Így tenyerel bele az állam a gazdaságba
A Mol, a Rába, illetve a víz-, a földgáz- vagy a takarékszövetkezeti szektor után a legújabban az acélgyártásba szállna be az állam. A kormány most az ott dolgozók munkahelyeinek megőrzésével magyarázza vételi szándékát. Az állami szerepvállalásnak a reálgazdaságban Közép-Európa posztszocialista országaiban nagyon sokféle formája és főképp motivációja van. Van, amikor a "családi ezüstöt" védik meg, máskor kulturális értéket őriznének vagy szociális katasztrófát kerülnének el. Az állami tulajdonnal a gazdasági szempontok mellett azonban a politikaiak is beszivároghatnak az adott cégekbe.
Megvenné az állam a Dunaferrt. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter hétfőn az M1 Híradójában közölte, hogy a kormány még a héten vételi ajánlatot tesz a Dunaferr-re. A miniszter hangsúlyozta, hogy elhibázottnak tartják a Dunaferr 2004-es privatizációját. Hozzátette: az ár kérdése és a körülmények tisztázása nagyon fontos a kormánynak. Úgy fogalmazott: "én azt gondolom, hogy ha van egy pozitív hozzáállás a mostani tulajdonosok részéről, akkor akár már az őszre, szeptember végére, október közepére meg lehet állapodni a legfontosabb kérdésekben". Érdekes módon ugyanakkor a cég visszaállamosításáról Varga hétfő délelőtt még úgy nyilatkozott, hogy az a kormánynál nem merült fel, a tárca szerdai közleményében pedig úgy fogalmaznak, a tulajdonosokhoz fordulva az a céljuk, hogy a vasmű állami tulajdonba kerüljön.
A Dunaferr nehéz helyzete rávilágít arra, hogy sok esetben az állam lehet a végső mentsvár, ahová a szorult helyzetbe került vállalatok fordulhatnak. Ezen kívül azonban más indokok is megjelennek, hogy miért ragaszkodnak a kormányok egyes cégekhez. Az alábbiakban megpróbáltuk összeszedni, hogy a régiós posztszocialista országokban milyen mozgatórugói lehettek ezeknek a lépéseknek.
1. A családi ezüst megtartása
Az úgynevezett Budweiser-modell. A közép-kelet-európai posztszocialista országokban példa nélküli, hogy egy tisztán piaci szektorban az állami tulajdonban lévő vállalkozás olyan mértékben meghatározó legyen, mint amilyen szerepet a cseh Budějovický Budvar a söriparban – nemzetközi szinten is – betölt. Normális esetben nem indokolja semmi, hogy az államnak sörgyára legyen, a másik nagy cseh sörgyárat, a Plzeňský Prazdroj-t (Pilsner Urquell) 1999-ben privatizálták is. A szintén lager sört készítő Budvar azonban megmaradt állami kézben, ami jelentős részben annak köszönhető, hogy évszázados jogvita kapcsolódik a márkanévhez: 1907 óta az amerikai Anheuser Busch számtalan bírósági eljárásban próbálta megszerezni az európai értékesítés jogát, miután állítása szerint a cseh sörgyárnál korábban kezdett sörgyártásba az USA-ban.
A két cég az első világháborút követően felosztotta egymás között a piacokat, de a rendszerváltás után a Budějovický Budvarnak újra biztosítania kellett az exportpiacait: a tisztán cseh alapanyagokból gyártott Budweisert (piros felirat, zöld üveg) ma már 60-nál több országban forgalmazzák, köztük az USA-ban és Kanadában is Czechvar néven, míg a világ első számú sörgyártójának számító Anheuser Buschnak (fekete felirat, barna üveg) Európában csak Bud márkanév alatt szabad sört árulnia. A Budějovický Budvart már többször megpróbálták privatizálni, de az rt-vé átalakítása, majd tőzsdére vitele többször meghiúsult, és ma már nincs igazán olyan politikai erő, amely a nemzetközi díjak sorát nyerő sörgyárat értékesíteni merné.
A cég 2011-ben 2,1 milliárd korona árbevétel mellett 200 millió korona nyereséget (nagyjából 2 milliárd forint) termelt: annak, hogy a Budějovický Budvar cseh tulajdonban maradt a biztos állami bevétel mellett mégis inkább szimbolikus jelentősége van. Ahhoz, hogy a Budweiser-modellt más is követhesse, hasonlóan évszázados múltú csúcstermékre és magas presztízsű márkára lett volna szükség a 90-es évek elején, valamint annyi pénzre és know how-ra, amennyit a technológiai fejlesztések és az átmenet levezényléséhez szükséges humán feltételek megkívántak volna. Magyarországon ilyen nagy presztízsű termék lehetett volna a Pick szalámi, de a Picket inkább tőzsdei úton privatizálták. A Budvar esete tehát kirívó – az állami tulajdon uralma egy olyan területen, ahol egyébként nincs igazán keresnivalója.
