Abba a katyvaszba, amelyet általánosságban nem szokványos gazdaságpolitikának titulálnak, a Fidesz szócsövei – Orbán Viktor kormányfővel az élen – egyre gyakrabban szőnek bele régről ismert kifejezéseket, kategóriákat. Szavaikban újjáéled a marxista politikai gazdaságtan némely fejezete, pontosabban annak vulgáris változata, vagy inkább az a nyelv, amely a Kádár-korszakban a politikai gyorstalpalókat, káderképzőket uralta. Csupán az a kérdés, hogy rájátszanak-e a korszak iránti, kétségkívül erős vonzalomra, és nyelvileg is otthonos közegbe igyekeznek visszavarázsolni választóikat, vagy az ő fejükben is rögzült néhány régi tétel, amelyeket ma is alkalmazható, eredményes eszköznek gondolnak.
Azokban a megszokott Orbán Viktor-i futamokban, hogy munkaalapú társadalmat építünk, vagy hogy teljes foglalkoztatásra törekszünk, nem nehéz felfedezni az egykori „foximaxis” sablonokat. E felfogás szerint új értéket csak a munka hoz létre. De az sem mindegy, hogy milyen munka. „Termelő munkán azokat a fizikai és szellemi tevékenységeket értjük, amelyek közvetlenül irányulnak anyagi javak előállítására, felhasználási helyükre juttatására, valamint javíttatására” – olvasható egy 1968-as tankönyvben, amely szerint „a történész, a filozófus, a csillagász, a pedagógus”, valamint az állami alkalmazott munkája improduktív. Nyilván merő véletlen, hogy e szakmák művelőit ma sem honorálják különösebben jól – leszámítva persze azokat, akik a politikai klientúra belső köreihez tartoznak. A „borbély, az orvos, a színész, a tudós” a korabeli tankönyv szerint nem termeli, csupán felhasználja az anyagi javakat. Nyilván azért vonja ki ezekről a területekről a forrást a mai állam, nehogy túl sokat fogyasszanak a közösből.
Kádár János a Paksi Atomerőmű építkezésén 1979-ben. Folyamatos jelen
MTI / Németh Ferenc
Ma már alighanem kideríthetetlen, érzett-e némi bűntudatot a szocializmusnak nevezett rendszerben a csillagász, az orvos, a tudós amiatt, hogy improduktív munkájukkal megcsapolták a mások által megtermelt többletjövedelmet, a korabeli tankönyvek szerint mindenesetre lett volna rá okuk. Nem is szólva a kereskedőkről vagy a katonákról. Hiszen „minél nagyobb arányban kénytelen egy árutermelő társadalom olyan dolgokat megtermelni, amelyek csak az érték realizálását szolgálják, valóságos anyagi gazdagsága annál kisebb lesz”. Ezért aztán igazi paradoxon, hogy miközben a Varsói Szerződés államai vitézkedtek a fegyverkezési versenyben, a haditermelést veszteségnek tartották, amelynek során a hasznos termékek és a munkaerő egy részét elfecsérlik. Az Orbán-kormány ezt az ellentmondást is igyekszik feloldani, hiszen a felét sem költi katonai kiadásokra annak, amennyit a NATO-tagsággal vállalt, bizonyára azért, nehogy elpazarolja a hasznos termékeket és a munkaerőt. Bár most, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, a hadikiadások ütemes növelését ígéri.
A legiparosodottabb nemzet
Az anyagi javakat közvetlenül előállító termelőmunka dicsérete mindenesetre gyakran visszaköszön a kormányzati retorikában, Orbán Viktor az egyik legfontosabb céljának az ország újraiparosítását tartja. Előszeretettel büszkélkedik azzal, hogy „Európa harmadik legiparosodottabb nemzete a magyar a német és a cseh után”, ami számszerűen, az iparnak a nemzeti össztermékhez viszonyított részesedését tekintve igaz is. Csakhogy ez a mutató önmagában nem a fejlettség jele. A magyar gazdaság nem elölről a harmadik legfejlettebb uniós tagállam, amit az ipar részaránya sugall, hanem hátulról a negyedik – mégpedig a nemzeti valuta vásárlóerejét figyelembe véve készített rangsorban, amely a gyengén fejlettek teljesítményét kissé megemeli. További kétségeket támaszt, hogy az ipari mutatókból kiolvasható eminens szerep gyenge és romló versenyképességgel párosul, valamint az, hogy a fejlett gazdaságokban a szolgáltató szektor a fő foglalkoztató, több esélyt kínál egy állástalan személy elhelyezkedésére, mint az ipar. Az pedig kifejezetten visszaüt, hogy a kormány hatalmi eszközökkel is segíti az ipar térnyerését: bizonyos szolgáltató ágazatok teljes profitját bekebelezi, miközben a legnagyobb ipari vállalatokkal – és szinte csak velük – stratégiai megállapodásokat köt, pátyolgatja őket. Az összesített eredmény nem nagyobb, hanem éppenséggel kisebb gazdasági növekedés.
