Orbán és a tévedhetetlen Matolcsy – közhelygyűjtemény sok rajongással
Most lerántják a leplet a Magyarország elleni pénzügyi támadásról! Brüsszel? Washington? Nemzetközi bankárok? Mindenhonnan ellenünk vonultak! Mit gépeltek két ujjal a Nemzetgazdasági Minisztériumban? Magyarország 2010-ben pedig tényleg egyenlő volt Görögországgal? Minden kiderül. Legalábbis Wiedermann Helga, Matolcsy György NGM-es kabinetfőnöke könyve ezt ígéri. A kormány gazdaságpolitikai lépéseinek fényezésénél és közhelyek pufogtatásánál sokkal többet azonban nem kapunk.
"Bátorság" – súgta oda Matolcsy Györgynek Orbán Viktor, mielőtt beléptek arra a sajtótájékoztatóra, ahol a miniszterelnök Magyarország történelmének eddigi legkevesebb miniszterével felálló kormányát mutatta be. Ezzel a mondattal indítja most megjelent, Sakk és póker c. könyvét Wiedermann Helga, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) 2010 és 2013 közötti kabinetfőnöke –, aki főnökét a jegybankba is követte titkárságvezetőként. A könyv azt ígéri, hogy bepillantást enged a Magyarország elleni pénzügyi támadás részleteibe, és feltárja a második Orbán-kormány gazdasági szabadságharcának belső világát is. Mindezek tükrében tűkön ülve vártuk a pénzügyi nyalánkságokat, kikacsintásokat.
Ehhez képest már alapból ott van egy Orbán Viktor-idézet – a miniszterelnök abban bízik, hogy valaki megírja a túlzott deficit-eljárás alóli kikerülésünk történetét –, sőt két oldallal odébb újabb, majdnem fél oldalas kormányfői nyilatkozat érkezik arról, miért is Matolcsy Györgyöt választotta a nemzetgazdasági miniszteri posztra. Ezek után a szerző kisebb értekezésbe kezd arról, hogy 2008-at követően hazánkat pénzügyi és gazdasági függésben tartják, majd visszanyúl egészen 2000-ig is, hogy bemutassa: a biztos siker eléréséhez, tehát a függetlenség visszaszerzéséhez bevált játékosra van szükség. Ez pedig Matolcsy lenne. A könyv következő lapjain kisebb és nagyobb közhelyek követik egymást: megjelenik az átgyűrűzik szó, illetve az is, hogy Orbán és Matolcsy az állam erőteljesebb szerepe mellett kardoskodott, illetve a nemzeti érdek előtérbe helyezéséért dolgoztak.
Átgyűrűzik! Államcsőd!
A szerző ezek után hozzákezd annak a helyzetnek az ecseteléséhez, amely 2010-ben az országot jellemezte. És nyomban a Fidesz már elcsépelt alapérvével találkozhatunk: nem rendelkeztek megfelelő információval a költségvetés akkori helyzetéről. Wiedermann itt nem mulasztja el megemlíteni, hogy a Bajnai-kormány nyilván hazug volt, amikor Brüsszellel közölte a hiánycélt, az EU pedig szemet hunyt mindezek felett. A Fidesz a szocialisták megszorító politikájával szemben ugyanakkor azt hirdette: gazdaságpolitikai fordulatra van szükség, és a vállalkozók életét megkönnyítő, az emberek zsebében több jövedelmet hagyó lépéseket terveztek megtenni.
Csakhogy a könyv szerint mindeközben elkezdtek kidőlni a csontvázak a szekrényből: Varga Mihály például bejelentette, hogy az államháztartás rosszabb helyzetben van, mint azt az előző kormány állította, a deficit pedig 7-7,5 százalék is lehet 2010-ben. Vargának ugyanakkor csak nem akartak a piacok hinni, ám ekkor jött Kósa Lajos, aki magára vállalta a tényfeltárás politikai kommunikációját emlékezetes, Görögországos hasonlatával. A szerző szerint ez a hasonlat riadalmat keltett, megszólalt a leváltott miniszterelnök is, a szocialisták mögé pedig az elemzők és külföldi pénzintézetek is felsorakoztak. Az EU és az IMF vezetői emellett pedig azt bizonygatták, nincs itt semmi gond. Pedig dehogynem volt! – üzeni Wiedermann Helga
Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője a Kósa-kijelentés utáni napon tartott sajtótájékoztatót, és ekkor elhagyta a száját az államcsőd kifejezés. A szerző szerint minderre az újságírók "vérszagot" kaptak. Ezt követően már az összes külföldi hírügyökség ezt szajkózta, a Brüsszelben tárgyaló Orbánnak pedig az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso nem engedte, hogy "növeljük a hiányt a gazdaság beindításának szükségessége miatt".
