Mi vár ránk, mit kéne tenni?
A Beszélgetések a jövőről ötletgazdái a The Economist Open future cikksorozata hatására jutottak arra, hogy Magyarországon is meg kellene vitatni, milyen lehetőségeink vannak a következő évtizedekben. A HVG-ben és a hvg.hu-n fél éven át szakmai vita folyik egy-egy kiemelt témáról. A sorozat utolsó hónapjában a vita középpontjában a geostratégia, illetve a külpolitika áll. Szóljon hozzá ön is kommentben, vagy küldje el véleményét a beszelgetesekajovorol@hvg.hu címre!
Az elmúlt évtizedek rendjét a világ fejlettebb részén a demokrácia – joguralom – piacgazdaság – globalizáció elvei, intézményei és az ezeket garantáló Pax Americana határozták meg. Ehhez a világrendhez csatlakozott 1990-ben a kommunizmus romjai alól kikecmergő Magyarország is. Azonban a 2008-as válság – és nem kis mértékben a válságkezelés – mostanra nagyrészt felemésztette azt a politikai tőkét, amely eddig a fennálló világrend alapjául szolgált. Miközben a válság utáni helyreállítási szakasz végén a világgazdaság még dübörögve bővül, a nemzetközi politikában egyre nő a szétesés veszélye, és hamarosan ez lehet a soron következő válság kirobbantója. Ebben a helyzetben az Európai Unió és Magyarország sorsfordító évek elé néz.
1. A harag erő nélkül mit sem ér – középtávon egy ország, egy régió gazdasági képessége meghatározza a katonai, diplomáciai erejét, e kettő együtt pedig azt, hogy milyen mértékben képes alakítani a világot maga körül. A 2008-as válság felgyorsította Kína felemelkedését, Amerika visszahúzódását és Európa térvesztését. Az Európai Uniónak megvan minden lényeges adottsága ahhoz, hogy az új világrendnek is egyik meghatározó szereplője legyen. Konstrukciós, legitimációs és kormányzási problémái miatt mégis az a veszély fenyegeti, hogy a jövőben a játékszabályoknak nem alakítója, hanem elszenvedője lesz – súlyos következményekkel az európai nemzetek és polgáraik számára. A fokozatos lecsúszás és kiszolgáltatottság ellen az unió népei szempontjából az egyetlen észszerű stratégia a világban közös fellépés lehet, a jelentős összeurópai gazdasági és önvédelmi potenciál egységes, határozott képviselete a nemzetközi érdekérvényesítési versenyben Kínával, Oroszországgal és – ha nincs más választás – az Egyesült Államokkal szemben is. Az erőforrások egyesítéséhez az érintett területeken mielőbb további integrációs lépések kellenek, megőrizve az Európai Unió sokszínű nemzeti hátterét. Ez nehéz feladvány, és ha a sok részérdek közt ez az együttműködés egyáltalán létrejön, az várhatóan csak a mainál szűkebb európai magra fog kiterjedni; és ebből ma leginkább Magyarország rúdja áll kifelé.
2. A forradalmakat nem a szegények csinálják, hanem a csalódottak – demokráciát tartósan csak széles és stabil középosztályra lehet építeni. A demokratikus politika általában három fő téma: a jólét, az identitás és – ritkábban – a biztonság kérdései körül forog, időben eltérő súllyal. A 2008-as válság óta eltelt időszak viszont mindhárom kérdést egyszerre helyezte a politikai és a közgondolkozás centrumába. A gazdaság visszaesése veszélybe sodorta e középosztályok anyagi biztonságát, és megkérdőjelezte a gyarapodásba, a jövőbe vetett hitüket. Ráadásul a kibontakozó ipari forradalom 4.0 ha teremt is majd sok új munkahelyet, azok nem ott és nem azoknak nyílnak meg, ahol és akik a korábbi munkájukat elveszítették. Mindezzel párhuzamosan a migráció és a kiszolgáltatottság a nemzetközi gazdaságnak megrengette a hagyományos identitásokat, legújabban pedig a terrorizmus, az orosz militarizmus, az atlanti szövetség elbizonytalanodása a biztonságérzetet. A 2008-as válság nyomán tömegek érzik úgy – okkal –, hogy az addigi közmegegyezés, az azt képviselő elit cserbenhagyta őket: új perspektívát, identitást, biztonságot keresnek. Ez a kereslet pedig – miként a 30-as években is – gyorsan megszüli a kínálatot: a félelmeket megszemélyesítő és ellene védelmet ígérő, a népszerűséget az észszerűség ellenében is használó cinikus hatalmi politikát, a radikális populizmust. Ez a politika a válságot nem megszünteti, hanem használja, mert a fennálló rendet nem javítani, hanem lerombolni akarja. Értelmezhető választ azonban a XXI. század problémáira nem ad.
