„Az eurózóna olyan hiba, amit nem lehet kijavítani”
Senki nem meri kimondani, hogy a mai problémák gyökerét az euróban kell keresni, ami kizárólag a németek érdeke. Ha ezt valaki Németországban megteszi, az emberek húzzák a szájukat, és európai értékekről kezdenek el beszélni – mondta a hvg.hu-nak Wolfgang Streeck gazdaságszociológus, aki szerint lehet az Európai Uniót romantizálni, de nincs sok értelme. Aki nem találta Orbán Viktor tusnádfürdői beszédét elég provokatívnak, az ki ne hagyja ezt az interjút, melyet az elmúlt hónapok egyik legnépszerűbb német könyvének szerzőjével készítettünk kölni irodájában.
- A görögöknek távozniuk kellett volna az eurózónából.
- A félelem és a német exportkényszer tartotta bent őket.
- Az USA – Németországgal ellentétben – felszámolta a feldolgozóiparát, és ma már nem áll másból, mint pénzügyi szektorból.
- Az USA a németektől is azt kérné, hogy adósodjanak el – megmentve Görögországot és a többi államot.
- Sokan vannak „széplelkűek”, akik a pénzügyi válság megoldásától kezdve a menekültválságig több szolidaritást várnának el, de ők köszönő viszonyban sincsenek a valósággal.
- Mindegy, hogy Európa 80 vagy 380 ezer menekültet fogad be, milliók vannak úton.
- Ahhoz, hogy a politikát megértsük, nem kellenek értékek, a politikát sem értékek mozgatják.
- Amíg létezik euró, a tagállamok nem fogják tudni megvédeni magukat.
hvg.hu: Hogy értékeli, ami az EU és a görögök közt zajlott? Tényleg meg akarták büntetni a németek a görög kormányt?
Wolfgang Streeck: Ez egy őrült gondolat: az államoknak nincsenek érzelmeik. A német kormány azt tekinti érdekének, hogy egyben tartsa az eurózónát. Az eddig befektetett nyolcvanmilliárd euró még a németeknek is nagyon sok, és ehhez az újabb egyezség részeként további milliárdokat raknak hozzá. A németeknek azért fontos az eurózóna, mert amíg az működik, addig alulértékelt a valutájuk, és őrült módra tudnak exportálni. A német gazdaság teljesítményének felét a technológiai export adja. A német kormányt úgy kell felfogni, mint a német exportipar végrehajtó-bizottságát, amely az eurót védi minden erejével. Ez a lakosságnak nem kifejezetten jó, csak a cégeknek.
hvg.hu: A Der Spiegelben azt írta, hogy valójában teljesen mindegy, ki vezeti az országot, a kereszténydemokrata Angela Merkel, a szociáldemokrata Sigmar Gabriel vagy valaki más: a válságkezelés ugyanígy nézett volna ki.
W. S.: Sigmar Gabriel az acélművek dolgozóinak szakszervezetét képviseli, Merkel pedig az exportcégeket. Mindkettőnek ugyanaz az érdeke: hogy versenyképes legyen a német export. Nincs még egy fejlett ország, amely ennyire az iparától függne, mint Németország. Ez valamilyen szinten áldás is, hiszen a 2008-as gazdasági válság után azon kevesek közé tartoztunk, akik képesek voltak valamit kínálni, nemcsak adósságleveleket, mint az USA. Másrészt átok is, hiszen elképesztően függünk a külföldi piacoktól. Ahhoz, hogy legyen külső piacunk, megfizethető áron kell kínálnunk a portékáinkat. Ez utóbbi érdekében pedig meg kell akadályoznunk, hogy a többi tagállam leértékelje a saját pénznemét. Ez az alap, erről szól minden, és csak ezt követi az egyesült Európa, a közös értékrend meg a többi, amiről beszélni szoktak. Valójában az egész kőkemény gazdasági érdekeken alapul, mind Németországban, mind Görögországban.
hvg.hu: Ezért nem sikerült egyezségre jutnia a népszavazás után lemondott Janisz Varufakisz görög, valamint Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszternek, akik voltaképp Görögország eurózónából való távozása mellett voltak?