Nem is tudott mit kezdeni a szolgáltató szektor előretörésével a XIX. századi gyökerű marxista politikai gazdaságtan. A szocializmus fő mutatószámának tekintett nemzeti jövedelembe a hagyományos értelmezésnek megfelelően csak a termelést vette be, a szolgáltatások közül csupán azokat, amelyek e tevékenységhez szükségesek: így az orvos nem termeli a nemzeti jövedelmet, az orvosi műszer előállítója viszont igen. Hasonlóképpen, a színész is improduktív munkát végez, szemben a díszlet előállítójával, és a tudós sem „termel”, csupán a lombik gyártója. A tények azonban egyre jobban rácáfoltak az elméletre, és mivel a marxizmus szerint a szocializmusban nincsenek antagonisztikus ellentétek, a nemzeti jövedelembe idővel belevették „a fontos személyi szükségleteket kielégítő nem anyagi jellegű szolgáltatásokat” is. Most viszont kapitalizmus van, a fő mutatószám a hazai össztermék, a GDP, amely a hozzáadott értéket fejezi ki, függetlenül attól, hogy azt mely ágazat állítja elő. Így aztán a szolgáltatások mesterséges visszaszorítása – plázastoppal, különadókkal, a piaci szereplők állami szelekciójával, új monopóliumok létrehozásával és ezernyi egyéb módon – rendszeridegen, és mindenképpen növekedési veszteséggel jár.
Tömeges állásteremtés
A teljes foglalkoztatás a szocialista termelési mód fölényét volt hivatott bizonyítani, függetlenül attól, hogy miképp valósult meg: állami-tanácsi állások kreálásával, büntetőjogi kényszerítéssel, vezényléssel, a „munkakerülők” üldözésével, gazdasági értelemben pedig a kapun belüli munkanélküliség árán, a bérszínvonal leszorításával. Orbán Viktor újra és újra megpendíti, hogy ő is teljes foglalkoztatásra törekszik. Mivel ez piaci állásokkal nem jön össze, közmunkaprogrammal óhajtja elérni, amelyben, korántsem mellesleg, szintén egyre több a kényszerítő elem. A szabad munkaerő bevonása a termelésbe kísértetiesen emlékeztet a tervgazdaság úgynevezett extenzív szakaszára, amikor – a marxizmus–leninizmus esti egyetemének 1970-es tankönyve szerint – „a termelés fejlesztése legnagyobbrészt a foglalkoztatás növeléséből származott”. Az már a statisztika csele, hogy az évről évre kiterjedtebb közmunka valóban hozzájárul a gazdaság növekedéséhez, hiszen a bér beleszámít a GDP-be. A közmunkaprogramoknak azonban több a kedvezőtlen hatásuk, mint az előnyük. Túlzottan felduzzasztják a közszférában foglalkoztatottak számát, rontják a termelékenységi mutatókat, torzítják a munkaerőpiaci viszonyokat, leszorítják a bérszínvonalat – egyre több olyan tulajdonságot mutatnak, amelyeket a szocializmusból ismerünk.