2. Kulturális érték, amit meg kell őrizni
Az állam akkor is szívesen belép tulajdonosként, ha egy évszázados, a kulturális örökséghez tartozó ipari kultúrát érez végveszélyben, és úgy látja, segítsége nélkül az iparág és az általa közvetített kulturális értékek teljesen elvesznének. Ennek nemzetközi mintája a Meisseni Porcelánmanufaktúra, melynek száz százalékos tulajdonosa Szászország szabad állam.
A rendszerváltás után a harmadára csökkent a foglalkoztatottak száma, ezzel együtt a bevétel is magából a porcellán-üzletből: ma már a manufaktúra Meissen márkanév alatt nemcsak porcelándíszeket, hanem ruhakiegészítőket (selyemsál, nyakkendő), szőnyeget, tapétát és még asztalt is kínálnak, a nemzetközi értékesítést pedig Milánóból vezénylik. Az átalakításoknak köszönhetően a cég szolíd nyereséggel működik 2011 óta.
Magyarországon a meisseni porcelán üzleti modelljét a Hollóházi Hungarikum Kft. vette át, mely 100 százalékos állami tulajdonú cégként alakult meg 2011-ben abból a célból, hogy továbbvigye a több mint két évszázados múltra visszatekintő hollóházi finomkerámia gyártási hagyományait. Bár a cég a hagyományos piacok szűkülésével nyitott az ékszergyártás irányába, az üzleti nehézségeken nem igazán sikerül túllendülnie. Jóval sikeresebben működik viszont a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt, melynek részvényei túlnyomó többségét (75 százalék) a dolgozók vásároltak meg az állam kisebbségi tulajdonrésze mellett 1992-ben: Herend ma a világ legnagyobb porcelánmanufaktúrája és nyereségesen működik. A Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.-nek szintén közel 75 százalékos csomagját idén vásárolta meg Bachar Najari, svájci-magyar kettős állampolgárságú üzletember – de hogy ennek milyen végkiementele lesz, még nem lehet tudni.
3. Olyan társadalmi sokk jönne, hogy azt ki kell védeni
A Dunaferr esete ebbe a kategóriába sorolható. A céget 2004-ben privatizálták, a 2008-2009-ben hazánkba is begyűrűző gazdasági világválság ugyanakkor a világ acélipari cégeinek komoly veszteségeket okozott, a megrendelések tömegével estek vissza. A nehézipar jellemzően élőmunkaigényes terület, ha rosszul megy egy cégnek, a költségcsökkentés elbocsátásokon keresztül csapódik le, máshol nehezen lehet pénzt megfogni. Lengyelországban a gdanski, Horvátországban a rijekai és spliti hajógyárak esete hasonlítható a Dunnaferréhez. A Szolidaritás szakszervezet bölcsőjének tekintett gdanski hajógyárat 2007-ben privatizálták – az állam 25 százalékban maradt tulajdonos –, a kormány 2009-ben uniós jóváhagyással 251 millió eurót juttatott az akkor már magánkézben lévő cég átstrukturálására (a céget korábban is csak az állami mentőöv tartotta a felszínen). A friss hírek ugyanakkor arról szólnak, hogy a hajógyár – ahol már a korábbi dolgozók alig tizede, 2200 ember dolgozik – ismét, már negyedszerre, a csőd szélén áll. A horvátországi hajógyárakat az ország kormányának az elmúlt 20 évben folyósított mintegy 3,7 milliárd eurós támogatása tudta csak életben tartani, ennek ugyanakkor most vége szakad, a gyárak jelentős részét privatizálják, emberek ezreinek kell búcsút mondaniuk munkahelyüknek.
A nehézipari szereplők mellett pénznyelő szektornak számított, számít még a légiközlekedés is. A légicégek (lengyel LOT, cseh CSA, Malév, Croatia Airlines) veszteségeit folyamatosan állami forrásokból töltögették, a saját légitársaság mindegyik államban presztízsnek számított, az üzemeltetése kihatott a turizmus és a vendéglátás bevételeire, valamint a repülőtér-üzemeltetéssel együtt több ezer munkahely megléte is ezen a légitársaságtól függött.