W. S.: Varufakisz azt gondolta, és teljesen igaza van, hogy ki kell lépniük ebből a gépezetből, különben tönkremennek. És úgy is akart tárgyalni, hogy a görögök kénytelenek legyenek kilépni. Schäuble is úgy tűnt, hogy ki akarja szorítani a görögöket az eurózónából. Csakhogy azért az ő pozícióját elég nehéz eladni a német választóknak, hiszen azzal kellene kiállni, hogy odaveszett 80 milliárd euró. Emellett joggal tarthattak a németek attól is, hogy a görög példa ragadós lesz, és Cipraszékat más országok is követik. Görögország részben a félelemkampány miatt maradt bent az eurózónában, hogy a kilépés után mindenki éhen fog halni. Emellett Ciprasznak volt egy legitim elgondolása: ha a németek ennyire félnek attól, hogy mi történik a kilépésük után, akkor akár egy picit többet is fizethetnének annak érdekében, hogy egyben tartsák Európát. De mivel a lakosság – és felteszem, a Sziriza-tagok nagy része is – túlságosan félt, hogy mi lesz, ha Varufakisz tervei szerint távoznak, végül úgy döntöttek, az eurózónában maradnak.
hvg.hu: Azt nem lehetett volna elmagyarázni a német választóknak, hogy az a pénz úgyse jön vissza, és mindenkinek jobb, ha elengedik a görögök adósságát?
W. S.: Egy országgal ezt el lehet ezt játszani, de mi lesz a többivel? Mit kezdjünk Olaszországgal? Az ő adósságuk jóval nagyobb, mint a görögöké. Schäuble például szerette volna, ha elengedik a görög adósság egy részét, de az eurózónán belül ezt nem tudta volna megtenni. Így azt mondta, lépjenek ki öt évre, és akkor ez megtörténhet. Nem szeretem Schäublét, de ezt meg tudom érteni. Még akkor is, ha pont ilyenek miatt nagyon erős ma a németellenes retorika.
hvg.hu: Németországot leginkább az USA-ból támadták: a sajtó, neves közgazdászok, politikai elemzők.
W. S.: Szerintem ez annak is köszönhető, hogy féltékenyek: az amerikaiak felszámolták a feldolgozóiparukat a nyolcvanas-kilencvenes években, és ma már nem áll másból az ország, mint pénzügyi szektorból. Ezzel egy időben lecsúszóban van a középosztály, és süllyedőben vannak az egykori ipari területek. Ebben a helyzetben egyáltalán nem lehet komolyan venni, ha azt mondják, csinálják a németek is ugyanazt, amit ők: nyomják a pénzt, mint az állat, növeljék az adósságaikat, és akkor minden jó lesz. Erre mindenki azt mondja a német pénzügyminisztériumban, hogy őrültség, nehogy eljátsszuk, amivel az amerikaiak 2008 előtt majdnem a szakadékba lökték az egész világgazdaságot. A politikusok egy része azt mondja, azok a szerencsétlen görögök iszonyatosan el vannak adósodva, a németek meg tele vannak pénzzel. Persze, ilyenkor a konkrét összegeket nem teszik hozzá. Csak azt sulykolják, hogy a németek kegyetlenek, és nem elég, hogy azok, de még buták is, hiszen tudniuk kellene, hogy a pénzt nem kapják vissza.
hvg.hu: Azt nem mondtam, hogy buták, csak hogy el kellene mondani, valamikor szükség lesz egy ilyen lépésre.
