A németek azt hitték, lerohanjuk őket
Tíz éve csak minden ötödik német támogatta a keleti bővítést: nagyrészük attól tartott, hogy vállalkozásaik tönkremennek, mert nem tudnak olyan olcsón termelni, mint a közép-kelet-európai országok. Ugyanilyen arányban tartottak a tömeges bevándorlástól is, háromnegyedük pedig azt gondolta, a bővítéssel Németországot masszív munkanélküliség fenyegeti majd, és emelkedik a bűncselekmények száma. Az aggodalmak közül viszont jóformán egyik jogossága sem igazolódott. A 2004-ben csatlakozó tagállamokra nézve azonban ez nem minden esetben örvendetes.
Szomorú, hogy a bővítésnek csak a negatív oldala vetődött fel a németeknél, és a felmérések szerint még ma is hajlamosak a költségeken és potenciális veszélyeken keresztül tekinteni a folyamatra – állapítja meg Ludger Kühnhardt, a bonni egyetem Európai Integrációkutató Központjának (Zentrum für Europäische Integrationsforschung) igazgatója. Ezt a kölni német gazdaságkutató intézet mérlege is alátámasztja: a legfrissebb tanulmány megkönnyebbülve jelenti, hogy a német cégek nem tartanak többé a közép-kelet-európai tagállamok konkurenciájától.
Míg 2004-ben a német vállalatok arra számítottak, hogy a csatlakozó államok nyomást gyakorolnak majd versenyképességükre, és ezért racionalizálniuk kell, mára világossá vált, a szlovén, lengyel, magyar vagy szlovák importtermékek nem árasztották el a piacot, és ezzel nem is veszélyeztették a német gazdaságot. Idénre már csak a megkérdezettek 10 százaléka tart attól, hogy ezek az országok konkurenciát jelentenének.
Az NDK emléke sokáig megmaradt
Míg német szempontból megnyugtatóak ezek az eredmények, a nyolc közép-kelet-európai, illetve baltikumi tagállamra nézve nem jelentenek feltétlenül jót: a megkérdezett német vállalatok háromnegyede nem észlelt semmilyen innovációs nyomást az új tagok gazdasága részéről. A csatlakozó tagállamok tíz év alatt csupán a termelő- és építőipari szektor számára jelentettek csekély mértékben konkurenciát.
Miért tartottak mégis a német cégek a közép-kelet-európai riválisoktól, ha 2004-ben a tíz csatlakozó tagállam együtt a legszegényebb ország lett volna az uniós rangsorban az egy főre eső bruttó nemzeti terméket tekintve? És miért féltették a németek saját munkahelyeiket a bővítést követő, tömegesen beáramló olcsó munkaerőtől, ha már kezdettől fogva világos volt, hogy az új uniós polgárok nem vállalhatnak szabadon munkát Németországban?
"Szégyen, sőt, szánalmas, hogy a németek ennyire tartottak a bevándorló munkaerőtől" – mondja kertelés nélkül Kühnhardt a hvg.hu-nak, „de van ennek egy sajátos pszichológiai háttere. Németország az újraegyesülést követően túl hamar levált az átalakuló társadalmakról. A keletnémetek rövid időn belül kiestek az átalakuló posztkommunista állam szerepéből, mert gyorsabban emelkedett a gazdaság szintje, emiatt jobbnak tartották magukat, mint a többi, hasonló múltú ország. Persze mindez nem valósulhatott volna meg a nyugatnémetek jelentős segítsége nélkül." Ez a pszichológiai leválás ahhoz vezetett, hogy tévesen ítélték meg az átalakulási folyamatok következményeit. "A németeknek hirtelen az ugrott be, hogy miután tíz éve állandóan fizettek a keletnémet régiók felzárkóztatásáért, most jönnek a lengyelek, a magyarok, és a többiek, akiknek ugyancsak majd fizetni kell (az egykori NSZK tartományai úgynevezett szolidaritási pótlékban nagy összegeket fordítottak adójukból arra, hogy az újraegyesülést követően az egykori NDK gazdasága, infrastruktúrája és életszínvonala nagy tempóban fejlődjön). Emiatt a bővítésről szóló kommunikáció az örömhír és pozitív hatások helyett inkább az aggodalmakat erősítette" – véli Kühnhardt.
