Nem többségi, demokratikus intézmények a jegybankok, hanem technokrata bürokráciák, amelyek stábját profi szakértők adják, és csak néhány vezetőjüket választják politikai szervezetek; e független intézmények fő feladata az árszínvonal szabályozása – emlékeztet egy hovatovább feledésbe merülő evidenciára Charles Goodhart. A London School of Economics professzora a kilencvenes évek végén a Bank of England monetáris bizottságának egyik tagja volt, és a minap a pénzügyi jogok tudorával, a londoni Queen Marie Egyetemen oktató Rosa Lastrával együtt írt elemzést a központi bankok függetlenségéről a globális pénzügyi válság utáni időszakban, amikor világszerte előretörnek a populista politikai erők.
Művüket az tette aktuálissá, hogy a jegybanki függetlenség az elmúlt években átértékelődött. Egyrészt erősödő nyomásnak, itt-ott támadásnak van kitéve, például amiatt, hogy – a vádak szerint – a jegybankok fékezik a gazdasági növekedést, a foglalkoztatás bővülését, a bérek vásárlóerejének növekedését, akadályozzák a kormány gazdaságpolitikáját. A támadások másik része annak szól, hogy a jegybankok a válságkezelés során kibővítették hatáskörüket, túlterjeszkedtek eredeti mandátumukon, nem hagyományos eszközöket is alkalmaztak. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy új diskurzus kezdődött arról, vajon meddig terjedhet a jegybank függetlensége.
Nem spórolta meg a populizmus meglehetősen sokszínű definícióját a két szerző, akik szerint az irányzat az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és más európai országokban is erősödik, Lengyelországtól Magyar- és Törökországig. Az ő nézőpontjukból az ezt képviselő erők korlátozni akarják az emberek, a tőke, a javak és a szolgáltatások szabad áramlását az egyes országok között. Mindemellett szerintük a populista politikusokra jellemző, hogy megválasztásuk után keresik a módját, hogyan bontsák le a demokratikus államokra jellemző, fékeken és ellensúlyokon alapuló rendszert, és autokráciára, azaz önkényuralomra törnek. Ilyen hatalomkoncentráció esetén a jegybankot a kormány felől érheti támadás. Ez történik mostanság Törökországban, ahol Recep Tayyip Erdogan már a hatalmát megerősítő, júniusi alkotmánymódosító népszavazás előtt megüzente, hogy nem ért egyet a monetáris politikával, később elutasította a kamatemelést, és elnöki rendszere kiépítése után pénzügyi válságba kormányozta az országot (lásd Török basa, nagy a baja című cikkünket a Világ rovatban).
A populista támadások fő ellenszerét Goodhart és Lastra az erős jegybanki legitimációban látja, amely jogi és társadalmi aspektusból egyaránt értendő. Ennek előfeltétele pedig az elszámoltathatóság. Egyrészt annak vizsgálata, hogy a jegybank ténykedése megfelel-e a demokratikusan hozott törvénynek, de fontos része a legitimációnak a közösségi támogatás is. „Egy elszámoltatható központi banknak be kell számolnia a döntéseiről, el kell magyaráznia és igazolnia azokat valamely kritériumok alapján, és minden hibáért, kárért vállalnia kell a felelősséget” – summázzák a szerzők. Szerintük nehezíti az elszámoltathatóságot, ha egy jegybank túlságosan sok célt állít maga elé, és ezeket nem rangsorolja. Márpedig a központi bankok hajlamosak erre: fő feladatuk, az árstabilitás védelme mellett önként beállnak a kormányzati gazdaságpolitika mögé, maguk alá gyűrik a válságkezelés, a pénzpiaci felügyelet, a szanálási hatóság teendőit is. Annak ellenére, hogy e funkciók ellentmondhatnak egymásnak.
Ha Goodhart és Lastra Magyarországon a populizmus erősödését látja, akkor érdemes mércéjüket e viszonyokra is alkalmazni. 2010-es választási győzelme után, friss miniszterelnökként Orbán Viktor azonnal letámadta a Magyar Nemzeti Bank elnökét, kimondta, hogy nem bízik benne, és több kísérletet tett Simor András leváltására. Ellenzékben a Fidesz elnöke hol a forint gyengesége miatt támadta a jegybanki vezetést, hol – Erdoganhoz hasonlóan – a magas kamatok miatt, holott abban a helyzetben ezek ellentétes elvárások voltak. Ma is azok. Végül egy törvényjavaslat közös vezetés alatt vonta volna össze a jegybankot és a pénzügyi felügyeletet, ami az Európai Bizottság tiltakozásán elbukott. A monetáris tanácsot azonban megpuccsolták, a kormányhoz közel álló új tagokkal töltötték fel, akik többségbe kerülve átvették az irányítást. Simor az állandó támogatások közepette kitöltötte a mandátumát, de utódja Orbán „jobbkeze”, a nemzetgazdasági miniszter Matolcsy György lett. Rajta kívül több szakmán kívüli, azaz politikai kinevezett került a monetáris tanácsba, akik „monetáris, pénzügyi vagy a hitelintézeti tevékenységgel kapcsolatos kérdésekben” nem mutattak fel „kiemelkedő elméleti és gyakorlati szakmai ismereteket”. Nem felelt meg a kritériumoknak Balog Ádám sem, akit Matolcsy a tárcájától vitt magával az MNB-be, alelnöknek. Ő később a Matolcsy rokonságába tartozó Szemerey Tamással együtt áttételesen az MNB által szanált, majd privatizált MKB egyik tulajdonosa lett. A miniszterelnök barátja, Mészáros Lőrinc úgyszintén.
