”.
Az efféle teljesítménykényszerbe kergetett rendőrség akkor is szankcionál, amikor csak tájékoztatnia kellene, az elmulasztott büntetés viszont akár korrupciónak is minősülhet. Eközben az, ami valóban korrupció, természetes gyakorlatnak számít.
Hamis győzelmi jelentések
| Krémer Ferenc |
 szerző Krémer Ferenc szociológus, történész, politológus. Kutatási területe a rendőri szubkultúra, előítéletek és korrupció. Doktori dolgozatát (PhD) a rendőri szubkultúra és korrupció összefüggései témakörében írta, és könyvalakban 2003-ban jelent meg A rendőri hatalom természete címmel. A Magyar Rendészettudományi Társaság Társadalomtudományi Tagozatának megalakulása óta az elnöke. |
Korábbi vizsgálataink szerint a rendőrök közötti korrupció legalább akkora, ha nem nagyobb, mint a civilek és a rendőrök közötti. Az utóbbi esetben is főleg a rokonok, barátok és ismerősök a kedvezményezettek. Természetesen nincs kizárva, hogy a legutóbbi vizsgálat óta megváltozott a helyzet, de sajnálatosan az utóbbi tizenhárom évben senki sem volt kíváncsi arra, hogyan alakult valójában a magyar rendőrségi korrupció – az ilyen kutatásokhoz ugyanis Magyarországon az ORFK engedélyére volt és van szükség. Olvashattunk viszont győzelmi jelentéseket arról, hogy néhány hónap alatt hatalmas mértékben esett vissza a korrupció, például a fővárosban. Az ilyen jelentések azt bizonyítják, hogy igen hatékonyan működött és valószínűleg működik még ma is az a mechanizmus, amely leplezni akarja a valóságos helyzetet, feltehetőleg annak érdekében, hogy annak kedvezményezettjei minél több hasznot húzhassanak belőle.
A másik közkeletű tévhit az, hogy a szigorú ellenőrzés és a még szigorúbb büntetés gátat szabhat a korrupciónak – de ha ez így lenne, akkor Kínában már biztosan régóta nem volna korrupció, ámde van, ami legalábbis kételkedésre adhatna okot. Természetesen mind az ellenőrzés, mind pedig a büntetés szükséges, csakhogy mindkettőnek igen korlátozott a hatóköre. A vezetők általában hisznek az ellenőrzésben és nehezen értik meg, hogy vannak foglalkozások, amelyek alig-alig ellenőrizhetőek formálisan. Akármilyen pontos szabályozást is készítenek, akármilyen ravasz ötleteket is találnak ki, két dolog biztosan gátat szab a hatalmuknak. Az egyik a szituatív döntés lehetősége és kényszere, és ennek a beosztott rendőrök által viselt következményei.
A hallgatás fala
Közhely a rendőrszociológiai irodalomban, hogy a tényleges rendőri hatalom nem a vezetőknél, hanem a hierarchia legalján lévőknél van, hiszen ők döntenek arról, mit vesznek észre, mikor és hogyan avatkoznak be stb. Ezt pedig csak esetlegesen lehetséges a formális kontroll eszközeivel ellenőrizni. A másik, ami falat emel a vezetői ellenőrzés útjába, az a rendőri szubkultúra, hogy példát is mondjak, a hallgatás törvénye, amely annál inkább elszigeteli a vezetőket a beosztottaktól, minél erőszakosabban akarják érvényesíteni a hatalmukat. 1999-ben például a kutatásban válaszoló magyar beosztott rendőröknek mindössze 16 százaléka támogatta a formális kontrollt, azaz jelentette volna, ha kollégája korrupciót követett el. Nincs okunk feltételezni, hogy a helyzet azóta javult.
A tragédia az, hogy egy parancsuralmi szisztémában a vezetők többsége alkalmatlan arra, hogy ezt felfogja, ezért rendszerint tovább erőltetik az ellenőrzést, fokozzák a fenyegetést. Kiváló példája ennek a 2010-ben létrehozott Nemzeti Védelmi Szolgálat és az általa kidolgozott, mindent tudni akaró formanyomtatványok. Valójában ez a korrupcióellenes háború csak növeli a korrupciót, mert átláthatatlanná teszi a szervezetet. Be kellene látni végre, hogy sem a politikai, sem szervezeti viszonyokban élő korrupciónak nem gyógyszere, sőt inkább táptalaja a centralizált, katonás irányítási, parancsuralmi rendszer.
A rendőrség – a demokratikus világban – immár több mint negyven éve nem katonai jellegű szervezet, a szervezeti viszonyok demokratizálása az egyik legfontosabb korrupcióellenes eszköz. A másik a szakmai és foglalkozási kultúra átalakítása. Minél inkább a humán értékek köré szerveződik a szervezeti és a foglalkozási kultúra, annál inkább elutasítják a rendőrök a korrupciót, annál intoleránsabbak a korrupt rendőrökkel szemben. Ez a kultúra azonban csakis akkor bontakozhat ki, ha a rendőrségen belül is tiszteletben tartják az alkalmazottak emberi méltóságát, és ha a parancsnál fontosabb az erkölcs és a jogtisztelet.
