Theresa May: a nagy túlélő párducmintás cipőben
Kedden a brit parlamenti demokrácia legsúlyosabb vereségét hozta össze, egy nappal később túlélt egy bizalmatlansági indítványt Theresa May konzervatív kormányfő. Bemutatjuk a nőt, aki a sokadik akadályt veszi úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Van egy kép szerkesztőségünk archívumában. Egy londoni tüntetésre készített óriási szoborkarikatúra, rajta Theresa May-vel, aki éppen a szájához emel egy pisztolyt, amelyre az van írva: Brexit.
A képet annyit használtuk, hogy kivontuk a forgalomból, de tény: ez mutatja meg a legjobban, mennyire öngyilkos feladatot vállalt magára a konzervatív politikus, amikor 2016 júliusában felesküdött, hogy levezényli az Egyesült Királyság kilépését az Európai Unióból. Egy olyan feladat, amellyel nem is ért egyet, és amelyből képtelenség jól kijönni: a Brexit-pártiak sosem lesznek elégedettek, a Brexitet ellenzők pedig azért fogják utálni, amit véghez visz – egyelőre jövő időben.
Ez is magyarázhatja, hogy mélypontokkal teli kormányzása ellenére miért van még mindig a helyén, miért bukott meg ellene a pártján belül kezdeményezett eljárást, és miért élte túl most is a bizalmi szavazást, ahol még azok is támogatták, akik a toryknál puccsot kíséreltek meg ellene.
A politikus Theresa Mary Brasierként 1956. október 1-jén született Eastbourne-ban, apja anglikán lelkész volt. Tanulmányait földrajzszakon végezte az Oxfordi Egyetemen, itt ismerkedett meg később férjével, Philip May-vel is, akivel 1980-ban kötöttek házasságot.
Az egyetem után a brit jegybanknál helyezkedett el, és sokáig a pénzügyi szektorban dolgozott, ám már fiatal korától érdekelte a politika: nagy álma az volt, hogy ő legyen Nagy-Britannia első női miniszterelnöke. Ezt az álmot 1979-ben Margaret Tchatcher összetörte, May-t ez azonban nem tántorította el.
A parlament tagjának először 1997-ben választották meg – azon a választáson szerzett mandátumot, ahol Tony Blair vezényletével tönkreverte a Munkáspárt a Konzervatívokat. Az akkor létrehozott Maidenhead választókörzetnek azóta is ő a képviselője.
2002-ben ő lett pártja első női igazgatója, és egyik alapítója volt a Women2Win szervezetnek, amely a parlament konzervatív női képviselőit fogta össze. Ebben az évben, a párt bournemouth-i konferenciáján hangzott el az a híres beszéde is, amelyben arról beszélt, a torykat "nasty party”-nak vagyis piszkos pártnak nevezik. A felszólalás egyébként arról szól, hogy a konzervatívoknak szükségük van a megújulásra - de ez mára feledésbe merült
Ez a két szó annál inkább megmaradt a britekben, és persze a cipő, amelyet May a kongresszuson viselt: egy párducmintás magassarkút. A Guardian hosszú publicisztikát szentelt a lábbelinek, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a darab, egy hasonló balerinával egyetemben az elmúlt években May egyik markáns stílusjegyévé vált. Ilyen cipőt viselt aznap is, amikor ő lett az Egyesült Királyság miniszterelnöke, és Donald Trump kedvéért is előhúzta a garbróbból.
A divat iránti szenvedélyét jelzi – feltűnő bizsu nyakláncain kívül – az a kijelentése is, hogy egy lakatlan szigetre egy örökös Vogue-előfizetést vinne magával. „A nők esetében a munkahelyen fontos kihívás, hogy önmaguk legyenek, és szerintem lehet valaki egyszerre okos, és szeretheti a ruhákat. Lehet karriered, és ezzel együtt szeretheted a ruhákat” – mondta ezzel kapcsolatban egy 2015-ös fórumon.