Recessziós években aligha lehet vitatni a közfoglalkoztatás létjogosultságát, hiszen tompítja a munkanélküliséget, mérsékli a szociális feszültségeket, segít átvészelni a legnehezebb hónapokat, ám tartós fennmaradása piacgazdasági viszonyok között rendszeridegen. A magyar változat már ott tart, hogy az olcsó közmunkások kiszorítják a valódi állásokból a munkahelyre aspirálókat. Az immár több mint 230 ezer közmunkás alkalmazása a 2015-ös költségvetésben 270 milliárd forintot igényel, miközben például a felsőoktatás támogatására csekély 152 milliárdot szán a kormány. A közmunka százmilliárdjai – a megelőző években szerényebb és a 2016-ra tovább emelkedő költségvetési kiadások – képzés, továbbképzés esetén borítékolhatóan jobban hasznosulnának: valódi segítséget jelenthetnének, hogy a munkanélküliek felkészüljenek a piaci állások betöltésére. Így viszont éppúgy a képzetlenséget, a felkészületlenséget, a képességek hiányát konzerválja ez a rendszer, mint ahogy a tervgazdaság sem tudott mit kezdeni a statisztika szépítésére vagy az előírt alacsony bérszínvonal betartására felvett „vatta” munkaerővel. „A rejtett (kapun belüli) munkanélküliség nem fér össze a hatékony foglalkoztatással”, szögezte le egy viszonylag késői, 1985-ös kiadású tankönyv, ám ez a szempont mára feledésbe merült. Mint ahogy az a tapasztalat is, hogy alacsony bérszint mellett nincs kellő ösztönzés a korszerű, sok esetben a kisegítő jellegű munkát kiváltó automatizálásra, a vele járó továbbképzésre. A teljes foglalkoztatás a tervgazdaságban a munkaerő minőségének a rovására ment, éppen úgy, mint most a közmunka, ami végső soron növekedési akadályt jelent.
A megtagadott Dr. Agy
A társadalmi érdekek megkövetelik, hogy bizonyos fogyasztási cikkek árát viszonylag alacsonyan alapítsák meg, olvasható a szocializmus politikai gazdaságtana sematikus tankönyveiben. Ez a jelek szerint szintén kitörölhetetlen nyomot hagyott a Fidesz rezsiharcosaiban. Hiába magyarázta a tervgazdaság reformszakaszában nagy odaadással az immár 94. életévében járó Kopátsy Sándor sugallatára a kedves rajzfilmfigura, Dr. Agy és a rádiókabarés fellépésektől sem idegenkedő árhivatali elnök, Csikós-Nagy Béla, hogy az áraknak tükrözniük kell a társadalmilag szükséges ráfordításokat, a hatósági ármegállapítás a rendszerváltás után is széles körben fennmaradt, a fogyasztói árak uszkve ötödére terjed ki. Ezek szinte kivétel nélkül súlyosan amortizálódott területek, mint például a városi és a települések közti tömegközlekedés, de idesorolható voltaképpen az „ingyenes” közoktatás és egészségügy is. Az Orbán-kormány azonban elődein is jócskán túltett, amikor parancsba adta a közszolgáltatási díjak radikális csökkentését, függetlenül a ráfordításoktól. Természetesen a közérdekre hivatkozva. Miután ezzel alaposan megrostálta a piaci szereplőket, ő maga kényszerül olyan stratégiai fontosságú szolgáltatások átvételére, mint a hulladékszállítás és a kéményseprés.
''Közveszélyes munkakerülő'' letartóztatása 1972-ben. Extenzív fejlődés
MTI / Tormai Andor
Súlyosabb ügy, és feltehetőleg jóval nagyobb közkiadással jár majd, hogy a kormány az energetikai szektort is állami irányítás alá vonja, nonprofit elven óhajtja működtetni. „A vállalat hatékonysága szempontjából nem lényegtelen az eszközök megtérülésének a gyorsasága” – veti fel az 1985-ös tankönyv, és nem lenne baj, ha a kormány illetékesei erre a mondatra is vetnének egy röpke pillantást. Nyersen fogalmazva: ha nincs profit, akkor nincs fejlesztés, beruházás, és feltehetőleg béremelés sem, bárki legyen a tulajdonos. Az államot is beleértve. Az energiaelosztás kiszakítása a nemzetközi kapcsolatrendszerből megjósolhatóan technológiai lemaradással jár, és mindez végső soron nem olcsóbbá teszi, hanem az elmaradt korszerűsítés kényszerű pótlásával idővel megdrágítja a szolgáltatást. „A mesterséges ár nem ösztönöz”, szűrték le a szocializmus tapasztalataiból az 1985-ös tankönyv szerzői, ám három évtizeddel később már az efféle elemi igazságok is kikoptak a közbeszédből.