Itt már kezdtünk kicsit elálmosodni, mivel már a 30. oldalon jártunk, ráadásul még ebéd előtt, ám eddig még új információ nem hangzott el. De hátha most!
A könyv ezek után hosszasan taglalja, milyen gazdaságpolitikai intézkedéscsomagot hirdetett az új kormány a gazdaság talpra állítására (ez volt Orbán 29 pontja). Itt a szerző kifejti azt is, hogy melyek lettek az unortodox gazdaságpolitika alapjai: "az élet úgy hozta", hogy a kereskedelmi bankok és a külföldi multik lettek azok, akiktől gazdasági szolidaritást várt el az új kormány.
Bár a kölcsönös felelősségvállalást Wiedermann szerint hangos parlamenti tetszésnyilvánítás aratta, s még a Reuters hírügynökség is pozitív színben emlékezett meg az átalakításokról, ám "máris feltűnt az IMF".
Eddig sincs semmi újdonság, hacsak nem kezd a szemünk belefáradni a sok Matolcsy és Orbán ajnározásba. Habár Kósa Lajos Görögországgal kapcsolatos kijelentésének ilyen mértékű átgondolásához kétségkívül nagy bravúr kellett.
"Ismerkedősek" az IMF munkatársai
Ezzel a kifejezéssel írja le a szerző az első találkozást a Nemzetközi Valutaalap munkatársaival folytatott első találkozást. Ám ezek után úgy ír az IMF-viszonyról, mintha az egy játszma lett volna, amit valakinek meg kellett nyernie. Az első pontot pedig a Valutaalap "húzhatta be", a 2010-es hiánycéltól eltérést a magyar kormány ugyanis nem tudta elérni. A kormányban Wiedermann szerint ezek után felerősödtek azok a hangok, hogy folytatni kellene az IMF-fel az együttműködést, ám ketten biztosak voltak abban, hogy az IMF halálos öleléséből ki lehet szabadulni.
Kitalálják, ki volt ez a két ember? Na?
Természetesen Orbán és Matolcsy, "ők nem rohantak fejjel a falnak". A lényeg: el kellett valahogy érni, hogy az EU-IMF tárgyalódelegációja támogassa a külön utas magyar gazdaságpolitikát. A két szervezet által adott hitel futamidejének meghosszabbítását és egy új megállapodás megkötésének lehetőségét Wiedermann szerint a sajtóban tesztelték különféle Matolcsy- és Szapáry-nyilatkozatokkal. Ekkor hangzott el először az is, hogy a készenléti helyett elővigyázatossági hitelszerződést szeretne hazánk kötni.
Vagyis még azelőtt széles körben közöltük igényeinket, mielőtt azokat négyszemközt megtárgyaltuk volna az EU-val és az IMF-fel. Ez igen elegáns húzás volt. Így leírva még inkább.
A szerző ezek után "a bankárvilág szakszervezetének" titulálja az IMF-et és Brüsszelt, mivel a bankadó kérdésében és Simor András akkori jegybankelnök fizetésének kérdésében nem ugyanolyan álláspontot képviseltek, mint a kormány. Az anyabankok külföldi vezetői pedig – teszi hozzá – minden követ megmozgattak, leginkább az IMF-en keresztül, hogy ne kelljen ekkora terhet elviselniük. Ám elszámították magukat a kormány szerint, mivel ők nem akartak már több pénzt lehívni az IMF-től, a szervezet fegyvertelenül állt velük szemben. Ekkor vált el Magyarország és az IMF útja, mivel az Orbán-kormány nem akart a szervezet gazdaságpolitikai kottája szerint muzsikálni. A szerző szerint ugyanakkor kiderült, képesek voltunk ezek után a piacról is finanszírozni magunkat, Matolcsy pedig bekerült a 10 legnépszerűbb magyarországi politikus közé.