A Woman in the World találkozón kérdezték arról is, példaképének tekinti-e Margaret Thatchert. May ennyit válaszolt: „Thatcher elképesztő politikus volt, de én nem olyan vagyok, aki valakinek a hangját hallja a fejében. Nem olyan vagyok, akit egy példakép inspirálna.
Én csak elindulok, és azt teszem, amit helyesnek gondolok.
Ebbe belefér az is, hogy May büszkén vállalja fel ballépéseit. Amikor a fél világ azon nevetett, hogyan próbálta mímelni dél-afrikai látogatásán a helyiek táncát, ahelyett, hogy megpróbálta volna egy életre kitörölni az internet népének az agyából a jelenést (mondjuk egy újabb Brexit-javaslattal), néhány héttel később így vonult be a toryk soros kongresszusára:
A második női miniszterelnök
De térjünk vissza oda, hogy jutottunk el a bournemouth-i cipőtől a Downing Street 10-ig.
Amikor 2010-ben a Munkáspárt elvesztette a kormányzást, May lett a David Cameron vezette konzervatív-liberális koalíció nőügyekért és esélyegyenlőségért felelős minisztere, ennél azonban fontosabb, hogy ő kapta a belügyminiszteri tárcát.
Ezt a címet szokatlanul sokáig, hat éven keresztül őrizte meg. A nevéhez köthető az internet ellenőrzését lehetővé tevő jogszabály, illetve a drog és bevándorlási politika szigorítása. A bevándorlással kapcsolatos nézetei mindig is szemben álltak az unió liberális, szabad mozgást és munkavállalást engedélyező alapelveivel, ennek ellenére a Brexitről szóló népszavazáson, 2016-ban a bennmaradást támogatta – akárcsak az azt kezdeményező miniszterelnök, David Cameron.
Cameron a számára bukást hozó népszavazás után azonnal bejelentette távozását. Lemondása után ugyan először Boris Johnson volt londoni polgármestert emlegették a pártelnöki cím, így a kormányfői poszt várományosának, ám Michael Gove akkori igazságügyi miniszter – a kilépést támogató kampány másik kulcsfigurája – ellene fordult. May-nek így egyedül Andrea Leadsonnal kellett megküzdenie, itt pedig egy igen szerencsétlen mondat dönthette el a versenyt May javára.
Leadson egy interjúban azt találta mondani, hogy ő jobban tudná képviselni a briteket, mivel – ellentétben a belügyminiszterrel – neki vannak gyermekei, „akiknek szintén lesznek gyermekei, akik közvetlenül részesei lesznek annak, ami a jövőben történik”. May ekkor árulta el (a Daily Mailnek, minél több emberhez jusson el): férjével sokáig próbálkoztak a gyerekvállalással, ám szomorú szívvel bele kellett nyugodniuk, hogy ez nem lehetséges. Ennek okáról nem beszélt, egészségéről annyit lehet tudni, hogy egyes típusú cukorbetegséggel diagnosztizálták.
Hosszú, reménytelen harc
Kinevezése előtt, 2016. július 11-én May egy dolgot ígért a briteknek: hogy a „legjobb egyezséget” harcolja ki a Brexittel kapcsolatban.
A Brexit Brexitet jelent, és mi sikert kovácsolunk belőle
– fogalmazott. Arról is beszélt, hogy az egység megteremtésére van szükség az országban, hiszen „együtt építhetünk fel egy jobb Britanniát”. Az első kijelentés azóta mintha elsüllyedt volna, az utóbbi viszont máig sűrűn visszatér beszédeiben – nem mintha ez bármilyen hatással lenne a rég nem látott módon megosztott brit társadalomra és politikai elitre.