Nem akadt olyan szervezet a magyar államigazgatásban, amely a felrémlő összeférhetetlenségeket, az átláthatatlan manővereket kivizsgálta volna. Más, az elnök személyéhez köthető ügyekben sem hallani compliance-ellenőrzésről, holott a Matolcsy–Szemerey-tengely együttműködése vagy az elnök új élettársának jegybanki foglalkoztatása kiérdemelte volna ezt, és egy átlátható jegybankban a vizsgálatot nem is lehetett volna megúszni. Talán nem véletlen, hogy az MNB – egy tag híján a Fideszhez és a kormányhoz köthető – felügyelőbizottságának jelentése a maga körmönfont stílusában megállapítja: „a bank foglalkoztatottjaival szemben elvárt, rájuk vonatkozóan megfogalmazott tömör elv- és magatartási elvárásgyűjtemény nem terjed ki a vezetők elköteleződésére és külön a rájuk vonatkozó eljárásmintákra sem”.
A függetlenséggel kapcsolatos képet tovább árnyalja, hogy az MNB maga is halmozza a funkciókat. Az árstabilitás mellett támogatja a pénzügyi stabilitást, a gazdasági növekedést, ő felügyeli a pénzügyi intézményeket, szanálószervezetként működik, a Budapesti Értéktőzsde fő tulajdonosa, újabban a közgazdasági oktatás fő finanszírozója. Főszereplő és főellenőr, ami a célok között felrémlő ellentmondások miatt az MNB esetében is megnehezíti az elszámoltatást. Matolcsy maga is előszeretettel pillant rá jegybanki működésére kormányzati szemüveggel is. Egy éve a Magyar Közgazdasági Társaság vándorgyűlésén azzal büszkélkedett, hogy laza monetáris politikájával az MNB 2013 óta 1600 milliárd forint kamatkiadást spórolt meg az államnak. Pedig a monetáris politikának igazán nem ez a célja. Arról viszont az elnök nem állt elő hasonló számítással, hogy a laza monetáris politika miatt leértékelődő forint mennyivel növelte meg a devizaadósok tartozását, beleértve az államét is. Pedig ehhez több köze van, mint a költségvetés tehermentesítéséhez.
Bár az MNB-nek nincs árfolyamcélja, Matolcsy személyesen a leértékelés híve, könyvében ezt tartotta a válságból való kilábalás „rejtett forrásának”. A forint leértékelődésén keletkezett árfolyamnyereségből az MNB alapítványok sorát hozta létre, részben saját értékrendje terjesztésére, részben a költségvetés tehermentesítésére, abban nem szereplő közfeladatok finanszírozására. Utóbbit az Európai Központi Bank szóvá is tette, mert ezzel az MNB megszegte a monetáris finanszírozás tilalmát. Legutóbbi jelentésében hasonló megállapítást tett a felügyelőbizottság is: „az MNB központi költségvetési szerveket (egyetemeket, múzeumokat), szélső esetben kormányszervet (Külgazdasági és Külügyminisztérium), helyi önkormányzatokat is juttatásban részesít”, ezek az esetek pedig nem támasztják alá „a monetáris finanszírozás tilalmára vonatkozó előírások maradéktalan betartását”. Amúgy az itt-ott kritikus testület mandátuma május 8-án lejárt, csak szeptemberben válaszottak újat, hónapokon át a tulajdonos magyar államnak nem volt ellenőrző szerve a jegybankban.
Mindemellett az MNB igyekszik megértetni a piaccal, mit miért tesz, kamatpolitikáját hosszabb időtávra meghirdette, a nem szokványos eszközöket nagy odaadással magyarázza. Ez is közrejátszott abban, hogy az elmúlt két-három évben a forint árfolyama már meglehetősen stabil volt, csak nemzetközi zavarok esetén lendült ki az eurónkénti 305–315 forintos centrumból. A mostani gyengülés jóval erősebb. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter egyenesen azt mondta, vége annak a nyugodt időszaknak, amely ebben a sávban tartotta az árfolyamot. Legutóbbi jelentésében az IMF is megpendítette, hogy fokozatos monetáris szigorításra volna szükség. A végső szót persze a piac mondja ki. Ha befektetői körökben kétségbe vonják a jegybank függetlenségét, politikája hitelességét, ahogy az Törökországban történt, annak tartós forintgyengülés lehet a vége. Meglódulhatnak a kamatok, felpöröghet az infláció. Az árstabilitás szempontja és a kormányzati érdekek azonban itt is keverednek: a ma még csak akadozó, később bizonyára meglóduló uniós támogatások forintértéke a leértékelődés arányában felduzzad, ami mind a kormánynak, mind a kedvezményezetteknek extra segítséget jelenthet.
Summa summarum, nem lehet azt mondani, hogy a jegybanki függetlenség öncél volna. Goodhart és Lastra összegzése szerint „egy független központi bank mint szakosodott technokrata ügynökség jobban működik választói és pártbefolyás nélkül, inkább képes a monetáris és fiskális stabilitás megőrzésére, mint az a politikai szervezet, amely az újraválasztására is tekintettel van”.
A cikk eredetileg a HVG 2018/33. számában jelent meg.