Az aggodalmak nem igazolódtak be
A két, uniós bővítéssel foglalkozó szakértő egyetért abban, hogy az aggodalmak közül gyakorlatilag egyik sem igazolódott be, sem gazdasági, sem politikai téren. Ami a gazdaságot illeti, a csatlakozó országok és a németek között már a kilencvenes évek második felében intenzív kapcsolatok álltak fenn, 2000-re pedig az érdekelt cégek áthelyezték termelésük bizonyos részeit magyar, lengyel vagy más kelet-európai helyszínekre.
| Tízéves évforduló a külföldi lapokban, intézeteknél |
| A kelet-közép-európai államok – plusz Málta és Ciprus – uniós csatlakozásának kerek évfordulója alig mozgatta meg a külföldi lapokat. Amelyek írtak az évfordulóról, azok is döntően az eltúlzott korábbi aggodalmakat emelték ki, illetve azt, hogy az új tagállamok rendkívül optimista hangulatban léptek be az EU-ban, ám komoly kijózanodás lett a vége (a természetesen pozitív elemek, mint például a határok leomlása, vagy a külföldi munkavállalás lehetősége mellett). Az évforduló kapcsán Lengyelországról értekezett jobban a nyugati sajtó: a BBC például megszólaltatta Alekszander Kwasniewski volt lengyel államfőt, aki szerint jól használták ki az elmúlt időszakot, annak ellenére, hogy voltak nehezebb periódusok. A Bloomberg Businessweek is Lengyelországot emelte ki a csatlakozott országok közül, mint az új tagállamok csillagát, ám az országban még mindig vannak olyan régiók, melyek az EU legszegényebbjei közé tartoznak, több millióan hagyták el az utóbbi évtizedben az országot és nem igazán tudtak innovatív üzleti vállalkozásokkal sem előállni. A cikkben megszólaló lengyel professzor szerint egy országot nem elég csak úgy modernizálni, hogy építünk több száz kilométer autópályát, hanem a fejekben is változást kell végigvinni. Magyarországról a Euronews közölt hosszabb riportot, ebben Martonyi János külügyminisztert, Balázs Péter volt külügyminisztert is megszólaltatják, illetve a magyar cégek, városok számára megnyíló lehetőségeket is boncolgatták. Az Economist pedig grafikonon szemlélteti, hogyan is teljesítettek gazdasági növekedés szempontjából az érintett tagállamok. Az intézetek közül talán érdemes a Bruegel, illetve a CEPI kerek évfordulóra elkészített elemzéseit közelebbről szemügyre venni. |
Az elvándorló vállalatok helyett inkább egy, a német termelésnek is előnyös helyzet alakult ki a közös belső piacon: a német vállalatok partnereket találtak és ki tudtak szervezni bizonyos munkafolyamatokat. Ezzel saját nemzetközi versenyképességük erősödött – állapítja meg Lang. "Ami a keleti politikát illeti – folytatja a szakértő –, vannak különbségek az oroszokhoz való viszonyt illetően, de e tekintetben az olyan tagállamokra, mint például Lengyelország, inkább úgy tekintenek, mint a szomszédsági politika előmozdító tényezőjére."
Jé, itt is késsel-villával esznek!
A 2004-es ünnepélyes csatlakozás eufóriáját követően (melynek megteremtésében az akkori német politika Gerhard Schröder kancellárral, külügyminiszterével, Joschka Fischerrel és a német Günter Verheugen uniós bővítésért felelős biztossal meghatározó szerepet vállalt), elég hamar kiderült, hogy az "új tagállamok" a legtöbb tekintetben ugyanolyan országok, mint bármelyik másik, és ha a saját érdek megköveteli, ugyanúgy megpróbálják ignorálni a közös szabályokat.
"Örömteli felismerések közé tartozott a csatlakozás után, hogy felfedezhettük közös európai identitásunkat. Leegyszerűsítve: azt, hogy az eddig távolinak tűnő kelet-európai szomszédországokban is hozzánk hasonlóan késsel-villával esznek" – magyarázza a hosszú ideje európai integrációt kutató Kühnhardt. Nem kellett azonban sok ahhoz, hogy kiderüljön, ezeknek az országoknak saját elképzeléseik és kívánságaik is vannak, és "nem tekinthetők a mi elképzeléseink meghosszabbításának. Nem számítottunk rá, hogy az átalakulás tempója a különböző országokban fordított viszonyban áll saját kulturális és identitásbeli fejlődésükkel. Hajlamosak voltunk azt hinni, hogy ezek az államok átalakulnak és olyanok lesznek, mint Németország. Ehhez képest ezek az államok valóban átalakultak, de egyre inkább saját magukra kezdtek hasonlítani. Orbán fiatal fideszes imidzséből a nemzeti-konzervatív rosszfiú lett, a lengyelek pedig Kaczynski alatt már nem tekintették magukat olyan nagy németbarátnak, mint amikor korábban Kohl és Kwasniewski ölelkezve pózoltak a sajtófotósok előtt."
