Bolgárkertész bevándorlók, akik elvették a magyarok munkáját

Tetszetős, megfizethető paprika, paradicsom, uborka és saláta sorakozik a piac standjain. Idősebbek emlékezetében még élhet ez a kép a bolgárkertészekről, a fiatalabbak nem is igen hallottak róluk.

A bolgárokat napjainkban az egyik legkisebb magyarországi etnikumként tartják számon (a 2011-es népszámlálás adatai szerint 6272-en vallották magukat bolgárnak), ám ez nem volt mindig így. A bolgárkertészek a XIX. század végén, a jobb megélhetés reményében, messze földön híres kertészeti szaktudással érkeztek a Dunától északra fekvő országokba, köztük Magyarországra. Az ő letelepedésük jelentette a mai napig tartó, modern kori migráció első hullámát. 1873-ban – a korabeli, hetente megjelenő Gazdasági Lapok szerint – 18 000 bolgár élt az Osztrák–Magyar Monarchia területén.

A bolgárkertészek gazdasági kényszer miatt indultak útnak; a mai kormányzati terminológia szerint „megélhetési bevándorlók” voltak. Bulgáriában a XIX. század derekára fejlett, belterjes kertkultúra alakult ki, elsősorban az ott ötszáz éves, 1878-ig tartó török uralomnak köszönhetően. Szakemberek azóta is nyilvántartják, hogy a bolgárkertészet legfőbb jellemzői a melegágyi előhajtatás és a parcellákkal barázdált termőföld, folyamatos vízellátással. A laikusnak elég annyit tudnia, hogy a földeket leggyakrabban patakok mellett művelték, amelyek vizét az ókori eredetű bolgárkerékkel emelték ki, majd árasztották a parcellákra. Ám hiába a kiváló technológia, ha a hazájukban nem volt kellő felvevőpiac: Bulgáriában éppen a török elnyomás miatt nem alakultak ki olyan nagyvárosok, ahol nem termesztették, hanem vásárolták volna a zöldséget-gyümölcsöt. Amagas adók és a kedvezőtlen földviszonyok sem könnyítették meg a kertészek megélhetését. Ahogyan pár évtizede, a XX. századi rendszerváltás után is bolgárok tömegei, úgy akkoriban ők is a határokon túl tudták csak kamatoztatni szaktudásukat.

bolgarok.hu

„Az első csoportok Románián és Dobrudzsán keresztül Oroszország felé vették útjukat, majd a XIX. században nyugat felé, Szerbián át az Osztrák–Magyar Monarchia irányába fokozódik a kertészek áramlása. Egyes kertészek messzebb is létesítettek kerteket – Lengyelországban, Németországban és Franciaországban” – írja Peneva-Vincze Lili néprajzkutató egy 1981-es cikkében. Magyarországon az 1870-es évek környékén tűnt fel az első néhány, akkor még kizárólag férfiakból álló kertészcsoport (bolgár nevén tajfa).

Nyárra földet béreltek, 6-7 hónapot dolgoztak, aztán hazatértek. Az összegyűjtött pénzből házat építettek vagy földet vásároltak Bulgáriában. Később, a kertészet felfutásával néhány évesre bővült tartózkodásuk, és megesett, hogy a családjukat is magukkal hozták Magyarországra. „A bolgárkertészek között az a mondás járta, hogy »ott kell a kertet megcsinálni, ahol még látszanak a város kéményei«, vagyis kifejezetten keresték a nagyvárosok közelségét, ahol felvevőpiacot találhattak az árujuknak. Jelentősebb kertészkolóniák Budapest, Pécs, Debrecen, Miskolc mellett jöttek létre” – mondja Menyhárt Krisztina, az ELTE bolgár szakának adjunktusa.

A XIX. század végére a bolgárkertészek elvették a magyarok munkáját. Illetve nem csak az övékét. Gyakorlatilag monopóliumot szereztek a magyar kertkultúrában, ez pedig a hazai termelőkből féltékenységet és dühöt váltott ki. Egyre inkább támadták a bevándorlókat, mondván, kiszorítják a magyarokat és a svábokat a zöldségpiacról, ráadásul a Magyarországon szerzett bevételt hazaviszik, és a bolgár nemzeti vagyont gazdagítják vele. Fodor Antal 1893-ban, a kor agrártémájú időszaki lapjában, a Köztelekben azt fejtegette, hogy „olcsó munkásaikkal tönkretették az eddigi városi kertészeket s tönkreteszik az ország népét...”.

Az is előfordult, hogy a magyar parasztok az öntözéshez használt bolgárkereket tették felelőssé a száraz időben fellépő vízhiányért, ezért megrongálták a szerkezeteket. Az állam azonban felismerte, mennyire fontos a korszerű zöldségtermesztés és a parlagon heverő földek kihasználása (a Csepel-szigeten, Zuglóban és a Rákos-patak mentén jóformán minden mocsaras területet a bolgárok csapoltak le), ezért kiállt a bolgárkertészek mellett. Kitiltásuk helyett éppen módszerük tanulmányozását tűzte ki célul, majd – a közpénzt sem sajnálva – bolgár rendszerű kertészeteket telepített szerte az országban.

A piacjáró magyar emberek is pártfogolták minőségi terményeik miatt a bolgárkertészeket, ők honosították meg a Monarchia területén a spárgatököt, a padlizsánt, a póréhagymát és a fekete babot. Kedvező áraik miatt pedig a városi alsóbb rétegek is rászokhattak a rendszeres zöldségfogyasztásra.

Elszántságukat sajátos hit is táplálta: földjeiket pravoszláv pap szentelte fel, szenteltvízzel öntözte; a halottaikat kapával vagy más szerszámmal együtt temették el. A kíméletlen kétkezi munka mellett – az ültetés időszakában akár napi 15–20 órát dolgoztak – a bolgárkertészek rendkívül szegényes körülmények között éltek. A druzsesztvo nevű, erősen szervezett munkaközösségekbe tömörültek, amelyeknek tagjai év közben együtt dolgoztak, laktak és étkeztek. Ezekbe csak szükség esetén engedtek magyar idénymunkásokat, már csak azért is, mert féltve őrizték a szaktudásukat. Mindent a jó minőségű, friss termésnek rendeltek alá, lelkiismeretes munkájuknak nagy szerepe volt a XIX–XX. században a nagyvárosok zöldségellátásában.

Korábbi standjaikon a bolgárkertészek ma már alig találhatóak meg. De emlékükre 2014-ben szoborcsoportot avattak a Bosnyák téri piac tőszomszédságában.

PETZ ANNA