Lehet-e egy vállalkozás kötelező bankszámlája Wise vagy Revolut számla?
Egyelőre nem, de ez nem jelenti azt, hogy adott esetben nem éri meg a cégnek ilyen számlával rendelkeznie.
Vajon csak rájátszik a marxista politikai gazdaságtan egykor vég nélkül sulykolt tételeire a Fidesz vezérkara, vagy merít is azokból a tanokból? Bármelyiket teszi, kudarcos receptekhez nyúl vissza.
Abba a katyvaszba, amelyet általánosságban nem szokványos gazdaságpolitikának titulálnak, a Fidesz szócsövei – Orbán Viktor kormányfővel az élen – egyre gyakrabban szőnek bele régről ismert kifejezéseket, kategóriákat. Szavaikban újjáéled a marxista politikai gazdaságtan némely fejezete, pontosabban annak vulgáris változata, vagy inkább az a nyelv, amely a Kádár-korszakban a politikai gyorstalpalókat, káderképzőket uralta. Csupán az a kérdés, hogy rájátszanak-e a korszak iránti, kétségkívül erős vonzalomra, és nyelvileg is otthonos közegbe igyekeznek visszavarázsolni választóikat, vagy az ő fejükben is rögzült néhány régi tétel, amelyeket ma is alkalmazható, eredményes eszköznek gondolnak.
Azokban a megszokott Orbán Viktor-i futamokban, hogy munkaalapú társadalmat építünk, vagy hogy teljes foglalkoztatásra törekszünk, nem nehéz felfedezni az egykori „foximaxis” sablonokat. E felfogás szerint új értéket csak a munka hoz létre. De az sem mindegy, hogy milyen munka. „Termelő munkán azokat a fizikai és szellemi tevékenységeket értjük, amelyek közvetlenül irányulnak anyagi javak előállítására, felhasználási helyükre juttatására, valamint javíttatására” – olvasható egy 1968-as tankönyvben, amely szerint „a történész, a filozófus, a csillagász, a pedagógus”, valamint az állami alkalmazott munkája improduktív. Nyilván merő véletlen, hogy e szakmák művelőit ma sem honorálják különösebben jól – leszámítva persze azokat, akik a politikai klientúra belső köreihez tartoznak. A „borbély, az orvos, a színész, a tudós” a korabeli tankönyv szerint nem termeli, csupán felhasználja az anyagi javakat. Nyilván azért vonja ki ezekről a területekről a forrást a mai állam, nehogy túl sokat fogyasszanak a közösből.
Ma már alighanem kideríthetetlen, érzett-e némi bűntudatot a szocializmusnak nevezett rendszerben a csillagász, az orvos, a tudós amiatt, hogy improduktív munkájukkal megcsapolták a mások által megtermelt többletjövedelmet, a korabeli tankönyvek szerint mindenesetre lett volna rá okuk. Nem is szólva a kereskedőkről vagy a katonákról. Hiszen „minél nagyobb arányban kénytelen egy árutermelő társadalom olyan dolgokat megtermelni, amelyek csak az érték realizálását szolgálják, valóságos anyagi gazdagsága annál kisebb lesz”. Ezért aztán igazi paradoxon, hogy miközben a Varsói Szerződés államai vitézkedtek a fegyverkezési versenyben, a haditermelést veszteségnek tartották, amelynek során a hasznos termékek és a munkaerő egy részét elfecsérlik. Az Orbán-kormány ezt az ellentmondást is igyekszik feloldani, hiszen a felét sem költi katonai kiadásokra annak, amennyit a NATO-tagsággal vállalt, bizonyára azért, nehogy elpazarolja a hasznos termékeket és a munkaerőt. Bár most, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, a hadikiadások ütemes növelését ígéri.
