Egy oligarchikus államkapitalizmusban a béremelés nem feltétlenül eredményezi a gazdasági növekedés gyorsítását, a kínálat az „erőszakos, piacromboló adminisztratív kormányzati beavatkozások” közepette nem úgy alkalmazkodik a megnövelt kereslethez, ahogy azt John Maynard Keynes angol közgazdász a két világháború között javasolta – fejtegette Bokros Lajos az Élet és Irodalom karácsonyi számában. Szurkálódásainak egyik céltáblája Surányi György volt, akitől egyetlen mondatot idézett: „A beruházásoknak és a háztartások keresletének a felpörgetésére kell törekednie a gazdaságpolitikának, amibe erőteljes béremelés is beleértendő”. Csakhogy ezt nem Surányi írta, hanem a HVG szerkesztője, jócskán leegyszerűsítve az interjú fő üzenetét. Surányi a héten a válaszcikkében meg is pendíti, hogy Bokros netán csak ezt, „az interjú kopfszövegét olvasta el”, és kijelenti, javaslatai csak egy szűk területen, a béremeléseknél hasonlítanak a kormányzati politikához, továbbá részletesen kifejti, milyen más változtatásokat tart szükségesnek.

A hvg.hu most Surányi György interjúja főbb részleteit idézi fel, a rövidítéseket a szokásos módon jelezve.

HVG: Három éve még azt állították a nemzetközi szervezetek elemzői, hogy a magyar gazdaság adottságaiból fél–egy százaléknál nagyobb növekedés nem jön ki, ezzel szemben a mostani konszenzus szerint 2–2,5 százalék a potenciális növekedés. Ez viszonylag rövid idő alatt viszonylag gyors javulás.

Surányi György: A magyar gazdaság az elmúlt fél évtizedben feleakkora növekedésre volt képes, mint a visegrádi négyek, holott a külső körülmények példátlanul előnyösek: az Európai Uniótól éves átlagban a hazai össztermék 4,5 százalékára tehető ingyenes, vissza nem térítendő forrás érkezik, ráadásul 2013 óta a cserearányok is erőteljesen javulnak. (…) ilyen kivételesen kedvező külső környezetben a 2,5 százalékos növekedés nem ad okot büszkeségre. Még ahhoz sem elég, hogy a legfejlettebbekhez, Németországhoz és Ausztriához viszonyítva ne nőjön az abszolút elmaradásunk. (…) érdemes áttekinteni azokat a tényezőket, amelyek miatt a növekedés nem gyorsul fel legalább arra a szintre, mint a környezetünkben. A fizetési és a tőkemérleg többlete mind a beruházások területén, mind a fogyasztásban erős belföldi kereslethiányt jelez. Ez új helyzetet jelent. A reáljövedelmek csak tavaly érték el a 2008-as szintet, amely amúgy sem volt egetverően magas. A kereslethiányos helyzet fő oka pedig a bizalomhiány. Bár az ország pénzügyileg sokkal kevésbé sérülékeny, mint hét-nyolc évvel ezelőtt, a gazdaságpolitika iránti bizalom nem épült vissza. Ennek oka, hogy az elmúlt években a kormány eltávolodott a magántulajdon és a verseny elsődlegességén alapuló modelltől. Olyan kiszámíthatatlan döntések sora érte a gazdaságot az új, nem versenysemleges adók rendszerén keresztül, a visszaállamosításokkal, az észszerűtlen centralizációval, az állami és uniós pénzek elosztása során, a korrupció továbbterjedésével, ami meglehetősen szűk területre szorította vissza a piaci versenyt. Márpedig tulajdon- és jogbiztonság, illetve piaci verseny nélkül nincs gyors innováció, fejlesztés, növekedés, élénk beruházás. Ha ezen nem lehet változtatni, kétséges, sikerül-e gyors növekedési pályára lépni, holott az országban meglévő gazdasági, társadalmi és szociális feszültségek ezzel az évi 2–2,5 százalékos növekedéssel számottevően nem enyhíthetők. A bizalom visszaszerzését két szakaszból álló növekedési program révén lehetne elérni. Az elsőben nem szokványos eszközökkel emelni lehetne a beruházási és a fogyasztási keresletet, gyorsítani a növekedést, és közben felelős módon, komoly szerkezeti reformokkal helyreállítani a magángazdaság alapjait, a verseny tiszteletét és tisztaságát, a gazdasági szabályozás semlegességét. Ha sikerül visszaszerezni a bizalmat, akkor a második szakaszban a gazdaság rá tud állni egy, a piac, a magángazdaság által serkentett, fenntartható, organikus, évi 3-4 százalékos növekedési pályára.