W. S.: Ez igaz, de nem megy olyan könnyen. Próbáljuk meg Schäuble gondolkodását is megérteni: a németek voltak a huszadik század imperialistái, mindent szétvertek a második világháború őrületében, azt követően viszont olyan politikai kultúra alakult ki, melyben minden politikai szereplőnek averziói vannak az erő és a hatalom alkalmazásával szemben. A németek mindig a kompromisszumokra törekedtek, mondták, hogy Európa érdeke a fontos, és inkább fizetnek, mint hogy baj legyen. Az erő helyében azonban van valami, méghozzá a megegyezésekbe és a szerződésekbe vetett bizalom. Nincs még egy ország, amely ennyire ragaszkodna a szerződésekhez, mint Németország. A kilencvenes években volt egy szerződés az európai valutaunióról, amelyben az szerepel, hogy nincs mentőcsomag. Ez kerek perec benne van a maastrichti szerződésben, a németek és a franciák kiharcolták, a többiek meg aláírták. A görögök is. Schäuble erre hivatkozik, majd zárójelben hozzáteszi: tudom azt is, hogy a görög adóssággal valamit kezdeni kell, mert fenntarthatatlan, így jobb, ha kilépnek az eurózónából. Akkor ugyanis az adósságot el tudjuk úgy engedni, hogy nem kell közben a maastrichti szerződést is a kukába dobni .
hvg.hu: Yascha Mounk, a Harvard Egyetem oktatója múlt héten nyílt levélben jelentette be, hogy kilép Németország Szociáldemokrata Pártjából (SPD), mivel szerinte a szociáldemokráciának az emberekért kellene fellépnie, de a párt a görög válságra, az ukrajnai konfliktusra és a menekülthullámra adott válaszával is csődöt mondott, hiszen nem tesz semmit a menekültellenes indulatok megfékezéséért, több prominens képviselője Putyin-barát hangokat üt meg, és a görög válság kezelésekor sem mutatta jelét annak, hogy érdekelné a tagállamok közötti szolidaritás. Ön szerint még szociáldemokrata pártként viselkedik az SPD?
W. S.: Az SPD ma egy olyan párt, amely maga sem tudja, hogy mit képvisel, és mit szeretne elérni. Egy 25 százalékos párttá zsugorodott, ami ráadásul nagyon megosztott: egyik fele szakszervezeti pártként működik, melyben a szakszervezetiség már a munkahelyek megtartását és a versenyképességet jelenti, nem az újraelosztást, a másik fele a gazdaságtól eléggé távol álló, jómódú és széplelkű középosztálynak a pártja. Ez az említett úriember az utóbbiakhoz tartozhat, és azt képzelheti, hogy a nemzetközi politikának ma a jótettek osztogatásáról kell szólnia. A helyzet az, hogy mindent a pénzügyi kapitalizmus, a növekvő adóssághegyek, a csökkenő gazdasági növekedés és a becsődölt amerikai gazdasági centrum kontextusában kell nézni. Szép, hogy menekültügyben is több szolidaritást akar, de azért vegyük figyelembe azt is, hogy a németek elég sok menekültet felvesznek. Arányaiban jóval többet, mint a franciák vagy a britek. Van olyan tagállam, mint Magyarország, amelyik azt mondja, nullát akar. Most az, hogy a németek hatvanezer, 180 ezer vagy épp 320 ezer menekültet vesznek fel, a valóságban mit sem számít. A bukott államok száma egyre nő, részben az amerikaiak „fantasztikus” felszabadító hadműveleteinek köszönhetően, részben a britek és a franciák líbiai beavatkozásai miatt. Százezrek, sőt milliók hagyják el a hazájukat. Abban a reményben érkeznek ide, hogy itt majd rövid időn belül nyugat-európai életszínvonalon élhetnek, miközben ez teljesen kizárt. A kapitalista rendszer szélein kezd teljesen szétzilálódni a rendszer struktúrája, és létrejönnek azok a konfliktusok, amelyek annyi embert menekvésre kényszerítenek. Nem hiszem, hogy az SPD ezt befolyásolni tudná azáltal, hogy felemeli a mutatóujját, és azt mondja: „legyetek már kedvesebbek a menekültekkel!”.
hvg.hu: De a politikának részben igenis értékekről kellene szólnia.