A legiparosodottabb nemzet
Az anyagi javakat közvetlenül előállító termelőmunka dicsérete mindenesetre gyakran visszaköszön a kormányzati retorikában, Orbán Viktor az egyik legfontosabb céljának az ország újraiparosítását tartja. Előszeretettel büszkélkedik azzal, hogy „Európa harmadik legiparosodottabb nemzete a magyar a német és a cseh után”, ami számszerűen, az iparnak a nemzeti össztermékhez viszonyított részesedését tekintve igaz is. Csakhogy ez a mutató önmagában nem a fejlettség jele. A magyar gazdaság nem elölről a harmadik legfejlettebb uniós tagállam, amit az ipar részaránya sugall, hanem hátulról a negyedik – mégpedig a nemzeti valuta vásárlóerejét figyelembe véve készített rangsorban, amely a gyengén fejlettek teljesítményét kissé megemeli. További kétségeket támaszt, hogy az ipari mutatókból kiolvasható eminens szerep gyenge és romló versenyképességgel párosul, valamint az, hogy a fejlett gazdaságokban a szolgáltató szektor a fő foglalkoztató, több esélyt kínál egy állástalan személy elhelyezkedésére, mint az ipar. Az pedig kifejezetten visszaüt, hogy a kormány hatalmi eszközökkel is segíti az ipar térnyerését: bizonyos szolgáltató ágazatok teljes profitját bekebelezi, miközben a legnagyobb ipari vállalatokkal – és szinte csak velük – stratégiai megállapodásokat köt, pátyolgatja őket. Az összesített eredmény nem nagyobb, hanem éppenséggel kisebb gazdasági növekedés.
Nem is tudott mit kezdeni a szolgáltató szektor előretörésével a XIX. századi gyökerű marxista politikai gazdaságtan. A szocializmus fő mutatószámának tekintett nemzeti jövedelembe a hagyományos értelmezésnek megfelelően csak a termelést vette be, a szolgáltatások közül csupán azokat, amelyek e tevékenységhez szükségesek: így az orvos nem termeli a nemzeti jövedelmet, az orvosi műszer előállítója viszont igen. Hasonlóképpen, a színész is improduktív munkát végez, szemben a díszlet előállítójával, és a tudós sem „termel”, csupán a lombik gyártója. A tények azonban egyre jobban rácáfoltak az elméletre, és mivel a marxizmus szerint a szocializmusban nincsenek antagonisztikus ellentétek, a nemzeti jövedelembe idővel belevették „a fontos személyi szükségleteket kielégítő nem anyagi jellegű szolgáltatásokat” is. Most viszont kapitalizmus van, a fő mutatószám a hazai össztermék, a GDP, amely a hozzáadott értéket fejezi ki, függetlenül attól, hogy azt mely ágazat állítja elő. Így aztán a szolgáltatások mesterséges visszaszorítása – plázastoppal, különadókkal, a piaci szereplők állami szelekciójával, új monopóliumok létrehozásával és ezernyi egyéb módon – rendszeridegen, és mindenképpen növekedési veszteséggel jár.
Tömeges állásteremtés
A teljes foglalkoztatás a szocialista termelési mód fölényét volt hivatott bizonyítani, függetlenül attól, hogy miképp valósult meg: állami-tanácsi állások kreálásával, büntetőjogi kényszerítéssel, vezényléssel, a „munkakerülők” üldözésével, gazdasági értelemben pedig a kapun belüli munkanélküliség árán, a bérszínvonal leszorításával. Orbán Viktor újra és újra megpendíti, hogy ő is teljes foglalkoztatásra törekszik. Mivel ez piaci állásokkal nem jön össze, közmunkaprogrammal óhajtja elérni, amelyben, korántsem mellesleg, szintén egyre több a kényszerítő elem. A szabad munkaerő bevonása a termelésbe kísértetiesen emlékeztet a tervgazdaság úgynevezett extenzív szakaszára, amikor – a marxizmus–leninizmus esti egyetemének 1970-es tankönyve szerint – „a termelés fejlesztése legnagyobbrészt a foglalkoztatás növeléséből származott”. Az már a statisztika csele, hogy az évről évre kiterjedtebb közmunka valóban hozzájárul a gazdaság növekedéséhez, hiszen a bér beleszámít a GDP-be. A közmunkaprogramoknak azonban több a kedvezőtlen hatásuk, mint az előnyük. Túlzottan felduzzasztják a közszférában foglalkoztatottak számát, rontják a termelékenységi mutatókat, torzítják a munkaerőpiaci viszonyokat, leszorítják a bérszínvonalat – egyre több olyan tulajdonságot mutatnak, amelyeket a szocializmusból ismerünk.
