Válságteóriák: "Fogunk még látni bankcsődöket is"

HVG: Amikor kinevezték az IMF főközgazdászának, látta már, hogy az amerikai jelzálogpiaci krízis globális pénzügyi válsággá terebélyesedik?

Olivier Blanchard: Nem, ezt nem láttam előre. Az IMF akkori vezérigazgatója, Dominique Strauss-Kahn 2008 májusában hívott meg erre a posztra, szeptemberben léptem be. Nyáron még úgy látszott, hogy a szokásos lakáspiaci buborékkal van dolgunk, amely kipukkadt, az árak esni kezdtek, és úgy véltük, ebből az USA-ban recesszió is lehet. Kezelhetőnek gondoltuk a helyzetet, Strauss-Kahn azonban meglehetősen pesszimista volt. Feltehetőleg sokkal több információja volt, mint nekem, aki tudományos területről érkeztem, és nem jutottam hozzá a napi adatokhoz. Nem is értettem elég jól, mi történik a másodrendű jelzáloglevelekkel, ezt gyorsan meg kellett tanulnom. Nyáron nőtt bennünk az aggodalom, hogy a dolgok rosszra fordulhatnak, de hogy ennyire, azt nem sejtettük.

HVG: A Lehman Brothers összeomlása már az IMF-nél érte. Meglepődött?

O. B.: Valósággal sokkolt, pszichológiailag és intellektuálisan is. Azzal szembesültem, hogy hatalmas munka vár ránk; meg kell értenünk, pontosan mi is történik.

HVG: Alig egy hónapra rá Charles Dallara, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet befolyásos igazgatója Budapestre jött, és kifejtette: a fejlett országok kormányai megvédik bankrendszerüket, a felzárkózóknak pedig az IMF fog segíteni. Így osztották meg a feladatot?

O. B.: Ez először az USA válságának tűnt, amit az amerikai kormány és a Fed menedzselt. Ám amikor befagytak a piacok, félő volt, hogy az emberek megrohamozzák a bankokat, amelyeknek készpénzre lesz szükségük. Felmerült, hogy az amerikai bankok tőkét vonnak ki más országokból, és ez katasztrófához vezethet. Mi a világ más részein avatkoztunk be, hogy fenntartsuk a tőkeáramlást.

HVG: Magyarország október közepén fordult az IMF-hez és Brüsszelhez, három hét alatt közel 20 milliárd eurós hitelkeretet kapott. Soha korábban nem volt példa ilyen gyors döntésre. Mi történt?

O. B.: Akkor minden sürgős volt. A pénzügyi válságok nagyon gyorsan játszódnak le, három hónapos késés végzetes lehet egy olyan ország esetében, amelyiknek a bankrendszere veszélyben van. Márpedig akkor sok országnak volt szüksége pénzre. Napi 24 órákat dolgoztunk, igyekeztünk az egyes programokat gyorsan összehozni, hogy a pénz- és tőkeáramlás elakadása ne okozzon súlyos bajokat. Háborús idők voltak.

HVG: Visszatérve Magyarországra, az Európai Bizottság erőteljes költségvetési megszorításokat akart látni, és elvárta, hogy mielőbb legyen vége a túlzottdeficit-eljárásnak. Eközben az IMF arra figyelmeztetett, hogy a megszorítások túlságosan lehűtenék a gazdaságot. Ekkor kezdődött önöknél a fordulat?

O. B.: Abban az időszakban, 2009 nyarán a legtöbb ország vezetői megrémültek, és erőteljes ösztönzésbe kezdtek. Igyekeztünk összehangolni, hogy a költségvetési lazítás a hazai össztermék két százaléka körül legyen, ami segítséget jelentett. Amikor a válság legrosszabb időszaka lefutott, az európai államok gyorsan le akarták vinni az adósságukat a maastrichti szintre. Mi viszont arra a következtetésre jutottunk, hogy amikor a monetáris politikai eszközök már kimerültek, és a pénzügyi rendszer sem működik jól, akkor a nagy költségvetési megszorítások katasztrofális hatásúak lehetnek a gazdaságra. Keményen küzdöttünk, hogy lassítsák a kiigazítások tempóját; ezt néha sikerült elérni, néha nem.

Olivier Blanchard. Átírt receptek

Túry Gergely

HVG: Amikor 2015-ben elköszönt az IMF-től, a pénzügyi sajtó úgy búcsúztatta: ön az, aki átformálta a szervezet arculatát. Sikerült?

O. B.: Senki nem képes egyedül átformálni egy olyan intézményt, ahol több ezer ember dolgozik. Szerencsém volt, nem mondták, hogy te még csak most jöttél, mi pedig évtizedek óta itt dolgozunk, tudjuk, mit csinálunk. A válság lehetőséget teremtett, hogy a korábbi hiedelmeket felülvizsgáljuk. De ez hatalmas hajó, afféle tanker, lassan fordul, és akkor sem azért, mert a főközgazdász hisz valamiben. Mindenkit meg kellett győznünk, hogy újszerű megoldások is lehetségesek.

HVG: Visszatérve Magyarországra, 2010-ben az új kormány megszakította az IMF-programot. Mit nyert ezzel? Vagy mit veszített?

O. B.: Ennek a mérlegét nem tudnám megvonni. De tipikus, hogy ha egy ország már nem szorul rá az IMF-re, mint korábban, akkor ellene fordul.

HVG: Pedig a válság éveiben az IMF valóban sokat változott. 2010 körül ön nyilvánosan is kifejtette, hogy a megszorítások súlyosabban lefékezik a növekedést, mint azt korábban feltételezték.

O. B.: Tudós próbáltam maradni, aki az adatokból indul ki. Azok pedig világosan megmutatták, hogy az erőteljes megszorítások a múltban is jobban visszavetették a növekedést, mint ahogy előzetesen feltételeztük. Emiatt senki nem sáros, mindenki a megelőző évek tapasztalatai alapján, a lehető legjobb tudása szerint dolgozott, de kiderült, hogy túl optimisták voltak. Az új felismerést házon belül megvitattuk, és meggyőztem a vezérigazgatót, Christine Lagarde-ot, hogy ki kell állnunk a nyilvánosság elé. Még akkor is, ha rövid távon megvan az ára, ha beismerjük, hogy tévúton jártunk, mert megkaphatjuk a kritikát, hogy nem is tudjátok, mit csináltok. De ez hosszú távú játszma, nem színlelhetjük, hogy igaz, ami nem igaz.

HVG: A tévedés Görögországra is vonatkoztatható?

O. B.: Ez nagyon bonyolult ügy. A görög kormány elképesztően nagyot hibázott, és hihetetlen erős költségvetési megszorításokra kényszerült. De 15 százalékos államháztartási hiány, 30 százalékos fizetésimérleg-deficit nem engedhető meg, nem fenntartható. Valamit tenni kellett. Ha az a kérdés, hogy a görög program a lehető legjobb volt-e, akkor azt válaszolom: nem hiszem. Az Európai Bizottsággal súlyos nézetkülönbségeink voltak. A német álláspont kezdetben az erkölcsi felelősségen alapult: a görögök vétkeztek, ezért meg kell fizetniük. Amikor a görög állampapírokat már csak büntető jellegű, hatalmas kamatokkal lehetett eladni, világossá vált, hogy Görögország nem tudja visszafizetni az adósságait. És az is, hogy azon a kamatszinten a további hiteleket sem képes törleszteni. A feszültség akkor enyhült, amikor a kamatok alacsonyabbak lettek. Ekkor a németek úgy gondolták, hogy Görögország szerkezeti reformokkal kijöhet a válságból, ami szerintem naiv feltételezés volt. Nem is jött be. A következő kérdés az volt, hogy mekkora pénzügyi támogatásra van szükség. Az IMF–EU együttesen, a lehető legrosszabb kimenetekre felkészülve, 100 milliárdot áldozott a programra. De még ez is azt jelentette, hogy a deficitet nagyon gyorsan le kell szorítani. Ha lett volna 200 milliárd, több időt hagyhattunk volna erre.

HVG: Hogyan merült fel, hogy az adósság egy részét át kell ütemezni vagy el kell engedni?

O. B.: A kezdetektől azt képviseltük, lehetetlen, hogy Görögország ezt visszafizesse, és azt, hogy az erős megszorítás ne okozzon túl nagy kárt. Ezért az adósságok átütemezését javasoltuk. Belülről meggyőztük az IMF-et, ha nem is mindenkit, mert sokan úgy vélték, hogy a szerkezeti reformok felgyorsítják a növekedést. Csakhogy az Európai Központi Bank elnöke, Jean-Claude Trichet hallani sem akart átütemezésről. Azzal érvelt, a közös valuta ereje abban rejlik, hogy az euróban kibocsátott államadósság biztos befektetést jelent, ha ez megkérdőjeleződik, megváltozik a világ. Tartott attól is, hogy a fertőzés más országokra is átterjed. Mi tudtuk, hogy a görög program nem fog működni. És valóban, egy évvel később megtörtént az átütemezés, szerintem túl későn. Ez az az eset, amikor három donor van, különböző nézetekkel, és ez rányomja a bélyegét a kimenetelre.

Túry Gergely

HVG: Évek óta nincs infláció, tartósan alacsonyak a kamatok. Egyik tanulmányában megvizsgálta a lehetőséget, nem tenne-e jót a növekedésnek, ha a jegybankok az inflációs célt nem két, hanem négy százalékban jelölnék meg. Ez reális?

O. B.: Ennek két aspektusa van. Az egyik politikai: vajon a központi bankok felemelhetik-e az inflációs célt négy százalékra. Aligha. A másik, hogy meg tudnák-e tenni. Hogyne, ha nem is egyik napról a másikra. Magyarországon például 4,8 százalékos a munkanélküliség, ha ezt két százalékra szorítják le, biztosan felpörög az infláció. Mert ha a munkaerőpiac feszesebb, a bérinflációból egy idő után árinfláció lesz. De a politikai szándék a döntő.

HVG: Amikor eljött az IMF-től, annak egyik kiadványában kifejtette: ha az alacsony növekedés nagyobb egyenlőtlenséggel jár együtt, az morálisan elfogadhatatlan, politikailag pedig különösen veszélyes. Azóta csak romlott a helyzet.

O. B.: Ami az egyenlőtlenséget illeti, a helyzet nem lett rosszabb. A válság általában nem növelte a jövedelmi és vagyoni különbségeket, azok a korábbi években nyíltak szélesre. Viszont az egyenlőtlenség érzetét felerősítette. Számomra a makrogazdaság-politika értékelésekor valóban az első számú szempont, hogy növeli vagy csökkenti az egyenlőtlenségeket.

HVG: Az IMF 2015-ben a magyar gazdaságpolitika elemzését kiterjesztette az egészségügy, az oktatás vizsgálatára, és megállapította, hogy a kormány keveset költ rájuk, azt sem elég hatékonyan. Külön vizsgálta a női foglalkoztatást és a nemek közti súlyos bérkülönbségeket.

O. B.: A nők egyenjogúsága Christine Lagarde számára nagyon fontos, ezt ő vette napirendre. Az egyenlőtlenséggel viszont én kezdtem foglalkozni, kidolgoztam egy programot erre, amelyet meg kellene erősíteni. Ma szilárd és fenntartható a növekedés, ennek a minőségén belül lényeges szempont, hogy nő vagy mérséklődik-e az egyenlőtlenség.

HVG: A következő válságig van elég idő, hogy a tanulságokat világszerte levonják?

O. B.: Észszerűen bizakodó vagyok, de nem teljesen. Az új felügyeleti szabályok szigorúbbak, egyre jobbak a kockázatokat felmérő stressztesztek, a bankok tőkemegfelelési mutatója magasabb. De nem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy ezeknek nem lesznek mellékhatásaik. Például ha szigorúbban ellenőrizzük a bankokat, és észszerűséget követelünk tőlük, romolhat a jövedelmezőségük, a profitjuk. Szerintem kisebb pénzügyi válságok előfordulhatnak, látni fogunk bankcsődöket is, de nem számítok olyan válságra, amely az egész pénzügyi rendszert megrengetné – legalábbis a közeli években.