Bár csak néhány hétig tartott a „márkaláz” Magyarországon, mégis volt, aki a keletnémet márka beváltásával szerezte első millióját. A hivatalosan beszerezhető DDR-márka készletek Magyarországon már 1990 elejére kimerültek, pedig akkor még nem lehetett tudni, hogy milyen lesz az átváltási arány.

Mivel a berlini fal leomlása után a kivándorlás a keleti területekről Nyugat-Németországba rendkívüli mértékben felgyorsult, a keletnémetek otthon tartása érdekében politikai döntés született a piaci árnál jóval kedvezőbb átváltási arányról. A lépést azóta számos közgazdász kritizálta, az időben kapcsoló ügyeskedők azonban megalapozhatták a család devizakeretét és lökést adhattak egy későbbi vállalkozásnak vagy valamilyen nagyobb beszerzésnek (autó, lakás).

Történelmi lehetőség

„Apám a Delta szaklapkiadónál dolgozott, és még a fal leomlása előtt kapott egy háromhetes utat valamelyik déli keletnémet városba, amihez egy nagyobb valutakeret is társult. Nem is akarta először igénybe venni, emlékszem, anyám beszélte rá. Újságíróként apám a Budapester Rundschauval is kapcsolatban állt, elképzelhető, hogy később azon a vonalon is szerzett még márkát" – mesélte Tamás, aki 1990-ben 17 éves volt, és a nővérével egy napra ment ki Berlinbe, hogy a család valutacseréjét lebonyolítsák.

Amíg lehetett hivatalosan keletnémet márkát kapni, hét-nyolc forint körül alakult az árfolyama. A nyugatnémet márka, melyet a köznyelv kemény márkának is hívott, a fal leomlása (1989. november 9.) és a valutaunió (1990. július 1.) közötti időben hat forintot erősödött a forinttal szemben (32-ről 38 forintra, Magyar Nemzeti Bank által jegyzett középárfolyam.) De feketén ötven-ötvenöt forintot is megadtak egy nyugatnémet márkáért. Így a valutaunió során alkalmazott 1:1-es, 1:2-es átváltási arány a „hülyének is megérte”.

Néhány hét, amikor 100 nyugatnémet márkát adtak érte

hvg.hu

Előzmények

A szovjet csapatok még ki sem vonultak a megszűnőben lévő Német Demokratikus Köztársaság területéről, amikor a keletnémet parlament megszavazta a gazdasági, szociális és valutaunióról szóló államszerződést. A NSZK-hoz csatlakozó keleti tartományok gazdaságilag súlyosan elmaradottak voltak: az egy főre eső termelés értéke az NSZK-belinek alig negyven százalékát tette ki, az átlagos bérek között ugyancsak ekkora volt a szakadék. Mindenki nyugatnémet márkát és magasabb életszínvonalat akart. Sokan drasztikus lépésekhez folyamodtak: rendkívül alacsony áron adtak túl ingó és ingatlan vagyonaikon, csak hogy nyugati márkához jussanak. A valutaunió az első szabad kelet-németországi választások fő kampánytémája lett, az új kormányt a mihamarabbi valutaunió ígéretével választották meg.

Júniusban a közelgő újraegyesülés miatt euforikus hangulat uralkodott Németország-szerte. Kiskalapáccsal bontották a berlini falat, a német válogatott megkezdte végső győzelemig tartó menetelését az olaszországi futballvébén. A valutaunió előtti utolsó két-három hétben az áruházak polcairól kezdtek eltünedezni a keletnémet termékek, minden készen állt a komplett árucserére. A devizaüzletek (az ún. dollárboltok) is kiárusították a készleteiket, márkás illatszereket, szórakoztatóelektronikai cikkeket lehetett ugyanannyi keletnémet márkáért kapni, mint amennyibe korábban nyugatnémet márkában került.

Titkos gyűjtögetők

Magyarországon a leendő spekulánsok a volt szocialista országot meghazudtoló üzleti érzékkel csaptak le a kínálkozó lehetőségre. „Amire még nem volt példa, megtörtént most pénteken” – írta február 24-én a Világgazdaság. – „Budapesten nem lehetett NDK-márkát kapni.” A pénzváltással is foglalkozó IBUSZ-irodákban néhány nap alatt hiánycikk lett az NDK-márka és a váltáshoz szükséges csekk, csak a Nemzeti Bankban maradt meg jelentősebb márkakészlet, amíg azt is fel nem vásárolták. Bár akkor még nem jelentették be az átváltási arányokat, ahogy azt sem, lehetséges lesz-e külföldieknek is márkát váltani, az emberek tudták, a vállalkozással legrosszabb esetben is csak a tranzakciós díjat veszíthetik el, jobb esetben pedig jelentős nyereséget könyvelhetnek el. De hamarosan Magyarországon már csak azok juthattak keletnémet márkához, akik maguk, vagy valamelyik ismerősük pénzintézetnél dolgozott.