Recessziós években aligha lehet vitatni a közfoglalkoztatás létjogosultságát, hiszen tompítja a munkanélküliséget, mérsékli a szociális feszültségeket, segít átvészelni a legnehezebb hónapokat, ám tartós fennmaradása piacgazdasági viszonyok között rendszeridegen. A magyar változat már ott tart, hogy az olcsó közmunkások kiszorítják a valódi állásokból a munkahelyre aspirálókat. Az immár több mint 230 ezer közmunkás alkalmazása a 2015-ös költségvetésben 270 milliárd forintot igényel, miközben például a felsőoktatás támogatására csekély 152 milliárdot szán a kormány. A közmunka százmilliárdjai – a megelőző években szerényebb és a 2016-ra tovább emelkedő költségvetési kiadások – képzés, továbbképzés esetén borítékolhatóan jobban hasznosulnának: valódi segítséget jelenthetnének, hogy a munkanélküliek felkészüljenek a piaci állások betöltésére. Így viszont éppúgy a képzetlenséget, a felkészületlenséget, a képességek hiányát konzerválja ez a rendszer, mint ahogy a tervgazdaság sem tudott mit kezdeni a statisztika szépítésére vagy az előírt alacsony bérszínvonal betartására felvett „vatta” munkaerővel. „A rejtett (kapun belüli) munkanélküliség nem fér össze a hatékony foglalkoztatással”, szögezte le egy viszonylag késői, 1985-ös kiadású tankönyv, ám ez a szempont mára feledésbe merült. Mint ahogy az a tapasztalat is, hogy alacsony bérszint mellett nincs kellő ösztönzés a korszerű, sok esetben a kisegítő jellegű munkát kiváltó automatizálásra, a vele járó továbbképzésre. A teljes foglalkoztatás a tervgazdaságban a munkaerő minőségének a rovására ment, éppen úgy, mint most a közmunka, ami végső soron növekedési akadályt jelent.
A megtagadott Dr. Agy
A társadalmi érdekek megkövetelik, hogy bizonyos fogyasztási cikkek árát viszonylag alacsonyan alapítsák meg, olvasható a szocializmus politikai gazdaságtana sematikus tankönyveiben. Ez a jelek szerint szintén kitörölhetetlen nyomot hagyott a Fidesz rezsiharcosaiban. Hiába magyarázta a tervgazdaság reformszakaszában nagy odaadással az immár 94. életévében járó Kopátsy Sándor sugallatára a kedves rajzfilmfigura, Dr. Agy és a rádiókabarés fellépésektől sem idegenkedő árhivatali elnök, Csikós-Nagy Béla, hogy az áraknak tükrözniük kell a társadalmilag szükséges ráfordításokat, a hatósági ármegállapítás a rendszerváltás után is széles körben fennmaradt, a fogyasztói árak uszkve ötödére terjed ki. Ezek szinte kivétel nélkül súlyosan amortizálódott területek, mint például a városi és a települések közti tömegközlekedés, de idesorolható voltaképpen az „ingyenes” közoktatás és egészségügy is. Az Orbán-kormány azonban elődein is jócskán túltett, amikor parancsba adta a közszolgáltatási díjak radikális csökkentését, függetlenül a ráfordításoktól. Természetesen a közérdekre hivatkozva. Miután ezzel alaposan megrostálta a piaci szereplőket, ő maga kényszerül olyan stratégiai fontosságú szolgáltatások átvételére, mint a hulladékszállítás és a kéményseprés.
