Göncről Ghánába: Torda Kati, a gyöngyök királynője
Obama lányaival fűzött gyöngyöt, kiállítása volt a washingtoni Smithsonian múzeumban Torda Katinak, Ghána egyik legnevesebb gyöngyművészének, akit Magyarországon főleg az énekesnő Sena anyjaként ismernek. Torda Kati accrai boltjában mesélt nekünk az életéről és a gyöngyökről.
Mit kezdjen magával egy magyar fiatalasszony, aki angoltudás nélkül hirtelen Ghána közepére csöppen? Ezt a kérdést tette fel magának Torda Kati is, aki 1979-ben, friss házasként költözött férje hazájába. „A jamgyökér volt a legközelebbi étel, amit be tudtam azonosítani, nem kaptam levegőt a párától, és ki kellett találnom valami napirendet, hogy ne őrüljek meg, amíg a férjem több száz lánykát tanít. Mert ő ugyan az országot építeni jött haza, csak ilyen munkát nem tudtak neki adni” – mesél a kezdetekről.
Valóban országépítés volt a cél, Kati férje ugyanis az egyike volt azoknak, akik egy ösztöndíjprogram keretében Magyarországra jöhettek tanulni az afrikai országból. Ben Dagadu a miskolci egyetemre került, kettejük kapcsolata azonban nem innen indult, hanem a borsodi iparváros tüdőkórházából. „Tizenöt éves voltam, egyszerű gönci esztergályoslány, de sportoltam is. Nem lassult le a pulzusom, ezért ki kellett vizsgálni, de szerencsére nem kellett ágyban feküdnöm. Felvehettem a DVTK-s melegítőmet is, délután abban üldögéltem a kórház kertjében. Őt röntgenre küldték oda, de ő sem volt beteg, kijárhatott a parkba. Néztük, ki ez a furcsa szerzet, aztán megszólítottam. Jó kapcsolat alakult ki köztünk, a szüleimnek is bemutattam őt, de ez akkor csak egy barátság volt.”
Három évvel később aztán szerelem lett belőle, Ben meg is kérte Kati kezét. „A szüleim meg csak azt kérdezték: elmész olyan messze? A jó isten áldja meg őket érte, volt olyan vegyes házasság, ahol a szülők öngyilkossággal fenyegetőztek, vagy azzal, hogy kitagadják a gyereküket”.
Kutatás snapsszal
Így került tehát a fiatal párt Ghánába, pontosabban Akwatiába, két és fél órára a fővárostól. „Ő visszajárt Accrába olajmérnöki állást keresni, én meg jobb híján otthon makraméztam, ahhoz kellett valami díszítésnek.” A gyöngyfűzés is a makramézásból indult el: „Megmaradt egy csomó gyöngy, kezdeni kellett velük valamit. Csináltam ékszereket, táskát, amikor meg sok volt, nyakláncot is.”
Márpedig ha valamiből van Ghánában, az a gyöngy. Sokféle anyagból, változatos mintákkal és óriási hagyománnyal – csak hát a fiatal Katinak ezek túl harsányak voltak. Volt persze más gond is: „Pénzem alig volt, angoltudásom meg semmi, először még dugdosták is előlem a piacon, mikor megláttak. Aztán volt idő, amikor két üveg pálinkával a hónom alatt mentem adatot gyűjteni. Kellett is, mert volt árus, aki azzal indított, hogy a falujában ő az anyakirálynő, vele nem lehet csak úgy beszélgetni. A tolmácsolás meg nem ment ingyen.”
Szép lassan szenvedéllyé vált a gyöngyfűzés, de nem volt egyszerű feladat. „A rokonok igyekeztek elmutogatni, amit tudtak, de tanulni már nem lehetett tőlük, ahhoz kellettek a könyvek. Beiratkoztam a British Council könyvtárába is, hogy tanuljak erről, de úgy, hogy nem tudtam kitölteni a jelentkezési lapot. De jó beszélőkém volt, meg kellett tanulnom angolul, hogy itt is jó beszélőkém legyen” – meséli.
Michelle Obama őt választotta
Néhány év eltelt, Accrába költöztek, megszülettek a gyerekek, Sena és nővére, Enyonam Kati leérettségizett angolból is, a magyar követségen kezdett dolgozni. Egy dolog maradt: a gyöngyfűzés. Lépésről lépésre egyre magasabb szinten: Kati magyarként lassan a legismertebb ékszerkészítővé vált az országban.
Mikor accrai boltjában arról kérdezzük, melyik volt a legkülönlegesebb ékszer, amit készített, egy szomorú történetet mesél el. „Meghaltak a szülők, és gyöngyöt hagytak örökül nyolc lányukra és egyszem fiukra. A házuk viszont leégett, odaveszett minden. A fiuk nem hagyta annyiban: odament a leégett házhoz és összeszedte a gyöngyöket. Idehozta nekem, és azt mondta: fűzzem fel, mert nem akar azzal a tudattal élni, hogy minden odaveszett, amit a szüleitől kapott.”
Öltöztetett közben szépségkirálynőket, elnökasszonyokat is, a washingtoni Smithsonian múzeum többször is bemutatta a gyöngyeit. Sőt, amikor Barack Obama 2009-ben, első afrikai útján Ghánába látogatott, az ő programjának is a részese lehetett. „Szerveztek egy programot Obama két lányának. Kialakítottak egy helységet, ahová meghívtak egy hagyományos zenészt, egy híres batikost meg engem a gyöngyökkel. És ők a gyöngyöket választották, úgyhogy több mint egy órán keresztül tanítottam a lányoknak és a First Ladynek a fűzést.”
Egy gyöngy = egy rabszolga
Obama látogatása nem csak a gyöngyfűzés miatt volt emlékezetes: meglátogatta akkor a Cape Coast-i erődöt is, amely a rabszolga-kereskedelem egyik fő bázisaként vonult be a világ történelmébe. Az afrikai és az amerikai történelemben meghatározó rabszolgaságban a gyöngyök is meghatározó szerepet kaptak.
A kőgyöngyöket a ghánai törzsek az afrikai késő kőkorszak óta használják díszítésre, a középkorból pedig már arra is találtak bizonyítékokat, hogy Nyugat-Afrika más területein élőkkel kereskedtek. Ennek igazából az európaiak megjelenése adott nagy lendületet, ekkor már az öreg kontinensen gyártott, cseh, holland, muranói és velencei gyöngyök is megjelentek az afrikai piacokon.
A gyöngy fizetőeszközként is szolgált. Nem véletlen, hogy az Ázsiából importált kauri kagyló törzsi neve, a cedi után nevezték el az 1957-ben függetlenné váló Ghána pénznemét is. A gyöngyért a helyiek földterületet, aranyport, pálmaolajat, elefántcsontot adtak, de a rabszolga-kereskedelemben is fontos pénzeszköznek számított: az emberekért sokszor gyöngyökkel fizettek. Az árfolyam ma már hihetetlen: egy 1819-es leírás szerint egyetlen öt hüvelyk hosszú és fél hüvelyk átmérőjű velencei rosetta gyöngyért egy vagy több rabszolgát is adtak a kereskedőknek.
A nemzetközi kereskedelem a rabszolgaság után is megmaradt, igaz, a ghánai gyöngypiacokon ma inkább afrikai gyöngykészítőkkel találkozhatunk. Sokat nem változott a gyöngykészítés módja sem. Jellemzően kis műhelyekben, a hagyományos technikával készítik. Főként összetört vagy porrá zúzott üveget égetnek ki formában, van olyan típus, amelyre kézzel festenek mintákat.
Nem volt ez másként abban az Accra melletti műhelyben sem, ahol megnéztük, hogyan készülnek a gyöngyök. A miből sem bonyolult: kidobásra ítélt italos palackokat használtak fel, festés nélkül könnyű is megállapítani, hogy az ékszer előző életében whiskysüveg volt, vagy éppen vörösbort tartottak benne.
A fejlődés jelei persze látszanak, például abban is, hogy ma már nem a gyöngyöket hozzák be Velencéből, hanem azt a technikát, amellyel az évszázadok óta nagyra becsült ékszereket készítették – olvasható abban a könyvben, amelynek Torda Kati az egyik társszerzője.
Ghánában a kereskedelem is figyelemreméltó változáson ment keresztül: a készítés ugyan máig kis műhelyekben zajlik, ám ezek a kis műhelyek ma már – részben a ghánai kormány, részben olyan civilszervezetek, mint az ATAG segítségével – közvetlenül is árulják termékeiket, akár Európában is.
Születéstől a halálig
A ghánai társadalomban azonban nem csak áruként, hanem a családi, törzsi élet fontos elemeként jelenik meg a gyöngyékszer. „Amikor megszületsz, a nagyanyád köszönt egy gyönggyel. Azért ő, mert így megbízható forrásból származik, bizonyosan nincsen megátkozva” – mutatja Kati. A gyöngy ott van a kisbabákon is: a csípőjükre teszik, ami nem csak azért jó, mert megtartja a pelenkát, de abból, hogy szűk vagy bő a gyerek növekedését is nyomon lehet követni orvos nélkül is.
A fiúk csípőjéről később lekerül a gyöngy, pár hónapos koruk után már csak a csuklójukon vagy a bokájukon hordanak ékszert. Felnőttkorukban aztán királyi származásukat is ékszer jelzi, üveggyöngyből, vagy – főleg ha északabbról származik a viselő – fémből.
A gyásznak is megvan a maga ékszere: ez jellemzően bauxitból készül, de a piros gyöngy is a gyászra utal, ezért sincs nagy értéke Ghánában – meséli Torda Kati.
Van olyan ékszer is, amelyik a családot jelképezi, és amely a Ghánába érkező Torda Kati életében is fontos szerepet kapott. „Mikor megérkeztem a férjem családjához, és köszöntöttek, láttam, hogy minden rokon behoz egy szem gyöngyöt. Külön szál fonalra fűzték fel őket, ezekből készült karkötő, ami azt jelképezte, hogy befogadtak a családba.”
Cikkünk a DemNet Alapítvány európai uniós támogatással megvalósult, a méltányos adózással és európai fejlesztési kérdésekkel foglalkozó tanulmányútján készült.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