W. S.: Kellene, de ahhoz, hogy megértsük, mi történik körülöttünk, semmi szükség nincs rájuk. A politikát nem az értékek mozgatják, hanem hatalmas gépezetek PR-részlegei, amelyek a cselekvéseikre utólag ráhúznak valami értékrendet. Jó példa erre, amikor a franciák és a britek berángatták az amerikaiakat Líbia bombázásába. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a beavatkozással szétverik a működő struktúrák maradékát is, de az ilyen aggodalmakat felülírta, hogy a francia elnök azt látta a közvélemény-kutatásokban, hogy esik a támogatottsága, és úgy vélte, jót fog tenni neki, ha lebombázza Líbiát. Politikailag ez nyilván egy sikeres beavatkozás volt, mert Líbia nem tudja megvédeni magát. Aztán indok lehetett még, hogy Kadhafi nagy eséllyel az akkori elnök, Nicolas Sarkozy választási kampányát is pénzelte, ezért gyorsan meg kellett tőle szabadulni, nehogy eljárjon a szája. A külvilág felé viszont erre az érdekvezérelte és teljességgel felelőtlen beavatkozásra – hiszen nem gondoltak bele a hosszú távú károkba – megint csak ráhúzták, hogy értékelvű akció volt. És az ilyenek hatására jön létre az a szentimentális és nacionalista diskurzus, hogy kemény szívű németekről és szegény görögökről beszélünk. Ez az egész baromság. Nem „a görögök” a szegények, hanem a görög lakosságnak egy hatalmas része szegény, miközben vannak sokan, akik meg gazdagabbak a legtöbb németnél, ráadásul már rég ki is mentették a pénzüket Londonba, így a görög gazdaság ebből semmit nem profitál. És akkor, hogy megint „értékekről” beszéljünk: ezt azért tudták megtenni, mert Brüsszelben azt hajtogatják, hogy a tőke szabad áramlása az egyik legfontosabb érték. Még akkor is, ha az csak arra szolgál, hogy a gazdag görögök lakást vehessenek Chelsea-ben. Na, ilyenekre mondják rá ma, hogy értékelvű politizálás. Engem nagyon idegesít, amikor azt látom a tévében, hogyan próbálják meg ezt a szentimentális maszlagot elhitetni az emberekkel. Senki nem mondja, vagy nem meri kimondani, hogy a mai problémák gyökerét magában a konstrukcióban, az euróban kell keresni. Amíg létezik az euró, a tagállamok nem fogják tudni megvédeni magukat, ugyanis az egész euró egy német imperialista projektté nőtte ki magát. Ha ezt valaki kimondja Németországban, az emberek húzzák a szájukat, európai értékekről kezdenek el beszélni. Mintha nem tudnák, hogy az eurónak vajmi kevés köze van az Európai Unióhoz. Persze, a neve az, hogy „euró”, ami az Európából jön, de ennyi a kapcsolat. Egyes európai országok használják, mások nem. De az európai projekthez semmi köze.
hvg.hu: Akkor, ha jól értem, ön inkább azt szeretné, ha minden ország visszatérne a saját pénzneméhez.
W. S.: Nem tudom, hogy ez-e az alternatíva. A világ pénzügyi rendszere, aminek az euró csak egy nagyon kicsi részét teszi ki, teljesen kaotikus állapotban van. Nem is tudjuk már, mit jelent a pénz, nem tudjuk, van-e határa a pénzgyártásnak, eláraszt minket a hitel, már nincsen semmiféle befolyásunk arra, merrefelé mozognak a pénzek. Ez a kontextus, ennek fényében pedig akkor feltehetjük a kérdést: hogyan védjék meg magukat a tagállamok a Bretton Woodsot követő szétesett pénzügyi rendszer káros hatásaitól? Európában nagyon úgy néz ki, hogy összehoztunk egyetlen közös monetáris rendszerbe legalább két, ha nem több gazdasági rendszert. Vannak olyanok, mint Németország, amelyeknek keményvalutára van szükségük, és olyanok, amelyeknek inkább egy puha valuta kell, mint Olaszország, Görögország vagy épp Franciaország. Ha most ezeknek az országoknak azt mondják, hogy használjátok mind ugyanazt a valutát, az nem tud működni. Vagy ha működik, akkor csakis hatalmas konfliktusok mellett. Erre reakció, hogy nő a nacionalizmus, hogy ujjal mutogatnak egymásra a németek és a görögök, és így tovább. Mindezt azért, mert egy lehetetlen szerepet akarnak rákényszeríteni a tagállamokra. De senki nem meri kimondani, hanem inkább úgy teszünk, mintha visszatértünk volna az első világháború előtti időszakba, amikor mindenki nacionalista kliséket ismételgetett, anélkül, hogy tudná, miről is van szó.