Ezt követően 20 oldalas értekezés következik egy úgynevezett Pénzügyi Védelmi Tervről, amit Matolcsy készített egy újabb pénzügyi pánikhullám kivédésére. Szó van itt még arról is, hogy mennyire sikerült megmozgatni az uniós források kifizetését, az Új Széchenyi-terv fontosságáról és a többi. Érdekes ugyanakkor, hogy a szerző szerint egy mintegy 1500 nevet tartalmazó "szuperlistát" állítottak össze, amelyre a hazánkkal foglalkozó elemzők kerültek fel, később pedig az itt dolgozó nagyvállalati vezetők is. Wiedermann Helga úgy látja, mindeközben meglepő, hogy sokan úgy vélték, nem Matolcsy volt, az, aki a Heti Válaszban heti rendszerességgel publikált írásaihoz a könyveket elolvasta volna (a fejezet a Bestseller közcímet kapta). "Növekedés hajója", "termelési központ", "járműipar mint a modern gazdaság húzóágazata": ilyen borzasztóan slampos kifejezések is szerepelnek még a fejezetben. De ekkor döntöttek a távközlési, energia-, és kiskereskedelmi különadóról is, mivel nem volt más választásuk, a költségvetésen pedig lyukak tátongtak. A magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolása is ekkor került képbe.
Államadósság, az örök mumus
Az államadóssággal foglalkozó fejezetet szinte nem is lenne érdemes hosszabban összefoglalni, elég három kifejezéssel elintézni: gaz szocialisták, bezzeg az első Orbán-kormány, tenni kell valamit az adósságcsapdából kikerülés érdekében.
Matolcsy utóbbi pontot egy kreatív magyar lépéssel igyekezett elősegíteni: no, ez volt a magán-nyugdíjpénztári rendszer bedaralása (a szerző természetesen ezt nem ezekkel a szavakkal írja le).
Ami igazán érdekes a könyvet olvasva, az az, hogy teljesen kiviláglik az a pragmatizmus/opportunizmus, amit a kormányoldal bizonyos kérdésekben visz: Wiedermann Helga például kerek perec leírja, hogy az államadósság elleni intézkedésekkel történő nyílt színre lépéssel még várni kellett a 2010-es önkormányzati választások előtt, mivel nem akartak sajtóvitába bonyolódni az ellenzékkel, illetve nem akarták elterelni a figyelmet a kormány jó eredményeiről.
A szerző ezek után azt írja, hogy a magán-nyugdíjpénztári rendszer megszüntetését azért tudta elérni a magyar kormány, mivel Orbán egy sorsdöntő Ecofin-üléssel párhuzamosan – ahol a magyar helyzetről döntöttek volna a pénzügyminiszerek – belengette, hogy az állam- és kormányfők következő ülésén megvétóz minden ügyet. Az EU a szerző szerint ezért nem emelt kifogást az átalakítás ellen. Ráadásul a pénztártagok 97 százaléka visszatért az állami rendszerbe, ez is mutatja a korábbi rendszer hibáit a szerző szerint.
Wiedermann Helga itt hivatkozik arra, hogy a Fidesz-kormánynak alapfilozófiája: az emberek saját életük és pénzük felett szabadon rendelkezhetnek. Mi ehhez csak ennyit tennénk hozzá: LOL :DDD
Olli Rehn, a főgonosz
A szocialista kormányok hazudozása miatt a kormány nem tudta elérni az uniónál, hogy ne kelljen 3 százalék alá csökkentenie a költségvetés hiányát – szögezi le az íróvá lett volt kabinetfőnök. A 2010 nyarán Magyarországra érkező EU–IMF-delegációból az IMF hajlandó lett volna alkudozni, az unió viszont az elmérgesedett görög válság és a szocialisták korábbi hazugságai miatt "elsőként éppen Magyarországot állította sarokba". Ez a jól ismert kormányzati álláspont az EU-val kipattant költségvetési konfliktusról. Kis színes csak, hogy Matolcsynak gazdasági miniszterként 2010-től részt kellett vennie az EU-s pénzügyminiszterek ülésein (ez az Ecofin), de ezeket nagyon unta. A tanácskozásokat megelőző rendszeres európai néppárti reggeliket viszont élvezte, és összebarátkozott Wolfgang Schauble német pénzügyminiszterrel.
Olli Rehnnel viszont, aki az unió pénzügyi biztosa, gyakorlatilag pénzügyminisztere volt, Matolcsy "egyszemélyes küzdelmet folytatott" a könyv szerint. Rehn ugyanis nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy az Orbán-kormány egy pénzügyi csődhelyzetet örökölt. Wiedermann nem bajlódik a megfogalmazással, és azt írja, "Rehn és csapata gyakorlatilag ahol csak tudott, keresztbe tett". Ezzel összhangban az IMF–EU-delegáció 2010 nyarán "az azonnali gyors megszorításokat erőltette", pedig Orbán Viktor a 29 ponttal már megüzente, hogy megszorításról szó sem lehet. Erre Wiedermann szerint Rehn "azonnal tetemre hívta" Matolcsyt.