Súlyosabb ügy, és feltehetőleg jóval nagyobb közkiadással jár majd, hogy a kormány az energetikai szektort is állami irányítás alá vonja, nonprofit elven óhajtja működtetni. „A vállalat hatékonysága szempontjából nem lényegtelen az eszközök megtérülésének a gyorsasága” – veti fel az 1985-ös tankönyv, és nem lenne baj, ha a kormány illetékesei erre a mondatra is vetnének egy röpke pillantást. Nyersen fogalmazva: ha nincs profit, akkor nincs fejlesztés, beruházás, és feltehetőleg béremelés sem, bárki legyen a tulajdonos. Az államot is beleértve. Az energiaelosztás kiszakítása a nemzetközi kapcsolatrendszerből megjósolhatóan technológiai lemaradással jár, és mindez végső soron nem olcsóbbá teszi, hanem az elmaradt korszerűsítés kényszerű pótlásával idővel megdrágítja a szolgáltatást. „A mesterséges ár nem ösztönöz”, szűrték le a szocializmus tapasztalataiból az 1985-ös tankönyv szerzői, ám három évtizeddel később már az efféle elemi igazságok is kikoptak a közbeszédből.
A hatékonyságjavítás fő eszközének a központosítást tartja az Orbán-kormány. Ennek jegyében államosította az önkormányzati iskolákat, a tanmenetet, a tankönyvírást és -forgalmazást, a pedagógusok fizetését, elvágva a szülők és a tanárok közti kapcsolatot. Éppúgy, mint a Kádár-korszakban (a palettát legfeljebb az egyházi és a magániskolák színesítik). A túlzott központosítás súlyos következményeiről Kornai János már csaknem hatvan évvel ezelőtt mindent leírt, amit tudni kell, később egy egész reformnemzedék tobzódott a centralizmus kritikájában. Ha egy kormány mégis ehhez a megoldáshoz tér vissza, nem zárható ki, hogy előre megfontolt szándékkal teszi. Jelen esetben is fennáll ez a gyanú. A sűrűsödő napi zavarokat látva megint bebizonyosodott, hogy az efféle szisztéma rugalmatlan, bürokratikus, sem az oktatás-képzés, sem annak finanszírozása nem követi a napi, reális igényeket. Nem is követheti, mert képtelenség több mint 2700 oktatási intézményt, bennük csaknem 130 ezer alkalmazottat a valós, sokszínű pedagógiai szándékok, szülői remények figyelembevételével dirigálni. Mindez törvényszerűen színvonalzuhanással, az átlagot lefelé húzó nivellálással jár. Ahol ezt megpróbálják elkerülni, ott a korábbi színvonalat csak külső támogatással tudják megőrizni – feltéve, hogy akad még támogató, és olyan igazgató, aki ezt igénybe meri venni.
Harc az imperialistákkal
Hasonló jelenségek mutatkoznak a szintén államosított egészségügyben, ahol az orvos- és a nővérhiány, a szűkös kapacitás, a hosszú várakoztatás, az ellátási bizonytalanságok sora egyre több beteget szorít ki a magánellátásba – vagy, ami morálisan védhetetlen, az állami eszközök igénybevételével nyújtott fizetős diagnosztikába, gyógykezelésbe. Így fejlődött a szocializmus hálapénzes és kiváltságokkal ékesített egészségügyi ellátása fusizós és fizetős, a magán- és a közszféra szimbiózisán alapuló, áttekinthetetlen rendszerré.