hvg.hu: Június elején Emmanuel Macron francia és Sigmar Gabriel német gazdasági miniszter közös cikket írt arról, hogy francia–német vezetéssel fel kellene gyorsítani végre az európai integrációt, és létre kellene hozni egy szociális uniót. Ebből lehet valami?
W. S.: A nyolcvanas-kilencvenes években, Brüsszelben magam is a belső piac szociális irányba való továbbfejlesztéséért küzdöttem. Aztán be kellett látnom, hogy ez teljesen kilátástalan. A nyolcvanas években Jacques Delors mint a Bizottság elnöke kitalálta ezt a projektet, egy ideig közgazdászok és társadalomtudósok százai dolgoztak rajta, de nem lett belőle semmi. Pedig akkor még pozitívan álltak az emberek Európához. Ma, ha be akarnánk vezetni valami igazságos szociálpolitikát Európában, bele akarnánk írni a szerződésekbe, és ratifikáltatni szeretnénk a parlamentekkel, az teljesen biztos, hogy megbukna. Ma az emberek kevesebb Európát akarnak, nem többet, és erről a félresikerült monetáris unió tehet.
hvg.hu: Szóval azt mondja, az eurót mint hibás konstrukciót kell minden probléma forrásaként kezelnünk, nem pedig a globális gazdasági válságot vagy a harmadikutas szociáldemokráciát, amely a kilencvenes évektől a jobbközép pártokhoz hasonlóan a piac mindenhatóságát kezdte hirdetni?
W. S.: A monetáris unió is neoliberális projekt volt. A kilencvenes években jött létre, amikor a legfontosabb cél mindenhol az volt, hogy konszolidálják az államháztartást és kedvében járjanak a nemzetközi pénzügyi szereplőknek. Az egész projekt oda vezethető vissza, hogy 1982-ben, amikor elkezdett a tőke távozni Franciaországból, és a rendőrök már nem tudtak mit kezdeni azoknak az embereknek a tömegével, akik kofferekben vitték át a pénzüket Svájcba, François Mitterrand elnök úgy döntött, hogy a frankot a német márkához köti, Delors-t pedig Brüsszelbe küldte, hogy létrehozza a közös fizetőeszközt. Mi volt a célja? Egyrészt akart szerezni egy keményvalutát, hogy megszabaduljon a szakszervezetektől és a kommunisták nyomásától (akik hatalomra segítették és több miniszteri posztot is kaptak az első kormányában), másrészt a német Bundesbankot, Európa akkori de facto központi bankját le akarta cserélni egy valódi európai központi bankra, hogy így a franciáknak is legyen valami befolyásuk rá, és legyen valaki, aki ellensúlyozni tudja a német „stabilitási őrületet”. A német egyesítés után Helmut Kohl ugyan még a politikai uniót erőltette volna először, de a franciák a közös valutára szavaztak. Ők ugyanis nem a nemzeti szuverenitásukat akarták feladni az európai projekttel, hanem éppen arra kellett nekik az euró, hogy visszaszerezzék a szuverenitásukat a központi bankra gyakorolt befolyással. Aztán persze jöttek a németek, és mondták, hogy ebbe csak akkor mennek bele, ha a maastrichti szerződésben benne lesz, hogy az Európai Központi Bank úgy fog működni, ahogy eddig a Bundesbank működött. Azaz tagállamokat nem finanszírozunk, csak a pénz stabilitására koncentrálunk, a növekedéssel és a foglalkoztatással nem foglalkozunk. A franciák meg látták, hogy vagy belemennek ezekbe, vagy nem kapják meg az EKB-t. Így viszont a bank teljesen ambivalensen működik, és a következő tíz évben csak egyre jobban meg fogja osztani Európát: az eurózóna tagjait is megosztja, de azokkal is konfliktusokat generálhat, akik kívül maradtak. A kérdés most az, lehet-e ezt még korrigálni. És nekem az a véleményem, hogy vannak bizonyos hibák, amiket nem lehet kijavítani.
