Vitaindító cikkében Scharle Ágota amellett érvel, hogy a mai jóléti rendszer fenntarthatóságára a műveltségi és képzettségi szint jelentős emelése adhat esélyt. Eltérő gondolatmenetek alapján, hozzászólásában Németh György és Radó Péter ugyancsak a társadalmilag integráló és a változásokra reagálni képes oktatási rendszer létrehozását tartja lehetséges megoldásnak. Írásomban azt a derülátó kimenetelt vizsgálom, amikor a jóléti rendszer juttatásai nem csak megmaradnak, hanem a technikai fejlődés okán akár jelentősen bővülhetnek is.

Ha ennek esélyei rövidebb távon vékonykának tűnnek is, gyerekeink, unokáink életében előállhat ilyen helyzet az előrehaladó automatizálás következtében. Nem haszontalan hát egy ilyen pozitív kimenetel feltételezésével végiggondolni a lehetséges fejleményeket, elkerülendő, hogy mai, sürgetőbbnek gondolt problémáink elfedjenek akár mélyebben húzódó jövőbelieket.

Mi lesz, ha társadalmaink elég gazdagok lesznek, hogy a mai élőmunka befektetés töredékével fedezhetővé váljanak mindazon tágan értelmezett szükségletek, melyeket egy széles látókörű szociálpolitikai rendszer ma annak ítél? A majdan megjelenő új szükségletek kielégítése várhatóan új feladatokat, munkalehetőségeket is teremt. De mert az ismétlődő, rutinszerű tevékenységelemek egyben algoritmizálhatóak is, az automatizált munkafolyamatok köre is bővülni fog, új és új területekre kergetve a kreativitást igénylő feladatokat. Gyermekeink, unokáink mit fognak csinálni ekkor, és hogy hányan fogják csinálni mindezt?

A bolygónk eltartó képességére vonatkozó becslések a szűkös javakra vonatkozó kapacitásokon alapulnak. De nem válnak-e élhetetlenné társadalmaink még mielőtt e jól-rosszul előrelátható kapacitás-korlátokat el nem érjük? Kis Miklós a kérdést marxista nézőpontból elemző írásábanidézi a még múlt század végéről származó hüvelykujjszabályt, amely szerint hamarosan a munkaképes korú lakosság 20%-a fogja eltartani a többit. Már akkor világos volt, hogy a munka világán kívüliek békés parkoltatása nem csupán nagyvonalúan megszabott alapellátások garantálását jelenti, hanem idejük kedvükre való módon történő kitöltésének biztosítását is.

Persze, nem annyira az ember nembeliségének megfelelő, önkiteljesítő tevékenységformákra gondoltak, hanem a szórakoztatás gyűjtőnév alatt értendő nyugton tartási technikákra. Mindehhez a beszédes nevű szórakoztató elektronika közben megjelent generációi biztosítani látszanak a szükséges médiumot is.

Európai tömegtársadalmaink ma még nagyjából élhető voltát nem kis részben a szervezetiség kimunkált formái biztosítják. Az aktív korúak esetén a munkahelyi szervezet kiszámított együttműködési rutinjai és a munkába járás idejének koordinált utaztatási sémái teszik lehetővé a korlátos helyekre bepasszintott tömegek békés együttlétét. A nagy turbulencia potenciálú ifjúságot az iskolai szervezet szorítja rá egymás többé-kevésbé békés elviselésére. A jóléti társadalmakban az életvitelszerűen munkanélküliek állapotának karbantartása nem véletlenül a szociális állam egyik égető szervezési feladata.

Ha a foglalkoztatás, és általában a szervezetek által koordinált időfelhasználások rögzült sémái nem változnak meg radikálisan, úgy a 80/20-as (90/10-es, 99/1-es) világok közeli beköszönte jelenkori társadalmi szedálási technikáink radikális újragondolását fogja kikényszeríteni.

Tán nem véletlen, hogy a fejlett világ elmúlt évtizedekbeli termelékenység-növekedésének haszna, pontosabban annak a tőke által a "plebsnek" átengedett darabja elsősorban a bérek (ha nem is a reálbérek) növekedésére fordítódott, és csak kisebb részben a munkaidő csökkentésére. De az időközben végbement munkaidő-csökkenés is elsősorban a fizetett szabadság meghosszabbodását eredményezte. Például a hollandiai munkahelyek zöménél szokásos 37,5 órás munkahét mellett továbbra is tipikusan nyolc órás a munkanap, a heti 2,5 órákból pedig többlet szabadság képződik.