Surányi György

Túry Gergely

HVG: Az első szakaszban kvázi ingyenpénzt adna az embereknek? Olyan mértékben emelkednének a jövedelmek, ami mögött nincs teljesítmény?

S. Gy.: Felelőtlen élénkítésről nem lehet szó. Óvatos, szigorúan modellezett, mély szerkezeti reformokhoz kapcsolt, valódi érdekegyeztetésen alapuló gazdaságpolitikai fordulat szükséges. (…) Időszerű újragondolni, hogy egy majdnem keynesi helyzetből mivel lehet kimozdítani a gazdaságokat, hogyan lehet keresletet teremteni.

HVG: Ez gazdaságpolitikai fordulat nélkül is megtörténik, legalábbis az idén, hiszen a reálkeresetek 7 százalékkal nőnek. Ekkora javulásra Medgyessy Péter száznapos programja óta nem volt példa. Egy ilyen bérrobbanás nem rontja az amúgy is gyatra versenyképességet?

S. Gy.: A jelenlegi helyzetben nem. A bérek alapvetően az ár- és költség-versenyképességet érintik. Ez viszont összhangban van a gazdaság teljesítőképességével. Induljunk ki abból, hogy a forint reálárfolyama nagyon leértékelődött, ezzel a gazdaság exportvezérelt szektoraiban az árversenyképesség erőteljesen javult. Itt van tehát tér a reálkeresetek növelésére. Ha a külkereskedelmi mérleg közel 9 milliárd euró körüli többletet mutat, akkor nem lehet árversenyképességi gond, és a profitabilitás is erős. Ráadásul ezekben a szektorokban a munkaerő költséghányada mindössze 10-11 százalék. Vagyis ha fokozatosak, körültekintőek és nem egyoldalúak a béremelések, akkor nem veszélyeztetik a versenyképességet. A belföldre termelő vállalkozások esetében, főleg a szolgáltatások területén, a nagyobb kereslet teremtheti meg a béremelések lehetőségét.

HVG: De miért szánnák rá magukat önként a munkaadók nagy béremelésekre?

S. Gy.: Ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha a munkaadók, a munkavállalók és a kormány együttesen megállapodnak egy több évre szóló, a reáljövedelmeket is emelő, átfogó, nem megszorításon alapuló strukturális reformprogramban – és annak peremfeltételeiben. Ezek közé tartozik, hogy az ország teljes külső adóssága és az államadósság is mérséklődő pályán maradjon, és az infláció, illetve az inflációs várakozások 3 százalék körül alakuljanak. A programot csak akkor lehet végigvinni, ha a világgazdaságban viszonylagos szélcsend van. A megállapodás kiterjedne arra is, hogy a reálkeresetek emelése más szerkezetben történjen, mint eddig. Vagyis a válságot követő jövedelemdifferenciálódás mérséklődjön, mert az átlag alatti jövedelmek vásárlóereje még mindig nem éri el a 2008-as szintet, miközben a felső öt–tíz százalék reálkeresete lényegesen magasabb az akkorinál. Ez is közrejátszik a kereslethiányban, a tehetősebb háztartások ugyanis inkább megtakarítanak, a szegényebbek viszont a jövedelmük nagy részét elköltik.

HVG: Ebből viszont az következik, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadót is meg kell változtatni.

S. Gy.: Igen, hiszen egyetlen vélt eredményét sem hozta. De a 2008 előtti meredek progresszivitáshoz sem szabad visszatérni, mert az piac- és versenyellenes. Viszont az sem elfogadható, hogy a jövedelem nagyságától függetlenül mindenki 15 százalékkal adózzon. Magyarországon a medián alatti jövedelmeket terhelik túlzott adó- és járulékterhek, az adóék 49 százalék, Belgium után a legnagyobb, 10–12 százalékkal magasabb, mint Cseh- és Lengyelországban, Szlovákiában. Ezt nyilvánvalóan csökkenteni kell. De nem mindegy, hogyan. Tévedés lenne, ha a munkáltatói vagy a munkavállalói járulékot csökkentenék, mert az egészségügy és a nyugdíjrendszer a mai járulékszinten is épphogy elevickél. Ráadásul a munkáltatói járulék csökkentésének jelentékeny részéből aligha lesz béremelés. Tehát a személyi jövedelemadót kellene csökkenteni – a medián jövedelem mértékéig. Viszont az általános kulcsot 17 százalék körül lehetne meghúzni, fölötte pedig egy vagy két kulcsot bevezetni, de úgy, hogy a legfelső se legyen magasabb 23-24 százaléknál.(…) A dráguló munkaerő ösztönzi a tőkebefektetéseket, megváltozik a tőke-munka arány, az előbbi javára. Márpedig intenzív beruházások nélkül nem tudnánk gyorsítani a növekedési ütemen, holott ez a cél. Mindeközben a szociális szempontokat figyelembe véve, az elvándorlás lassítása érdekében általánosan, de kiváltképp az egészségügyben és az oktatásban még gyorsabbnak kell lennie a béremelésnek, mint a versenyszektorban. Itt az adóváltozásokat is bekalkulálva a reálkeresetek öt év alatt közel megduplázhatók.

Stiller Ákos

HVG: Ez nem színtiszta voluntarizmus? Ebbe belerokkan az államháztartás!

S. Gy.: Nem hiszem. Ha a személyi jövedelemadó átlagos kulcsa 15-ről 17 százalékra nő, az a költségvetésben 260 milliárd forint bevételi többletet jelent. Önmagában ez több évre elhúzva fedezné a nettó 40–50 százalékos béremelést az egészségügyben és az oktatásban. A két felső kulcs bevezetése pedig elég lehet ahhoz, hogy az alacsony jövedelműek adókulcsát 5 százalékra mérsékeljük. Uniós összehasonlításban a nagy jövedelmek még így is kedvezően adóznának.  (…)

HVG: Ez a bődületes többletkereslet miért nem az árakat lódítja meg?

S. Gy.: Egyrészt mert részben jövedelemátrendeződés történik, másrészt mert a kereslet növelése a kínálatot is bővíti, beleértve az importot. A kínálati többlet pedig fékezi az inflációt. Az import meglódulásával a külső mérlegtöbblet leapad, de ez bizonyos határok között kívánatos, csakúgy, mint az árszint évi 3 százalék körüli emelkedése. (…)

HVG: Milyen eszközöket lehet bevetni a beruházások élénkítésére?

S. Gy.: Fontos, hogy az oktatásban, az egészségügyben megtörténjenek a régóta kívánatos szerkezeti változtatások, amelyeknek nagy a tőkeigényük. Élénkíteni kellene a lakásberuházásokat, köztük a felújításokat is. A jelenleg ezt célzó program korlátozott, nem hatékony, viszont túl nagy állami támogatást igényel. Ráadásul ma nagyjából 6 százalékon lehet lakáshitelhez jutni, nulla infláció mellett, ez így pokoli drága. Olcsóbb megoldásra van szükség. Ennek érdekében ki lehetne terjeszteni a növekedési hitelprogramot a háztartásokra, de nem fix kamatszint mellett, mert azt nem lehet elvárni, hogy a teljes kamatkockázatot az állam állja. A jegybank például alapkamat mínusz 2 százalékon, de minimum nulla kamaton nyújthatna hitelt a bankoknak, ők keresnének ezen 2,5 százalékot, ezzel a kamatmarzzsal a hitel két-három évig nem lesz drágább 3 százaléknál. A támogatás pedig a töredéke annak, amit ma a költségvetés erre kifizet. (…) Persze a költségvetésen belül is vannak beruházásra átcsoportosítható tételek. Például a társasági adó 500 millió forint nyereségig igénybe vehető kedvezményét legalább részben jövőbeni beruházáshoz kellene kapcsolni. Ilyen a társaságiadó-kedvezmény nagy része, főleg az, amelyik a csapatsportokra megy el, amit amúgy is átsző a korrupció. Ilyen a stadionépítés, amely szemernyit sem javít a versenyképességen. A kormánypropagandán szintén tízmilliárdokat lehet spórolni, beleértve az állami médiát. Egyelőre kidobott pénz az is, amit a paksi beruházás és az olimpia előkészületeire fordít a költségvetés, továbbá a Magyar Nemzeti Bank alapítványai is hozzájárulhatnak a maguk 270 milliárdjából a szükséges tőkebefektetésekhez. Hiszen ez közpénz. Az oktatásba, az egészségügybe pedig magánforrásokat is be lehetne vonni. Továbbá üzleti alapokra lehetne helyezni az útépítéseket: a ma már közel évi 300 milliárdos bevételt jelentő útdíj lehetővé tenné a költségvetés tehermentesítését, a korábban erre a célra felvett állami hitelek átvállalását és újabb jelentős fejlesztések finanszírozását. Ami pedig a versenyszektort illeti, ha nő a kereslet, az magával húzza a beruházásokat, főleg a szolgáltató szektorban. Egy ilyen pályán két-három év alatt visszanyerhető a bizalom.