hvg.hu: És az eurózóna egy olyan hiba lenne?
W. S.: Szerintem igen. Ezért vagyok ennyire szkeptikus. Én azt reméltem volna, hogy Schäuble és Varufakisz talál majd egy megoldást arra, hogyan lehet elengedni a görögöket, és közben mégis segíteni nekik, elengedni az adósságokat, és a többi, hogy túléljék az első fél évet. Ez lehetett volna akár egy modell is arra nézve, hogyan lehet több rugalmasságot vinni az unióba. A jövőt tekintve talán elképzelhető, hogy háromévente felülvizsgáljuk a különböző tagállamok valutáit, és lenne egy déli és egy északi euró, amit egy felettes euróhoz rögzítünk. Ez nem is annyira őrült ötlet, mint amilyennek elsőre hangzik. Maynard Keynes így képzelte 1944-ben a nemzetközi pénzrendszert: akkor a felettes valutát úgy hívták, hogy bancor, és a nemzeti valuták értékét ehhez képest határozták meg. A váltóérték meg volt határozva, de bizonyos helyzetekben lehetett volna őket igazítani. Ez olyasmi, amit lehetne Európában is alkalmazni. Már ha tudnánk, hogyan lehet az euró szorításából kiszabadulni. A gyakorlatban ugyanis mindenféle spekulációk indulnának el a pénzügyi rendszerben, ha bejelentjük, hogy elkezdünk új olasz bankjegyeket nyomni. A konkrét helyzet tehát könnyen lehet, hogy felülírja az elméletet, az pedig azt jelentheti, hogy maga az eurózóna már teljességében kijavíthatatlan. Az viszont egy olyan időszak kezdetét is jelenti egyben, amelyben Marine Le Pen lesz Franciaország elnöke, és amelyben az integráció helyét teljesen átveszi a nemzeti gondolkodás.
hvg.hu: Ez egy elég lehangoló vízió.
W. S.: Nem tudok mást mondani. Nyilván, ha politikus lennék, azt kellene mondanom, hogy „tudom ám a megoldást, ezt fogjuk csinálni, és mindenki boldog lesz”. Most az történik, amit a nemzetközi kapcsolatok elméletében túlterjeszkedésnek hívnak, és amire Amerika jó példa. Amikor egy politikai alakulat túl sok problémát vállal fel, és túlságosan belemegy más területek ügyeibe. Egy ilyen politika miatt szét tud esni egy egész állam. És könnyen lehet, hogy az Európai Unió már át is lépte azt a bizonyos határt, a problémái pedig már megoldhatatlanok. De persze az uniós intézményekben ezt még mindig nem akarják észrevenni: Martin Schulz EP-elnök például nemrég Albániában tárgyalt az albánok EU-tagságáról. Sőt, még az is szóba került, hogy az eurózóna tagjai is lehetnek. Ez őrület.
hvg.hu: Azért ezt per pillanat az EU-ban sem gondolják komolyan.