Visszatérve a sablonos politikai gazdaságtanhoz, az igazán forradalmi feladatot, a „népgazdaság parancsnoki posztjainak” betöltését maradéktalanul teljesítette az Orbán-kormány, annak ellenére, hogy nem proletár-, csupán fülkeforradalmat hajtott végre. A leninizmusból pedig szépen elsajátította az imperialista gyarmatosítók elleni harcról szóló passzusokat, és az innen ismert kifejezéseket rendszeresen kamatoztatja kampányaiban. De nem éri be ezzel. Az 1968-as kiadású tankönyv szerint a tőkekivitellel a kizsákmányolás nemzetközivé vált, ami ellen a gyarmatosított országok tőkés osztálya fellép, és igyekszik korlátozni a külföldi monopóliumok hatalmát. Ha tudja, kisajátítással, ha nem, akkor diszkriminatív adózással, nacionalizálással. Utóbbi során „az imperialista országok monopolistáit arra kötelezik, hogy a tulajdonukban lévő vállalatokat adják el a hazai tőkéseknek”, a külföldieket „egyes gazdasági ágakból teljesen kiszorítják”. És bár némely hazai tőkések együttműködnek a gyarmatosítókkal, hasznot húznak a velük való üzletelésből, a nemzeti burzsoáziának – folytatódik a levezetés – „közvetlen érdeke a külföldi monopóliumok tőkeérdekeltségeinek államosítása”.
A külföldi monopóliumok elleni harcban, a közérdek érvényesítésének jelszavával a kormány minden eszközt megenged magának: a befektetők megkopasztásáig hatoló diszkriminatív adók, díjak és illetékek kivetését, a multik működésének adminisztratív korlátozását, nyereségük átszipkázását a költségvetésbe, azon keresztül a nemzeti cégekbe, végső soron teljes kiszorításukat a honi piacról. Aki pedig szót emel ez ellen, az a nép ellenségeként a bankok, a multik oldalán áll. Ez a politikai gazdaságtan voltaképpen megtagadja annak a közösségnek az egyezményes szabályait – például a normativitást, a diszkrimináció és az állami támogatások tilalmát –, amelyhez Magyarország önként, a jobb élet reményében csatlakozott.
Mindez kísértetiesen emlékeztet a szocializmusból ismert kedvezmények és korlátozások gyakorlatára, a tervalkuk világára. A nyers voluntarizmusra. Annyiban persze más, hogy ma már az állam és a magánvállalkozások különalkui zajlanak, ám ezek piactorzító hatása túlontúl ismerős. Olcsó poén lenne felidézni Marx szellemes mondását, mely szerint a történelem ismétli önmagát; ami egykor tragédia volt, másodjára komédia lesz. A magyar kormány harca az uniós gyarmatosítók ellen erősen tragikomikus színezetű: a retorika inkább komikus, a hatásait tekintve azonban annál tragikusabb.
Egyelőre nem, de ez nem jelenti azt, hogy adott esetben nem éri meg a cégnek ilyen számlával rendelkeznie.
Kedvező a lehetőség, de alaposan figyelni kell az előírásokra a belső szabályok kialakítására során.
A forint árfolyamingadozása feladja a leckét – különösen, ha importhányadot tartalmazó beruházást kell finanszírozni.
A sikeres cégfelvásárlás alapja az előre megtervezett finanszírozási háttér. Milyen szempontokat szükséges feltétlenül szem előtt tartani ennek során.
Magyar Péter ingatlanok, festmények, autó és pianínó mellett még egy 20 forint névértékű 4iG-részvényt is feltüntetett.
1978 óta egy és ugyanaz a kérdés: lehet-e valaki olyan jó Superman, mint amilyen Christopher Reeve volt?
Két tankert is megtámadtak a jemeni húszik pár nap leforgása alatt a Vörös-tengeren. Az akciókról és a süllyedő hajókról látványos videókat forgattak.
A hízelgést és a fenyegetést felváltva alkalmazva szavaztatta meg a republikánusokkal Donald Trump a „gyönyörű” költségvetési törvényt.
Az elnök nem vette jó néven, hogy korábbi szövetségese harmadik politikai erőt alapítana. Hogyan babrálhat ki Elon Musk Donald Trumppal?
Közel-keleti válság ide vagy oda, a világ szinte fürdik az olajban.