Gazdasági siker a bővítés
A 2004 óta levonható tanulságokat vizsgáló felmérések közül a bonni IZA (Institut zur Zukunft der Arbeit, a Munka Jövőjéért Intézet) is már jóval optimistább képet mutat: szerintük a bővítés egyértelmű gazdasági sikerként könyvelhető el, ami a teljes uniós közösség növekedését ösztönözte és aminek során a jóléti szint is egyértelműen emelkedett. Az IZA arra sem talált elegendő bizonyítékot, hogy a keleti bővítés következtében a németek elveszítették volna munkahelyeiket az olcsóbb munkaerő beáramlásával.
| Politikai aggályok is voltak |
| Természetesen a politikai szintű elvárások jóval optimistábbak voltak: Németország elsősorban abban bízott, hogy a csatlakozó közép-kelet-európai államok érdekei fedik majd a német célokat és a politika azzal számolt, hogy a legtöbb területen hasonlóan gondolkonak és cselekednek majd. "Még akkor is, ha a hála(érzet) politikailag nehezen értelmezhető fogalom, sokan számítottak arra Németországban, hogy ezek az országok számtalan területen támogatni fogják a németeket" – állapítja meg Kai-Olaf Lang, a berlini Tudomány és Politika Alapítvány (Sitftung Wissenschaft und Politik) kutatója. Emellett felvetődtek olyan aggályok is, miszerint az EU10 államai kivétel nélkül Amerika-pártiak, ami bonyolítaná az unió és Oroszország közötti viszonyt. Továbbá reális forgatókönyvnek tűnt, hogy "miután ezek az országok visszaszerezték szuverenitásukat az unión belül, a nemzetállamiság fogja meghatározni gondolkodásmódjukat és keményen önérdekű politikát folytatnak majd. Tartottak tőle, hogy emiatt bonyolodnak az uniós döntéshozási folyamatok, valamint attól, hogy a tíz, majd az ezeket követő további két tagországgal az unió túlfeszíti saját határait és túl nagy lesz". |
Egyfajta csalódottságot válthat ki a bővítés után mégis, hogy az átfogó reformok iránti igyekezet elég hamar alábbhagyott, az EU-nak pedig szinte semmilyen eszköze nem maradt, hogy kikényszerítsen bármilyen jellegű változást. A Stiftung Wissenschaft und Politik szakértője szerint az is fontos tanulság, hogy a demokratikus és jogállami normák megmaradását semmi nem garantálja. "A csatlakozás nem jelenti automatikusan a sikert, csupán esélyt ad rá" – foglalja össze Kai-Olaf Lang. Az EU10 államainak rá kellett döbbenni, hogy időbe telik, míg a hivatalos felvételtől eljutnak a tulajdonképpeni teljes értékű tagságig, vagyis addig, hogy aktívan vegyenek részt az unió alakításában.
A teljes európai közösség és uniós politika akaratlanul is levonta saját tanulságait a bővítésből, legkésőbb az adósságválság idején. A 2004-ben, majd 2007-ben csatlakozók azt, hogy bizony a "régi tagállamok" problémái és válsághelyzetei is áttevődhetnek rájuk, az eurózóna országai pedig azt, hogy bármilyen triviálisnak is hangzik, nekik is tartaniuk kell magukat a közös szabályokhoz. Míg a 2000 után csatlakozó országok csak úgy léphettek be az unióba, ha egy szigorú szankciórendszernek vetették alá magukat, és a már rögzített játékszabályokhoz kellett alkalmazkodniuk, az eurózóna országainak sokkal fájdalmasabb volt teljesíteni ugyanezt régi tagokként – véli Kühnhardt. "A mi pénzügyminiszterünknek, Wolfgang Schäublénak sem feltétlenül tetszik, hogy a nemzeti költségvetést ezentúl nemcsak a német kormány, hanem egy uniós szerv, sőt Olli Rehn személyében egy közös pénzügyminiszter is felülvizsgálja. Néha sokkal kellemetlenebb a jó tanulónak hitt diákot rendre utasítani, hogy teljesítse azt, amit a többiek már rég megtettek. De ez az ára annak, hogy összenőjünk."
Ha a cikket érdekesnek találta, látogasson el a hvg gazd Facebook-oldalra, és nyomjon rá egy "Tetszik"-et. Plusztartalmakat is talál!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
