Céges bankkártyák – Hogyan osszunk?
Folyamatosan bővül a céges bankkártyapiac. A kínálaton egyre inkább látszik, hogy a neobankok megjelenése versenyre készteti a hagyományos bankokat is.
Abban aligha lehet kivetnivalót találni, hogy egy ország, amelynek a kivitele 80 százaléka és a behozatala 75 százaléka az EU-n belül zajlik, más piacokkal is igyekszik kapcsolatba lépni. Főként, hogy az exportországban megtermelt javak egy része némi – elsősorban német – közvetítéssel amúgy is az ázsiai vagy az amerikai országokban köt ki.
A Martonyi János vezette Külügyminisztériumban erre találták ki a globális nyitást, amelyből a politikai kommunikációban csak a keleti maradt. Az elnevezés részben azokra a régi reflexekre épített, miszerint a magyar áruk az egykori szovjet szövetségi rendszerhez tartozó piacokon állítólag kedveltek, és nem kellene mást tenni, mint ezekre megint jól benyomulni.
Szijjártó Péter és Hszü Sao-si, a kínai Nemzeti Fejlesztési- és Reformbizottság (NDRC) elnöke kicseréli a Budapest-Belgrád vasútvonal felújításáról aláírt kormányközi szerződés példányait
MTI / Hszinhua / Kao Csie
A keleti nyitás menet közben azonban konkrét politikai muníciót is kapott, azzal, hogy Orbán a diplomácia középpontjába a nemzeti érdek szituatív definiálását és érvényesítését helyezte. Példaképként pedig olyan országokat nevezett meg, mint a putyini Oroszország, az erdogani Törökország vagy az ázsiai pénzügyi központ, Szingapúr. Ebben az orbáni narratívában a szövetségesi rendszerünk inkább ellenségként, dolgunk nehezítőjeként tűnt fel, amellyel szemben folyton szabadságharcot kell vívni.
Nyugaton birkózik, keleten barátkozik
„Magyarország állandóan a nemzetközi tőkével birkózik”, mondta Tellér Gyula, Orbán tanácsadója, teoretikusa a Mandinernek a tusványosi illiberális beszédet magyarázva. „Magyarország benne van egy olyan nemzetközi szövetségesi rendszerben, amelynek az elitje, az intézményei annak a tőkének az érdekeit szolgálják, amellyel a magyar társadalom a jussáért birkózik. A cél az, hogy Magyarország visszaszerezze a nemzeti jövedelem legalább egy részét ahhoz, hogy az intézményi, társadalmi átalakításait meg tudja oldani. Itt van a konfliktus lényege. A tőkeérdeket képviselő Európai Unió bürokráciája, szemben egy profit- és jövedelem-visszahódítási törekvésekkel rendelkező országgal”, mondta Tellér az orbáni szabadságharc indokául.
Ha ezt komolyan vesszük, a keleti nyitásnak politikai motivációja is volt: a függetlenedés fitogtatása az egyébként szövetséges Nyugat felé. Mutatni, hogy vannak más partnereink is, akik még esetleges demokráciadeficitjeinket sem kérik rajtunk számon. És ahol talán a saját baráti cégeink is könnyebben jutnak munkához, legalábbis nincs annyi macerás közbeszerzés, mint Nyugaton.
Mindettől nem teljesen függetlenül a külpolitika egyfajta kalmárdiplomáciát kezdett jelenteni, melyben az új keleti politika adta a stratégiaváltás irányát. 2012-ben megnyílt az első magyar kereskedőház külföldön (Azerbajdzsánban), amit pár év alatt még több tucat követett. A 2014 -es intézményi átalakítást is a külgazdaság motiválta: minden külképviseletre külgazdasági attasékat küldtek, kistafírozták az Eximbankot és még intenzívebbé váltak a keleti kétoldalú kapcsolatok. Hivatalosan 2015-ben elkezdődött a déli nyitás is: a külkerkapcsolatok erősítése Dél-Amerikában és Afrikában. A februári nagyköveti értekezleten pedig Orbán arról beszélt, hogy a diplomácia sikerének az egyetlen értékmérője, hogy milyen üzleteket tudunk kötni.
2014-ig teljes bukás
A HVG csütörtöki friss számában összeállítást közöl a magyar diplomácia megítéléséről, mellyel kapcsolatban tucatnyi háttérbeszélgetést készítettünk olyan volt és jelenlegi külügyminisztériumi munkatárssal és külügyi szakértővel, akik közelről ismerik a Szijjártó Péter vezette Külgazdasági és a Külügyminisztérium belső működését. A többségében jobboldalhoz kötődő szakemberek lesújtó véleménnyel voltak a magyar diplomácia teljesítményéről, a szakértelem számos téren megmutatkozó hiányát rótták fel.
Kérésünkre külön beszéltek a külgazdaság és a keleti nyitás sikeréről. Orbán és Szijjártó számos utazása ellenére (ezekről összesítő térképet a HVG-ben láthatnak), ha csak a kemény számokat nézzük, 2014-ig csak egyetlen reláció volt, melynek irányában 2010-hez képest csökkent az export: Ázsia. Tavaly innen sikerült visszakapaszkodni, és realizálni egy hétszázalékos pluszt. Ha azt nézzük, hogy mekkora anyagi ráfordítással sikerült mindezt elérni, miközben a fő célhoz – az EU-n kívüli export aránya elérje az összkivitelen belül az egyharmadot – alig jutottunk közelebb, akkor nehéz az első öt évet sikertörténetként értékelni. (Más kérdés, hogy a külügy ezt megteszi, illetve úgy gondol javítani a számokon, hogy a statisztikailag Európához sorolt orosz, török, macedón külkereskedelmi forgalmat is a keleti nyitásba számítja.).