MTI / Ujvári Sándor

Mintha könnyebben tudna a társadalom mit kezdeni tagjainak megnőtt vakációs idejével, mint meghosszabbodott napi szabadidejével. Talán azért, mert míg az utóbbi a napi rutinok megváltoztatását feltételezi, a többlet vakációval a rutinon-kívüliség kivételes állapota hosszabbodik meg, mely hosszabb-rövidebb rekreációs utak beiktatásával rendszerkonform módon kezelhető. A jelenlegi nyolc órás munkarendet életben tartó tehetetlenségi erők egy része munkaszervezési okokra vezethető vissza, melyek hatását gyengítik a teret nyerő rugalmas munkavégzési technológiák.

A tehetetlenségi erők egy másik része viszont emberi viszonyainkban, berögzöttségeinkben gyökeredzik. A legfeljebb minimális túlmunkát toleráló nyugat-európai társadalmakban a “pihenésre” szánt napi harmadik nyolc órából néhány óra valóban szabadon eltöltendő idő, melynek generációk óta nagyjából változatlan hosszához idomult a társadalmi gyakorlat. E gyakorlat nagyobb mértékű, megrázkódtatástól mentes megváltoztatásához idő kell.

Régi tapasztalat, hogy ha valaki egy jómódú jóléti államban munkanélküli, úgy figyelembe véve a segélyt, a járulékos kedvezményeket, továbbá hogy idejéből kitelik akár az apróbb árleszállításokat egyenként becserkészve intézni vásárlásait, csak minimálisan jön ki rosszabbul anyagilag, mintha alacsony képzettséget igénylő nyolc órás munkát vállalna. Bár a munkanélküliséghez kapcsolódó juttatások általában feltételekhez, például a folyamatos munkakeresés rituális demonstrálásához vannak kötve,

tömegek töltik aktív életük nagy részét megszakítás nélkül segélyen élve, praktikusan a még csak elgondolt feltétel nélküli alapjövedelemhez hasonló ellátásban részesülve.

Ha a hasonló képzettségű Jancsinak és Józsinak csak egy állás jut, ma még kézenfekvőbbnek tűnhet egyiküket teljes állásban alkalmazni, a másikat pedig tartós segélyre rakva kivonni a forgalomból. E munkaidővel folytatott dupla vagy semmi játéknak azonban társadalmi ára van. A munkás Jancsit nem teszi boldoggá a tudat, hogy estig dolgozik, míg Józsi otthon üldögél, amúgy szintén nem a maximális boldogság állapotában.

A 80/20-as társadalmak kialakulásának elkerülésére az oktatás radikális megerősítése adhat némi esélyt. Az ismeretszerzés változatos formáinak jövedelemmel való társadalmi díjazása és a jártasságoknak így szélesebb körben való terítése a munkafeladatok az aktív korúak közötti egyenletesebb eloszlását eredményezheti. De a képzések, átképzések esetében is tehetetlenségi erőkkel kell számolni, melyek az életkorral általában erősödnek. Régi tapasztalat, hogy radikális innovációk bevezetésekor könnyebb lehet eleve az innovációra tervezett új szervezeteket létrehozni, mint a korábbi helyzethez passzoló, bejáratott szervezeteket adaptációra bírni.

Hasonló érvényes az egyének szintjén is: az éppen munkába álló korúaknak az új munkakörülményekre való kiképzése hatékonyabb lehet, mint a már régen dolgozók átképzése. Ezt az életkor-függést a piaci szférában figyelembe is veszik az idősebbek alkalmazási diszkriminálásával, már ahol ezt nem gátolják intézményi fékek. A munkavállalói alkalmazkodóképesség életszakasz-függését érdemes lehet a makrogazdasági tervezés szintjén is figyelembe venni, például életkor szerint növekvő központi kompenzációs formákkal segíteni minden korcsoportnak a társadalmi optimumot közelítő módon való munkában tartását.

Társadalmaink idővel bizonyára megtalálják azokat a ma még nem ismert munka jellegű tevékenységformákat, melyek a ma ismert munkaformákat felváltva akkor hasznosnak minősülnek majd. De a szervezetek, és a szervezetekkel élő társadalmak természetüknél fogva lassan alkalmazkodnak az átfogó változásokhoz. Így azt az ötven vagy több évet kell valahogy kibírnunk, amíg az automatizációs változások életviteli hatásait társadalmaink megemésztik, és beáll egy ma még csak találgatható tartalmú új összhang a majdani „szűkösnek minősülő javak” és előállítóik képességei, indíttatásai között.

A szerző az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa.