Hogyan hal meg a demokrácia – ez a címe az Economist e heti vezércikkének. A világ egyik legmeghatározóbb gazdasági hetilapja kelet-európai kiadásában az írás illusztrációjaként Orbán Viktor magyar miniszterelnököt, Vlagyimir Putyin orosz államfőt, Erdogan török, Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki és Xi Jinping kínai elnököt montírozta egy képre. Nem véletlenül.

A szerkesztők rögtön a cikk elején emlékeztetnek arra, hogy Francis Fukuyama japán történész nagyjából 30 évvel ezelőtt kijelentette: nem kérdés a liberális demokrácia diadala, ez az egyetlen működőképes politikai rendszer a világon. Ma mégsem ezt látjuk: példaként említik a világ vezető demokráciájának számító Egyesült Államokat, ahol hiába a fékek és ellensúlyok rendszere, az elnök folyamatos hazudozással és az egyszemélyi döntéshozatallal feszegeti a határokat. Kínáról azt írják, egyenes úton halad a one-man-show felé: elnöke lényegében a végtelenségig meghosszabbíttatta mandátumát. Ami török kollégáját illeti, 200 ezernél is több honfitársát távolította el a közéletből. Vlagyimir Putyin pedig éppen most zsebeli be azt a propagandasikert, amelyet a focivébé hoz számára – írják.

Idézik Economist Intelligence Unit felmérését, amelyből kiderül, hogy 2017-ben mindössze 27 országban javult a demokrácia állapota, 89-ben romlott. Más kutatásokra is hivatkoznak, ezek szerint az amerikai fiatalok kevesebb, mint harmada tartja különösen fontosnak, hogy demokráciában éljen. Ugyanakkor kiemelik azt is, hogy míg 1941-ben mindössze tucatnyi országban volt demokrácia, addig erre az évtizedre csak nyolc olyan állam maradt, ahol még nem hallottak a szabad választásról. Egy közvélemény-kutatás, amelyben 38 ország lakóit kérdezték meg, azt mutatta, 5 emberből 4 inkább él demokráciában, mint valamilyen más politikai rendszerben. A liberális demokrácia mégis válságban van, és a szerzők arra jutottak, ennek Venezuelától Magyarországig ugyanaz az oka.

Négy pontban foglalták össze, hogy mi történik a fiatal demokráciákban:

1. A liberális elit nem tud érdemben reagálni a válságokra. Itt példaként említik Magyarországot, ahol először, 2008 őszén a gazdasági válság, majd 2015-ben a menekültválság okozott gondot.
2. Feltűnik az az ember, aki gyógyírt kínál a bajokra. Orbán Viktor például Soros Györgyöt hibáztatta a bajokért, Vlagyimir Putyin a Nyugatot, Nicolas Maduro venezuelai elnök Amerikát. Közös bennük, hogy visszaszorítják a szabad sajtót, a pártatlan igazságszolgáltatást, azt állítva, ezek a nép ellenségei.
3. Megjelenik az illiberális demokrácia, és ezzel odalesznek az egyéni szabadságjogok. Csakhogy az erős ember még mindig úgy tehet, mintha demokrácia lenne, mert szabadnak látszó választásokon került az ország élére.
4. A demokrácia maradékának is vége. Ez a szerzők szerint azt jelenti, hogy a szavazásokat elcsalják, az ellenzéket börtönbe vetik, az alkotmányt átszabják.

A szerkesztők szerint mégsem kell aggódni, ez a folyamat nem elkerülhetetlen, és nem is visszafordíthatatlan: Indiában 70 éve működik a demokratikus rendszer, Afrika közepén, Botswanában több mint 50 éve. Malajziában ezekben hetekben tűnik el a hatalomból az évtizedekig egyeduralkodó párt, és tavaly decemberben Dél-Afrika erős embere, Jacob Zuma is kénytelen volt távozni a hatalomból. Törökországban is megvan minden esélye az ellenzéknek arra, hogy nyerjen a júniusi parlamenti választásokon.

A szerzők szerint nehéz megmondani, mely demokráciák vannak veszélyben. Lengyelországban például a gazdaság szépen teljesített, bevándorlót alig láttak, és dőlt az országba az uniós támogatás, mégis megreccsent a demokrácia. Ennek kapcsán arra a következtetésre jutnak, hogy – Malajziától Dél-Afrikáig – az erős emberek eltanulják egymástól, hogyan kell a demokratikus intézményrendszert felszámolni: álhírek terjesztésével, a valódi újságírók "kiütésével" és a populista kártya kijátszásával.

A cikk végén az Economist a tanulságokat is levonja:

1. a Nyugat gyakran a választásokra koncentrál, ez alapján ítéli meg az egyes országok politikai rendszerét,
2. támogatni kell a valódi újságírókat és a független bírákat – ők adják ugyanis a demokráciák első védvonalát.

Összességében – az Economist szerint – az illiberális rendszerek bukásáért legtöbbet a szavazók tehetik: egyszer betelik náluk a pohár az erős emberek megalkuvása és kapzsisága miatt. Érdemesnek tartották azt is megjegyezni, hogy számít az érett demokráciák példája: az amerikai elnököt például visszatartják országa demokratikus rendszerének fékjei és ellensúlyai, noha az, ahogyan Donald Trump lenézi a demokratikus normákat, hazudik és diktátorokkal barátkozik, káros – vélik az Economist cikkírói.