A frissen megválasztott kormány 1990. május 18-án bejelentette: az NDK polgárai egy hónap múlva megkapják a formanyomtatványokat, amelyekkel kérhetik pénzük átváltását nyugatnémet márkára. Erre a célra mindenki egy úgynevezett átváltási számlát kapott. Az általános áruhiány miatt a lakosság rendelkezett megtakarítással, de a jövedelmek nem voltak olyan nagyok, hogy nagy készpénzvagyonok képződhettek volna. (A szocializmusban meglévő társadalmi különbségeket azért jelzi, hogy a lakosság húsz százaléka birtokolta a keletnémeteknél lévő megtakarításokat.)

Az átváltási arányt befolyásolta az életkor is: 60 év felettiek esetén 6000, 14 év alattiaknál 2000 márkáig, a kettő között pedig 4000 márkáig 1:1-ben váltották át a megtakarításokat, az efölötti megtakarításokat pedig 1:2-ben váltották. A folyó, illetve rendszeres kifizetéseket (bér, nyugdíj, ösztöndíj stb.) 1:1-ben állították át nyugatnémet márkára, a keletnémet márkában lévő adósságot is elfelezték. Külföldi állampolgárok kezdetben ezzel azonos módon válthatták be saját valutájukat, majd hamarosan 1:2-re csökkentették az átváltási arányt, amely még így is megérte azoknak, akik időben beszereztek egy nagyobb összegnyi NDK-márkát. A váltás a bankoknál 1990. július elsején nulla órától kezdődött.

Indul a pénzvonat

A „valutaturizmus” ezt követően rögvest megindult az egykori keleti blokk országaiból Németországba. „Aznap, amikor indultunk, a Keletiben körülbelül százan szállhattak fel hasonló céllal a 'pénzvonatra'" – mesélte Tamás. "Maga az üzlet nagyon viccesen zajlott: álltak a németek a bankfiók előtt, és mondták, ki mennyit tud váltani és milyen árfolyamon.  Beszélek németül, így könnyen megértettük egymást. A pénzváltók nagy része 'tisztességes családapa' volt. Megmondtam, hogy mennyi márkám van, a pénzváltók 50-100 márka különbséggel licitálták egymást alul. Szerencsénk volt, körülbelül tíz százalék költséget számoltak fel: ha jól emlékszem, így lett tizenegyezer keletnémet márkából tízezer nyugatnémet."

Kelet-Németek fogadása a nyugati oldalon

Bánkuti András

A váltás nem volt teljesen kockázatmentes: „A szituációra jellemző, hogy amikor megalkudtál az összegre, és odaadtad a pénzt, kicsit féltél, hogy visszajön-e a nyugatnémet márkával. De eltelt fél óra, és már le is zajlott az egész. Nekik valószínűleg az volt benne az üzlet, hogy nekik vagy a rokonaiknak nem volt jelentős megtakarításuk, és külföldieknek adták el az 1:1-es átváltás jogát. De persze voltak ennél jóval kedvezőtlenebb váltási arányok is.” Tamás a napból még azt idézte fel, hogy mindenki olcsó kolbászt evett és sört ivott, és boldognak látszott. „Láttam a Brandenburgi kaput és a Pergamon Múzeumot, vettem egy nyugati pólót magamnak, vicces összegért, és már jöttünk is haza. Ez volt életem első dealje”- mondta. Tamásnak a váltással feltehetően szerencséje lehetett: ennél jóval rosszabb nemhivatalos váltási arányok voltak általánosak.

Kik jártak jól?

A márkaüzlet végül amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen szűnt is meg. 1990. június 26-án a német bankok hirtelen beszüntették a keleti márka átváltását, csak néhány független pénzintézet maradt, akik még néhány hétig foglalkoztak a váltással. Az átváltási akció nem tudta mindenki valutaigényét kielégíteni, beszámolók szerint a bankok előtt az utolsó napokban is hosszú sorok várakoztak.

Magyarországon hosszú távon azok a befektetők jártak jól, akik a megszerzett nyugati márkájukat nem váltották be forintra, esetleg még odakint értékállóbb dollárra vagy más nyugati valutára váltották. A forint a kilencvenes évek elején rohamosan inflálódni kezdett, és még évekig tartott a valutahiány, így a „márkázás” azok számára volt legjobb üzlet, akik pénzüket értéktárgyakra költötték, vagy ismét külföldi valutával spekuláltak.