Kinevezése után fél évvel az is kiderült, mit jelent az olvasatában az, hogy a Brexit Brexitet jelent: hard Brexitet, vagyis teljes szakítást az Európai Unióval. Ez az olvasat tartalmazza a lehetőséget arra, hogy a szigetország korlátozza az unióból érkezők bevándorlását, és megszabadulhat Brüsszel és az Európai Bíróság hatalmától is. Ennek szellemében jelentette be 2017. március 29-én a brit parlament előtt, hogy az uniós alapszerződés 50. cikke alapján kezdeményezte az ország kiválását az EU-ból.
Innen nincs visszaút
– mondta akkor. Azt sosem fogjuk megtudni, sejtette-e, hogy előre se nagyon van.
Optimizmusának mindenesetre igen hamar búcsút kellett mondania. Amikor áprilisban pártja és ő is népszerűsége rekordokat döntött, sőt, még a Brexitet támogatók is többségbe kerültek a szigetországban, úgy döntött, előre hozott parlamenti választáson fogja megerősíteni hatalmát.
Aztán a kampányidőszakban jött két véres merénylet és egy ennél is végzetesebb változás. A fiatalokat, akik egy évvel korábban, amikor a Brexitről kellett volna kinyilvánítaniuk a véleményüket, még elkerülték a szavazófülkét, hirtelen aktivizálta May ellenfele, Jeremy Corbyn munkáspárti vezér. A június 8-i voksolás eredménye így is az utolsó pillanatig nyitott volt, mígnem megérkezett a pofon: May nemhogy megerősíteni nem tudta hatalmát, de a parlamenti többséget is elveszítette.
A kormányfő a baklövés után dönthetett volna először úgy, hogy feláll – ha másért nem, mert ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy Londonban folyamatos feszültséggé válik a kormányzás, a Brexit-tárgyalásokat pedig eleve vert helyzetből kell majd végigvinnie. Ehelyett kényszerszövetséget kötött az északír unionista DUP-pal, és elment Brüsszelbe, hogy fogadja az újabb pofonokat. Ezek sem maradtak el: az unió szokatlan összetartásban és igen keményen kezdett neki az alkudozásnak, néhány követelést már az előtt lepattintottak, hogy azok egyáltalán elhangzottak volna.
May sarokba szorításának egyik legjellemzőbb eleme volt az, ahogy az unió világossá tette: hiába lépnek ki a britek 2019 elején, a 2014-2020-as időszakra tett pénzügyi vállalásaikat így is teljesíteniük kell. Ezt nehéz volt eladnia otthon úgy, hogy „visszavesszük az ellenőrzést”, mindenesetre valahogy túllépett a dolgon a brit közvélemény.
Kormánya tagjai már kevésbé voltak elnézőek vele, mikor tavaly júniusban – az uniós elvárások teljesítésére – teljesen átdolgozta Brexit-tervét, a szakítás helyett a belső piaci tagság megtartását kezdeményezte, legalábbis az árukereskedelemben. Ekkor távozott az első Brexit-minisztere, David Davis és Boris Johnson külügyminiszter is – a második nagy exodus akkor kezdődött, amikor novemberre nagy nehezen sikerült véglegesíteni a kilépés feltételeiről szóló megegyezést. Ez még May utolsó javaslatcsomagjára is csak erős jóindulattal emlékeztet, és hiába igyekszik mindenkit meggyőzni a kormányfő azóta is arról, hogy ez a „lehetséges legjobb” megoldás, a keddi parlamenti szavazáson kiderült: ez nagyon nem volt elég.
A politikus azonban a történelmi vereség után sem állt félre: a szavazás eredményének kihirdetése után is arról beszélt, folytatja a harcot. Úgy tűnhet, hogy az, meddig húzza a kormányfői székben, csak a saját döntésétől függ. És természetesen erről is megvan az elképzelése: a párton belüli bizalmatlansági indítvány előtt, decemberben azt mondta, tiszteletben tartja a Konzervatívok akaratát, és amint végigvitte a rendezett Brexitet, félreáll, még a következő választások előtt. Arról egyelőre fogalmunk sincs, ez mikor történhet meg.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