3. Azt mondják, a technokrácia: szakszerűség, politika nélkül; a populizmus: politika, szakszerűség nélkül. A jelenlegi gazdasági ciklus felfelé ívelő szakasza a végéhez közelít, a geopolitikai szétesés pedig az elkerülhetetlen pénzügyi korrekciót könnyen változtathatja újabb mély, a mindennapi megélhetést is veszélyeztető visszaeséssé. A 2008-as válságra reagáló gazdaságpolitikai eszköztár a legtöbb fejlett országban még mindig közel a maximumon pörög, ezért amennyiben az újabb válság hamar jön el, nem lesz majd bevethető tartalék eszköz a hatások tompítására. Ezért a tét ma az, hogy a fennálló rendszer képes-e magát elég gyorsan, elég radikálisan korrigálni és politikai értelemben hitelesíteni, még mielőtt a következő recesszió ideér. Képes-e a középosztályok számára megint megoldásokat, biztonságot szállítani, például az esetenként szélsőségessé vált újraelosztási viszonyok korrekciójával vagy a migrációs és integrációs válságra adott reálpolitikai válaszokkal. A rombolás ellenszere nem a status quo őrzése, hanem a rendszer gyors modernizálása. Ha a politikai tőke ilyen újratermelése nem történik meg időben, akkor a hamarosan következő újabb válságban a jelenlegi „fejlett világ” jelentős részét meghatározó politikai és gazdasági keret eltörhet, és nincs garancia arra, hogy utána jobb vagy akár bármilyen stabil alakulat jön létre. Kiemelten veszélyeztetettek azok az államok, ahol a középosztály nem elég széles és stabil, ahol a demokratikus intézmények nem gyökereznek mélyen, ahol a gazdaság és a szociális védőháló szálai vékonyak.
4. Magyarország a 2008–2010 közötti radikális válságkezelés nemzetgazdasági eredményeit részben megőrizte, és – levonva egyes tanulságokat – a közvetlen egyensúlyi mutatókat stabilan tartotta. Ugyanakkor a példa nélkülien tartós közép-európai növekedési ciklusból a többi visegrádi országhoz képest csak lassabban és mérsékeltebben profitált, hozzájuk képest leszakadt.
A kormány 2011 óta kihasználta a globális pénzbőség, a német exportoffenzíva és az uniós pénzek lehetőségeit, és – időnként a jövőt is felélve – folyamatosan 3 százalék alatt tartotta a hiányt. Jelentősen javította az adóbeszedés eredményességét, tovább folytatta a munkaerő költségeinek csökkentését a fogyasztási adók terhére, és a folyó fizetési mérleg is tartósan pozitív tartományban van. Ugyanakkor az államadósság az államosított magánnyugdíjak összegéhez és az utóbbi évek növekedéséhez képest még arányaiban is csak kevéssé csökkent, veszélyesen magas szinten áll. A lakossági devizahitelek kötelező átváltása – kártékony kurflik után – végül jelentősen mérsékelte a külső finanszírozási kockázatot.
Így hát az elmúlt tíz év egyik eredménye, hogy ma a magyar gazdaság már nincs az első sorban a következő fejlődő piaci válság várható áldozatai között (bár a kibontakozó kereskedelmi világháború súlyos fenyegetést jelent).
5. Magyarországot 2008-cal szemben ma nem a hirtelen szívhalál fenyegeti, hanem a lassan ölő daganat.
Az egyébként is gyorsan öregedő (értsd: fogyatkozó) magyarság számára nyilvánvaló nemzeti katasztrófa a lakosság bő öt százalékának elvándorlása, tartós külföldre települése. Hiszen ez a becsült 500–600 ezer magyar polgár zöme a fiatal, legképzettebb és/vagy leginkább vállalkozó kedvű, gyermekvállalási korban lévő korosztályokból kerül ki. E generációk vállán nyugszik az ország jövője. Az egyre súlyosabb munkaerőhiány már rövid távon is befékezheti a beruházásokat, a gazdasági felzárkózást, és középtávon fenntarthatatlanná teszi a tartalékaitól 2010-ben megfosztott nyugdíjrendszert. Hosszú távon lényegesen kisebb, szegényebb és jelentéktelenebb Magyarország képét vetíti előre.