A hatékonyságjavítás fő eszközének a központosítást tartja az Orbán-kormány. Ennek jegyében államosította az önkormányzati iskolákat, a tanmenetet, a tankönyvírást és -forgalmazást, a pedagógusok fizetését, elvágva a szülők és a tanárok közti kapcsolatot. Éppúgy, mint a Kádár-korszakban (a palettát legfeljebb az egyházi és a magániskolák színesítik). A túlzott központosítás súlyos következményeiről Kornai János már csaknem hatvan évvel ezelőtt mindent leírt, amit tudni kell, később egy egész reformnemzedék tobzódott a centralizmus kritikájában. Ha egy kormány mégis ehhez a megoldáshoz tér vissza, nem zárható ki, hogy előre megfontolt szándékkal teszi. Jelen esetben is fennáll ez a gyanú. A sűrűsödő napi zavarokat látva megint bebizonyosodott, hogy az efféle szisztéma rugalmatlan, bürokratikus, sem az oktatás-képzés, sem annak finanszírozása nem követi a napi, reális igényeket. Nem is követheti, mert képtelenség több mint 2700 oktatási intézményt, bennük csaknem 130 ezer alkalmazottat a valós, sokszínű pedagógiai szándékok, szülői remények figyelembevételével dirigálni. Mindez törvényszerűen színvonalzuhanással, az átlagot lefelé húzó nivellálással jár. Ahol ezt megpróbálják elkerülni, ott a korábbi színvonalat csak külső támogatással tudják megőrizni – feltéve, hogy akad még támogató, és olyan igazgató, aki ezt igénybe meri venni.
Harc az imperialistákkal
Hasonló jelenségek mutatkoznak a szintén államosított egészségügyben, ahol az orvos- és a nővérhiány, a szűkös kapacitás, a hosszú várakoztatás, az ellátási bizonytalanságok sora egyre több beteget szorít ki a magánellátásba – vagy, ami morálisan védhetetlen, az állami eszközök igénybevételével nyújtott fizetős diagnosztikába, gyógykezelésbe. Így fejlődött a szocializmus hálapénzes és kiváltságokkal ékesített egészségügyi ellátása fusizós és fizetős, a magán- és a közszféra szimbiózisán alapuló, áttekinthetetlen rendszerré.
Visszatérve a sablonos politikai gazdaságtanhoz, az igazán forradalmi feladatot, a „népgazdaság parancsnoki posztjainak” betöltését maradéktalanul teljesítette az Orbán-kormány, annak ellenére, hogy nem proletár-, csupán fülkeforradalmat hajtott végre. A leninizmusból pedig szépen elsajátította az imperialista gyarmatosítók elleni harcról szóló passzusokat, és az innen ismert kifejezéseket rendszeresen kamatoztatja kampányaiban. De nem éri be ezzel. Az 1968-as kiadású tankönyv szerint a tőkekivitellel a kizsákmányolás nemzetközivé vált, ami ellen a gyarmatosított országok tőkés osztálya fellép, és igyekszik korlátozni a külföldi monopóliumok hatalmát. Ha tudja, kisajátítással, ha nem, akkor diszkriminatív adózással, nacionalizálással. Utóbbi során „az imperialista országok monopolistáit arra kötelezik, hogy a tulajdonukban lévő vállalatokat adják el a hazai tőkéseknek”, a külföldieket „egyes gazdasági ágakból teljesen kiszorítják”. És bár némely hazai tőkések együttműködnek a gyarmatosítókkal, hasznot húznak a velük való üzletelésből, a nemzeti burzsoáziának – folytatódik a levezetés – „közvetlen érdeke a külföldi monopóliumok tőkeérdekeltségeinek államosítása”.
A külföldi monopóliumok elleni harcban, a közérdek érvényesítésének jelszavával a kormány minden eszközt megenged magának: a befektetők megkopasztásáig hatoló diszkriminatív adók, díjak és illetékek kivetését, a multik működésének adminisztratív korlátozását, nyereségük átszipkázását a költségvetésbe, azon keresztül a nemzeti cégekbe, végső soron teljes kiszorításukat a honi piacról. Aki pedig szót emel ez ellen, az a nép ellenségeként a bankok, a multik oldalán áll. Ez a politikai gazdaságtan voltaképpen megtagadja annak a közösségnek az egyezményes szabályait – például a normativitást, a diszkrimináció és az állami támogatások tilalmát –, amelyhez Magyarország önként, a jobb élet reményében csatlakozott.
Mindez kísértetiesen emlékeztet a szocializmusból ismert kedvezmények és korlátozások gyakorlatára, a tervalkuk világára. A nyers voluntarizmusra. Annyiban persze más, hogy ma már az állam és a magánvállalkozások különalkui zajlanak, ám ezek piactorzító hatása túlontúl ismerős. Olcsó poén lenne felidézni Marx szellemes mondását, mely szerint a történelem ismétli önmagát; ami egykor tragédia volt, másodjára komédia lesz. A magyar kormány harca az uniós gyarmatosítók ellen erősen tragikomikus színezetű: a retorika inkább komikus, a hatásait tekintve azonban annál tragikusabb.