A párviadalnak ezzel nincs vége a szerző szerint, és keresetlen drámaisággal festi le, ahogyan az európai pénzügyminiszterek 2010 júniusában előveszik a "magyar ügyet", Matolcsynak szegezve a kérdést, hogy hajlandó-e azonnali megszorításokra, mire a miniszter nemet mond, ezért a többiek "neki is mentek azonnal". A könyv szerint hiába mondta az újdonsült tárcavezető, hogy még csak néhány napja miniszter, felszólították: tartsa magát "az IMF által kötött diktátumokhoz". Később sajtótájékoztatón is megüzenték, hogy "Magyarország pénzügyi függetlenségének visszaszerzése Brüsszelnek nem érdeke" – fogalmaz a szerző. Mindennek hátterében egyébként leginkább Olli Rehn és Matolcsy személyes konfliktusa áll a könyv szerint. A történet vége az lett, hogy a magyar kormány visszakozott, és a korábbi ígéretnek megfelelően mégis 2,8 százalékos hiánnyal tervezte meg a 2011-es költségvetést.
Ezt hosszas fejtegetések után Wiedermann Helga azzal a meglepő fordulattal üti el: a rendszerváltás óta először történhetett meg, hogy a költségvetés összeállításakor nem "a főkönyvelői szemlélet" győzött. "Igaz, ez volt az első eset is, hogy a pénzügyminiszteri székben nem egy tipikus államkincstárnok ült. Gyakran vádolták is Matolcsy Györgyöt, hogy nem ért a számokhoz, pedig az igazság ennek éppen az ellenkezője!" – zárul a gondolatmenetet.
Pénzügyi Napóleon!
Wiedermann Helga leírja Matolcsy és a volt pénzügyminisztérium dolgozóinak konfliktusát, ahogy ő látta. Matolcsyt szerinte nyílt ellenszenvvel fogadták, mert nehezen tudtak átállni a miniszter által képviselt új gondolkodásmódra. De "megértőek voltunk" – írja Wiedermann Helga, Matolcsy ezért nem költözött be másfél évig a minisztérium József Nádor téri épületébe. Itt egy olyan mondat következik, amit többször is érdemes elolvasni, hogy ráérezzünk a mélységére: "A fizikai együttlét hiánya Matolcsy Györgyöt azonban nem akadályozta abban, hogy a tárca pénzügyi részlegét is szoros irányítása alatt tartsa."
Hamar rájöttek ám a pénzügyes kockafejek arra is, hogy Matolcsy György igenis ért a számokhoz! Erre egy olyan esetet ír le a könyv szerzője, amit elolvasva könnybe lábadt a szemünk, mint legutóbb gyermekkorunkban Napóleon győzelmeit olvasva.
A sztori szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumban a pénzügyesek színe-java üli körül az tárgyalóasztalt. A kollégák gondterheltek, mert akárhogy veselkednek neki, a Matolcsy által meghatározott célok megvalósulásához nem találnak elég forrást.
"Ki is mondták: ez nem fog menni. A miniszter ekkor elővett egy A4-es lapot, és a költségvetés főbb számait 5 perc alatt összeállította. Úgy oldotta meg a problémát, hogy az a költségvetés kitűzött hiányát sem módosította. A jelenlévők tekintetében először a csodálkozással vegyes döbbenetet láttam. Kis idővel később, miután a megoldás logikáját is megértették, viszont már a megkönnyebbülés sóhajai hallatszottak. Örültek, hogy olyan miniszterük van, akire pénzügyszakmai kérdésekben támaszkodhatnak. Idővel aztán azt is megtapasztalták, hogy a számok azok, amikben Matolcsy György igazán tévedhetetlen, amikre mindig pontosan emlékszik!"
A következő megálló a Széll Kálmán-terv
A könyv néhány oldalon arról is ír, hogyan készült el a több terület átalakítását is célzó Széll Kálmán-terv. Mivel tartottak az érdekcsoportok lobbijától, a javaslat "a Nemzetgazdasági Minisztérium eldugott szobáiban készült", és csak olyanokkal dolgoztak rajta, akiknek nem voltak régi kapcsolataik az államapparátusban. A csapat a minisztérium fiatal helyettes államtitkárainak “triumvirátusából” (költségvetés, adó, pénzügypolitika), négy fiatal közgazdasági elemzőből, Matolcsyból és a miniszteri kabinetből állt.
Teljes volt a titoktartás: "A csapat tagjai a reformon kizárólag napi munkájuk végeztével, este dolgoztak, saját kezűleg – gyakran csak két ujjal – írták gépbe az anyagokat, amelyeket egymásnak is egyedül pendrive-on adhattak át" – írja Wiedermann Helga.
Gyakran csak két ujjal! Percek óta sírunk a fordulaton. Mi is két ujjal írjuk a cikket.
Fegyverszünet
Olli Rehn 2011 elején fegyverszünetet kötött Magyarországgal, mert rájött, hogy szüksége van Matolcsy támogatására (aki akkor a magyar soros elnöki poszt miatt az európai pénzügyminiszterek tanácsának elnöke volt), és tanult a magyar kormánnyal szemben elvesztett nyugdíjpénztári csatából. Wiedermann szerint az uniós vezetők borzasztóan nem szerették, amit az Orbán-kormány csinál, de azt elismerték, hogy nagyon hatékony. Ezt használta ki Olli Renh, és Matolcsy segítségével elérte, hogy az EU-s tagállamokat meg lehessen büntetni, ha 3 százalék fölé engedik a költségvetési hiányukat (ez volt az egyik legfontosabb eleme a magyar elnökség alatt elfogadott, úgynevezett hatpontos uniós csomagnak a gazdasági kormányzásról). Matolcsy volt kabinetfőnöke ugyanakkor hozzáteszi, Matolcsy azért segített Rehnnek, mert nekünk is érdekünk volt a költségvetési hiány 3 százalék alatt tartása.
A könyvet olvasva folyamatosan olyan érzésünk volt, hogy a kormány szinte csak az erőpolitika mentén lát mindent. Kompromisszum elvétve, mindenhol harcok, csaták, ellenfelek, akiket le kell gyűrni. Külföldről és belföldről is támadnak, sosincs nyugta a kormánynak. Ezt nyilván nem meglepő leírni 4 év után, ugyanakkor így, egy könyvbe zanzásítva még inkább kitűnik.
A magyar elnökség sikeres abszolválása után hidegzuhanyként érte őket, hogy az Európai Parlament szocialista, liberális és zöldpárti képviselői a médiatörvény miatt támadták a kormányt. Itt kisebb értékezés következik Daniel Cohn-Bendit hazánk elleni kirohanásáról is, ennek ismertetésétől eltekintünk.
A támadás
A közhelyek további halmozása után a 208. oldalon érkezik el az igazi csemege: Magyarország megtámadása. 2011 nyarán a könyv szerint egy nagykövet figyelmeztette Matolcsyt arra, hogy ősszel és télen komoly bonyodalmak várhatóak majd a pénzpiacokon. A nagykövet azt tanácsolta, vissza kellene térnünk az IMF-hez. A kormány a gazdaság védvonalainak megerősítésébe fogott erre a hírre.
Weidermann Helga ezek szerint tényleg meg van győződve arról, hogy Magyarországot támadás érte.
A szerző szerint az ostrom első hulláma akkor ért el minket, amikor a görög államcsőd bekövetkezésének valószínűsége egyre nagyobbá vált. Gyengül a forint, emelkedett kockázati felárunk. Weidermann szerint az első lövést a Moody’s hitelminősítő adta le: a végtörlesztés kockázatai következtében hét magyar bankot vett leminősítési vizsgálat alá. A Fitch hitelminősítő ugyanakkor ekkor már Magyarország leminősítéséről beszélt.
A leminősítés ellen folytatott küzdelemben a bankszövetséggel is megegyezett a kormány, ám ez már csak kevés védelmet nyújtott. A Fitch novemberben közölte, hogy stabilról negatívra rontja hazánk minősítését. A Fitch első üzenete után alig negyedórával újabb telefonhívás érkezett, az S&P már le is minősíti Magyarországot, és ezzel állampapírjainkat bóvli kategóriába sorolja. Minősítése indoklását is megküldte, amelyre öt órán belül reagálhatott a kormány. A telefonkonferenciára végül kedden délután került sor. Előző nap ugyanakkor a forint euróval szembeni árfolyama 316-ig szaladt, az állampapír-aukcióra pedig olyan kevés vételi ajánlat érkezett, hogy a hathetes diszkontkincstárjegy eladását fel kellett függeszteni.
Matolcsy György ezen már tényleg elcsodálkozott
Matolcsy György Orbán Viktor javaslatára felhívta Simor András jegybankelnököt, aki felajánlotta neki, hogy meglátogatja a miniszteri szobájában. "A találkozó színhelyéül a miniszter mégis a Parlament épületét javasolta. Ezzel szerette volna elkerülni azt a helyzetet, hogy egyszer neki meg viszonzásul az ellenséges területet jelentő Magyar Nemzeti Bankba kelljen látogatnia" – írja a szerző.
Az elsőre meglehetősen érthetetlen, hogy Wiedermann Helga az ezt követő találkozóval kapcsolatban mire akar kilyukadni. A szerző szerint Simorról már megérkezésekor látszott, hogy nagyon ideges, "még talán a keze is remegett", és egészen furcsa beszédbe fogott. Azt mondta, hogy Magyarország három héten belül államcsődöt jelent. A csőd ecsetelése közben még a poharát is eltörte. "“Matolcsy György – bár nem babonás ember, de – ezen már tényleg elcsodálkozott. Mitől lehet egy magyar jegybankelnök annyira ideges, hogy izgalmában még pohártörésre is sor kerül?!" – teszi fel a kérdést Wiedermann.
Később Matolcsy felhívta Orbán Viktort, és miután beszámolt a találkozóról, a miniszterelnök visszakérdezett: "Jól hallottad, Simor államcsődről beszélt? Matolcsy elmondta, hogy határozottan emlékszik a szóra. Hiszen államcsődről, különösen a jegybankelnökök, olyan sűrűn nem szoktak beszélni" – írja a könyv. Később Orbán Viktor oldja meg a rejtélyt, miután a jegybankelnök beszédét összeveti az akkor hónapok óta folyó gyurcsányista híresztelésekkel (arról, hogy Magyaroszágnak készenléti hitel kellene az IMF-től), valamint a hitelminősítők ellenségességével. "A miniszterelnök számára világossá vált: Magyarország ellen elsöprő erejű pénzügyi támadás készül" – fogalmaz a szerző, és azt állítja, ezért kezdeményezték a hiteltárgyalásokat akkor az IMF-fel.
A könyv arról is részletesen beszámol, hogy Matolcsy egy ebéden előzetesen tájékoztatta a Goldman Sachs három képviselőjét arról, hogy Magyarország az IMF-hez fog fordulni. Wiedermann azt írja, a befektető képviselői kezében megállt a vajazókés. Egyikük gyorsan kiment a mosdóba, az ebédet a szokásos másfél óra helyett 40-50 perc alatt befejezték, és sietősen távoztak.
Valakik ezt előre megírták!
Ekkorra már az is világossá vált számukra, hogy egyszerű pénzügyi spekulációnál sokkal mélyebb akcióról van szó: “a magyar pénzügyi összeomlás forgatókönyvét valaki már előre megírta”! Na ki? Frei Tamás A bankár című könyvében, melyről Matolcsy György “először a fiától szerzett tudomást”. Itt kell megjegyezni, hogy a könyv egy fikció, a Nemzetgazdasági Minisztérium munkatársai mégis “alapos elemzés” alá vetették.
“Matolcsy György egy éjszaka alatt végigolvasta, és ceruzával kijelölte a könyvből azokat a részeket, amelyek a pénzügyi összeomlás forgatókönyvét, ha elbújtatva is, de mégis elmesélik” - írja Wiedermann. Az igazán félelmetes megállapítások azonban még csak ezután következnek: “Igazából a kijelölt mondatok egymás utáni legépelése után döbbentünk rá, hogy valakik tényleg előre megírták a Magyarország elleni pénzügyi támadás pontos menetrendjét”.
“Máig nem tudjuk, hogy Frei Tamás könyvével üzenni és segíteni akart-e nekünk. Vagy talán inkább mindenki számára világossá akarta tenni, hogy a pénzügyi támadás kivédése reménytelen, mert olyan erők mozdultak meg, amelyek elsöprik az Orbán-kormányt” - írja Wiedermann Helga, és levonja a következtetést: “Soros György mint a ‘végső megmentő’ behívása Frei könyvébe azt jelzi, hogy megalapozottak voltak azok a hírek, amely szerint Magyarország pénzügyi támadására nagy amerikai befektető bankok esküdtek össze”.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