Mindeközben az oktatás ellenreformja azt jelenti, hogy a XXI. századi boldoguláshoz szükséges tudást a közoktatásban egyre nehezebb megszerezni, szegénységből szorgalommal, tudással kitörni pedig egyre kevesebbeknek lehet. A felsőoktatás folyamatos züllesztése ösztönzi a tehetséges fiatalok elvándorlását, a tudás kiáramlását az országból. A negyedik ipari forradalom gyors ütemben értékeli le a magyar növekedési modell jelenlegi alapjait, és mielőbbi alkalmazkodást követel.
Szélesebb értelemben véve e két, egymást erősítő folyamat – ha tartósan fennmarad – megfosztja a nemzetet a felzárkózáshoz szükséges legfontosabb erőforrástól: a képzett, alkalmazkodóképes magyar munkaerőtől.
6. Az Európa többsége ellen folytatott háborúnak csak háromféle kimenetele lehet: Európa orbanizálódik, Magyarország európai útra tér, vagy az utak szétválnak.
A csatlakozás az Európai Unióhoz 2004-ben sok nemzedéken átívelő nemzeti törekvés beteljesülését, szellemi hazatérést és példátlan felzárkózási esélyt kínált. Az uniót azóta hullámokban elérő válságokat a részt vevő kormányok egy része megoldani, egy másik része pedig csak kihasználni akarja. 2010 óta a magyar kormány az utóbbi táborba tartozik. Az Orbán-rendszer az Európai Unió jelenlegi keretei között hosszú távon nem maradhat meg, mert e kettő alapvető elveiben és céljaiban ütközik egymással.
Magyarország önálló súlya, érdekérvényesítő képessége a világban csekély. A változó nemzetközi rendben a boldoguláshoz szövetségesekre van, és egyre inkább lesz is szüksége. Az Európai Unió szabályozott, a kisebbeket a nagyobbakkal szemben is védő működése sokkal több esélyt kínál nemzeti céljaink elérésére, mint a keleti hatalmakkal kialakítható hagyományos csendőrpertu, amelyről keserű történelmi tapasztalataink vannak.
Ezért alapvető nemzeti érdekünk a sikeres és stabil európai szövetséghez tartozás, a szövetség erősítése és a magyar céloknak megfelelő befolyásolása.
Mindezekből következik, hogy a Magyarországot az Európai Unióból fokozatosan kivezető politikai kurzus alárendeli nemzeti érdekeinket az Orbán-rendszer hatalmon maradásának.
Pedig Európa népei számára az unió egyfajta Noé bárkájaként szolgál a globális átalakulás vízözönében. A bárka kormányzásába beleszólni szükséges, leugrani róla azonban öngyilkosság.
7. A legnehezebben helyrehozható kárt a fejekben és a lelkekben okozza a jelenlegi rendszer. A hatalom tartós megőrzéséhez, a valós problémák és az államosított korrupció elfedéséhez nélkülözhetetlen a választók folyamatos agymosása és manipulációja. Azonban azok a népek, amelyek nem értik, hogy merre megy a világ, hogy mi a valódi probléma, és mi az okozója, védtelenné válnak a következő válság ellen, és téves kollektív válaszaikkal csak súlyosbítják, végtelen helybenjárássá teszik saját szenvedésüket. Félő, hogy a lenyúlást, a megfélemlítést, a kontraszelekciót, a földesúri viszonyokat, az öncenzúrát és az ipari méretű hazudozást ismerős normaként követő vagy csak hiteles alternatíva híján tudomásul vevő relatív szavazói többség végül súlyos traumák, újabb válság árán juthat el oda, hogy az önsorsrontó keretekből egyszer kilépjen.
Ebben a tekintetben a magyar felzárkózás és polgárosodás esélye, a haza és a haladás ügye ma távolabb van, mint 1990 tavaszán volt.
BAJNAI GORDON