W. S.: De. Ezek az emberek hisznek benne. A háttérben meg ott állnak az amerikaiak, akik azt mondják, hogy az EU-nak kell garantálnia a Balkán stabilitását. Így fel kellene vennünk Szerbiát, Albániát és Bosznia-Hercegovinát is. Sőt, ha az amerikaiakon múlna, Törökországot is. Majd jönne Örményország és Grúzia, na meg Ukrajna.
hvg.hu: De a dolgok mostani állása szerint jó részüknek ez nem fog sikerülni.
W. S.: Hát, ezt remélem én is.
hvg.hu: De azzal nem értek egyet, hogy ne is kapjanak lehetőséget.
W. S.: Akkor Oroszország is kapjon?
hvg.hu: Náluk szerintem fel se merült, hogy akarnának jönni az EU-ba.
W. S.: De most komolyan azt gondolja, hogy egy ilyen építményt egyben lehet tartani?
hvg.hu: Hinni csak lehet benne, hogy valamikor ez is működőképes lehet.
W. S.: Ne legyünk már hazárdjátékosok. Felvegyük Grúziát, amelynek nyitott határa van Oroszország felé? Törökországnak meg Irak felé vannak határai. Akkor most küldjünk oda katonákat?
hvg.hu: De nem is zárkózhatunk be Európába. Nem gondolhatjuk azt örökké, hogy jó nekünk itt az EU-ban, a béke szigetén, máshol meg tomboljon a háború.
W. S.: Most úgy beszél, mintha az amerikai külügyminisztériumban dolgozna. Ez nagyon veszélyes hozzáállás. Akkor kell valamit csinálni, ha biztosak vagyunk benne, hogy sikerrel is járunk. A kora újkor óta van a katolikus egyháznak egy doktrínája arról, hogy mi az igazságos háború. Ebben szerepel az is, hogy azt tekinthetjük igazságos háborúnak, amit meg is lehet nyerni. Ha nem lehet megnyerni a háborút, akkor nem szabad belekezdeni. Függetlenül attól, mivel kecsegtetne amúgy egy győzelem. Az Egyesült Államok is belekezdett a háborúba Irakban, holott minden szakértő ellene beszélt. Az eredmény több százezer halott, egy teljesen szétvert ország, és gyilkos rablóbandák mindenfelé. A politikai döntéseknek következményeik vannak, azokat észben kell tartani.
hvg.hu: De az iraki háború azért eléggé más, mint az unió keleti bővítése.
W. S.: Nem ugyanaz, de ha megnéz egy olyan országot, mint Montenegró, amely ma nem más, mint egy csempészparadicsom, vagy a Balkán államainak nagy része, ahonnan a Nyugat-Európa felé irányuló drogkereskedelmet irányítják, vagy Ukrajna, ahol a legsötétebb teremtések vívják a polgárháborújukat, akkor azt gondolja, hogy ezeknek az országoknak a vezetőit tényleg be kellene ültetni az Európai Unió Tanácsába? Az amerikaiak ilyenekbe nem mennének bele, teljesen mindegy, ki vezeti Irakot, nem fog beülni a szenátusba vagy beleszólni Amerika dolgaiba.
| Névjegy |
Wolfgang Streeck 2014-ig a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet igazgatója volt, és tanított többek között a wisconsini és a kölni egyetemen. 16 évesen lett az SPD tagja, majd pár éve kilépett, mivel a párt tagsága nem zárta ki rasszista kijelentése miatt Thilo Sarrazint. Vásárolt idő, avagy a demokratikus kapitalizmus elhalasztott válsága című friss könyve bestseller volt Németországban, és angolszász kritikusok széles körű elismerését is elnyerte. Ebben a háború utáni kapitalizmus neoliberális átalakulását vizsgálja, amely az évek alatt helyt adott az adóalapú állam helyén az adósságalapú államnak, majd mára egyfajta konszolidációs állammá vált. A könyvet többek között Jürgen Habermas is méltatta, bár friss Guardian-interjújában kitért arra, hogy nem ért egyet azzal a streecki elgondolással, hogy a globális piacon nagyvállalatok módjára vezérelt nemzetállamok jelentenék a kiutat a demokrácia válságából és a növekvő egyenlőtlenségből. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