A legtöbb forrásunk a keleti nyitással kapcsolatban két dolgot említett. Egyrészt, hogy nem volt előzetes tervezés, nem nagyon mérték fel a magyar gazdaság potenciálját. Úgy hoztak létre teljes főosztályokat a minisztériumon belül, nyitottak egy országban akár több kereskedőházat, küldtek ki minden külképviseletre külgazdasági attasékat, hogy nem készült semmilyen felmérés a helyi keresletről és a hazai kkv-k piacképes kínálatáról.
Fényév távolság
A keleti nyitás politikája forrásaink szerint nem vette figyelembe, hogy az exportképes magyar kkv-k akciórádiusza általában jóval kisebb (nagyjából 1000-1500 km-es körön belüli), és akkor még nem beszéltünk minőségi árualapról, a keresletnek megfelelő kapacitásról és az export rentabilitásáról (Tud-e olyan árat érvényesíteni a magyar kkv, amely üzletileg megéri.) A külgazdasági tervezés nem számolta bele a keleti nyitás országainak belső stabilitási veszélyeit, például a függőséget a nyersanyagvagyontól (Oroszország, Kazahsztán, Azerbajdzsán), az erős kitettségét a geopolitikai változásoknak vagy a világméretű munkamegosztás trendfordulóit. A stratégák pechére legyen mondva, ezek a gazdaságpolitikától független változók mind jelentkeztek is: ide sorolható az Oroszország elleni embargó, a hazai elektronipar kapacitásainak leépülése (Nokiától a Jabilig).
A kormány motivációja között szerepelhetett az új nemzeti tőke helyzetbe hozása, hogy ne csak a korlátozott méretű és a szigorú uniós szabályoknak megfeleltetett hazai piacokon tudjanak érvényesülni. Mivel jelentős magyar infrastrukturális beruházásokról is szó van, egy forrásunk megemlítette: volt ahová azért is utazott többször legmagasabb szintű magyar delegáció (Azerbajdzsán), mert közben – a Simicska-affér miatt – megváltozott a magyar üzleti partnerek összetétele, és a szerződéseket újra kellett kötni.
A megkérdezett diplomaták azonban leginkább arra a tervgazdasági szemléletű külgazdasági irányításra hívták fel a figyelmet, amely a misszióvezetők számára előírta, hogy mondják meg, árufőcsoportonként milyen exportfejlesztési és beruházásélénkítési célokkal lehet számolni a következő időszakra. „Ilyen az államszocializmus idején volt, csak most a tervszámokat nem állami, hanem piaci környezetben kellett volna megmondani. Az se volt megadva, hogy mi a bázis – és természetesen mindezt rövid időn belül kellett prezentálni”, magyarázta egy diplomata, aki azt mondta, hogy a legtöbben alacsony értékeket adtak meg, hogy az biztosan teljesüljön.
(A táblázatban Ausztriát csak azért választottuk benchmarknak, mert a Németországba irányuló export közel hatszorosa az osztráknak, így a nagy keleti partnereinkhez irányuló export alig látszott volna a grafikonon.)
Rekordok éve
Érdeklődtünk a Külgazdasági és Külügyminisztériumnál, hogy az eredeti tervszámoknak megfelelően teljesültek-e a külgazdasági célok – erre a kérdésünkre nem válaszoltak, amiből arra következtetünk, hogy az abszurd módszertant időközben ejtették. A Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. az elmúlt két évben közel 30 országban nyitott regionális irodát: van olyan kirendeltség, mint például a szudáni, ahonnan további hét országgal is tartják a kapcsolatot. Az üzletkötéshez fontosnak tartott fizikai jelenlét nem olcsó: információink szerint még az üzemeltetés költségét sem hozta be, és az összköltséghez be kell majd számolni az Eximbank által nyújtott exporttámogatásokat is. Mint köztudott, a Quaestor-ügyben ügyfélként majdnem megégett az MNKH Zrt., melynek állampapírban tartott 3,8 milliárd forintját a botrány kirobbanása előtt, a szokásos átutalási időn belül, még aznap visszautalták, rengeteg találgatást felvetve. A zrt. élén azt követően váltás is történt: a szervezet honlapja gyakorlatilag semmit se árul el eddigi eredményeiről, még egy irodalista sincs, hogy hol működnek kirendeltségek, és a hírek oldal sem frissül.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium megkeresésünkre 2015-öt a rekordok évének nevezte: a magyar exportvolumen (90,5 milliárd euró) sosem volt ilyen magas, „a Keleti Nyitás országaiból 14-ben, a Déli Nyitás országaiból pedig 33-ban történt abszolút csúcsdöntés a magyar kivitel szempontjából”. Azt nem tették hozzá, hogy ezekkel az országokkal többségében olyan alacsony a külkereskedelmi forgalom, és azon belül is a kivitel, hogy akkor sem jelent a bázishoz képest komoly növekedést, ha egyik évről a másikra megduplázódik az euróban számolt export. Csak szemléltetésül: a fenti 47 országból 28-cal még az egymilliárd forintot sem érte el a külkereskedelmi forgalom.