A kormányok a cégek pénzügyi megsegítését mindenütt azzal indokolták, hogy ekkora mennyiségű munkanélküli ráeresztése az adott régióra szociális katasztrófát eredményezne. Emellett a nagymúltú vállalatok elsüllyedését egyetlen politikai erő sem meri sehol felvállalni. Ehelyett adóbevételekből finanszírozzák még sokáig a veszteséges működést. Pedig bizonyos vállalatoknál egyértelmű: bárhogy is racionalizálják és átstrukturálják, a piaci viszonyok között abból nem lesz életképes cég soha többé. A probléma az, hogy a katasztrófát sok esetben már jó előre lehet látni, a bezárást pedig meg lehetne tervezni, ha időben gondoskodnának átképzési programokról és új munkahelyek teremtéséről.
4. National champions – "az ország nemzeti érdekeit is szolgáló" vállalatok
Olyan vállalatok, melyek a profitszerzésen túl az "ország nemzeti érdekeit is szolgálják". Talán a második világháború utáni Franciaország lehet jó példa erre, ahol az állam közvetlenül szállt be a gazdaság finanszírozásába, hozott létre állami vállalatokat a stratégiai szektorokban, illetve valósított meg gazdasági tervezést is. Mára ez a koncepció is jelentősen finomodott, és a jogszabályok sem engednének meg hasonlót.
Régiónkban ma ebbe a csoportba sorolható a lengyel PKN Orlen olajcég (a lengyel állam 27 százalékos tulajdonos), a PGNiG lengyel gázcég (72 százalék állami tulajdon), a magyar Mol (24,6 százalékos állami tulajdon) , a lengyel PKO bank (51 százalékos állami tulajdon), a magyar MVM (99 százalék állami tulajdon), illetve a cseh CEZ áramcég (69 százalékos állami tulajdon). Az állami tulajdon mértéke egyes esetekben többségi, és amint az látszik, zömében – nyereséges – energetikai cégekről van szó. A költségvetések számára bevételt biztosító profitok mellett ugyanakkor az állami tulajdon jól jön politikai célok megvalósításához, politikai szövetségek megerősítéséhez is. A vállalatok a "nemzetközi vizeken" az adott ország zászlóshajójának számítanak, a kormányok pedig a megszerzett tulajdonrészekkel a nemzetközi gazdaság működésébe is jobban beleszólhatnak.
5. Infrastruktúrához, közlekedéshez, stratégiai nyersanyagokhoz kötődő vállalatok
Közösségi közlekedés, posta, bányavállalatok. Az összes régiós országban állami tulajdonban van a vasút és önkormányzati, állami tulajdonban található a városi tömegközlekedés. Fő szempontként az árak megfizethető szinten tartása a cél, illetve az olyan régiók ellátása, ahová piaci alapon nem érné meg szolgáltatást vinni. A postai szolgáltatók állami tulajdonban tartására az hozható fel racionális indokként, hogy a postai szolgáltatások jelentős részét állami szervek veszik igénybe. Régiónkban értelemszerűnek tűnik, hogy az így kiadott költségek egy állami tulajdonú céghez folyjanak be, ráadásul itt is szerepet játszik, hogy a közszolgáltatást mindenhová el kell vinni - oda is, ahol ez nem feltétlenül éri meg. A régiós postai szolgáltatók mindemellett nyereségesen működnek.
A régiós országokban az autópálya-hálózat is állami tulajdonban van, annak használatáért állami szerv szedi a díjat. A közlekedési infrastruktúra állami "monopóliuma" egyfelől elősegíti az egységes rendszerek kialakulását, másfelől azonban a fejlesztések túlságosan az államtól függenek: ha nincs elég forrás, akkor nem bővülnek a hálózatok.
Az államok a régiónkban olyan területeken is igyekeznek megtartani, adott esetben erősíteni jelenlétüket, mint például a stratégiai fontosságú nyersanyagok bányászata. A régióban ebben a tekintetben a nyersanyagokban gazdagabb országok, elsősorban Lengyelország jöhet szóba. Lengyelországban a KGHM bányacég, mely a világ egyik legjelentősebb réz, és ezüstkitermelője, 31 százaléka még mindig állami kezekben van. A nyereséges cég ráadásul külföldön is masszívan terjeszkedik, az Egyesült Államokban, Chilében és Kanadában is vannak projektjei. A nyersanyagpiaci állami szerepvállalásnak komoly hagyományai vannak Lengyelországban, az ország nemzetközileg is versenyképes nagy bányaipari cége – mely komoly fejlődési potenciál előtt áll – komoly hasznot hozhat Lengyelországnak.
Bármelyik opció is motiválja az állam megjelenését a reálgazdaságban, a szerepvállalás hátulütője az, hogy a vállalati ügyvitelbe a kormány is beleszólhat, a piaci, gazdasági érdekek mellett a politikaiakat is figyelembe veszik.
Ha a cikket érdekesnek találta, látogasson el a hvg gazd Facebook-oldalra, és nyomjon rá egy "Tetszik"-et. Plusztartalmakat is talál!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
