Bányászvárosból munkásváros: Oroszlány így élte túl a rendszerváltást
Az ipari szerkezetváltás ugyan zátonyra futott, de közvetetten mégis lélegeztetőgépen tartotta Oroszlányt az a százmilliárd forintot is közelítő összeg, amelyet a bánya és az erőmű életben tartására csurgatott az állam. A város annak ellenére túlélte a rendszerváltást, hogy évtizedekkel ezelőtt minden porcikájával a bányával élt szimbiózisban, amelynek mára sóval hintették be a helyét.
„Tíz évre leszerződtünk, lett lakás, kocsi, garázs, kert vagy egy stég a ma lebegő falunak nevezett Bokodi-tónál” – sorolja Dancs József, az oroszlányi Bányász Nyugdíjas Szakszervezet vezetője, miért vállalta a földalatti munkát még a hetvenes évek végén annak ellenére, hogy vájár édesapja próbálta őt visszatartani ettől. A férfi bal kezén a hüvelykujj hiányzik, de nem vesz róla tudomást, pedig a bányabalesetek is szóba kerülnek. „Tizenöt évvel ezelőtt ezernégyszáz tagunk volt, ma legfeljebb ötszáz” – mondja a nyugdíjas bányász, és bár nem mondja ki, de arra utal, hogy sokan közülük már nem élnek.
„Pont a rendszerváltáskor voltam tizennyolc, rövidesen már a föld alatt szereltem. Jó tanuló voltam, de az általános iskola után mégis a vájár iskolába küldtek a szüleim, akkor még volt ennek respektje, biztos jövőt jelentett. Így aztán alá is írtam a tíz évet a bányánál, rögtön lett lakás, kocsi, garázs, a tíz év alatt pedig kerestem annyit, hogy kifizettem az adósságom az utolsó fillérig” – emlékszik vissza Illés Róbert, hogy a rendszerváltás után miért is jelentett még perspektívát a bánya.
Igaz, nagyon kemény meló volt, mellette nem nagyon jutott idő a szórakozásra. „Volt, hogy lementem reggel hatkor, aztán este hatkor jöttem ki” – teszi hozzá Illés, aki 2009-ben lett a márkushegyi üzem szakszervezeti vezetője. Az utolsó pillanatig húzta, két évvel ezelőtt érte el a bányászjáradékhoz szükséges időt, amit a kilencvenes években, a mecseki uránbányászok sztrájkja után harcoltak ki.
Évek óta nincs az a kénes szénszag a városban, amely évtizedeken át ült a városon, és amit, akik Oroszlányon éltek, már észre sem vettek. Nem kattognak a csilléket szállító kötélpályák, amelyeket csak rövid időre állítottak le, akkor tűnt fel mindig, hogy mennyire nagy zajt csapnak. A hőskorban, az akkor húszezres városban, hétezren dolgoztak a „bányánál”. A szén ott volt az otthonokban is: vagy kedvezményesen kapott szénnel, vagy az erőmű maradék hőjével fűtötték a radiátorokat. Az egész város tele van relikviákkal, minden arra emlékeztet, hogy itt több ezren éltek a túlhajszolt tervgazdálkodás nyerteseiként, majd, annak összeomlásakor, elszenvedőiként. A Bányászok Baráti Társasága a közösségi oldalon a minap is még egy 1964-es bányásznapi köszöntőt idéz, ami akkoriban a Dunántúli Naplóban jelent meg.
„Azt ünnepeljük a bányásznapon, hogy már nem nehéz a bányász élete, nem koplal, nem alázza meg a tőke, nem hajtja a csendőr, nem pofozza meg a tulajdonos, nem lakoltatja ki a háziúr.
Azt ünnepeljük a bányásznapon, hogy ma már a bányász maga a tulajdonos, de nem egy személyben hanem mint az uralkodó osztálynak a tagja.
Azt ünnepeljük, hogy soha az életben nem lesz még egy pilisvörösvári, sem egy tatabányai rendőrsortűz, soha az életben nem lesz fegyveres provokáció Csertetőn, Dorogon, Borsodban — sehol, soha!”
A gáz nélküli város
Fél évszázaddal később, öt évvel ezelőtt bezárt az utolsó mélyművelésű bánya Márkushegyen, amely egykor az Oroszlányi Szénbányák része volt. Egy évvel később a szénerőmű is leállt, hanem gázkazánokat állítottak be, hogy legalább Oroszlány távfűtését biztosítsák. A rendszerváltásig még a gázt sem vezették be a városba, de a belvárosban még ma sincs gáz, a lakások zömében a fűtőmű és a távhőszolgáltató fűt, minden más villannyal működik. Tavaly az NKM Nemzeti Közművek Zrt. átvette a városi távhőszolgáltató cég részvényeit, majd idén júniusban azt is bejelentették, hogy beolvad a korábban MVM-hez került, távhőellátást biztosító fűtőmű is, így Oroszlány most meg minta lett: elsőként szolgáltat az állam integráltan földgázt, áramot és távhőt. Itt tart most a város, de az elmúlt évtizedekben rengeteg pénzt elköltöttek a szénmonstrum életben tartására.
Ám miközben ment a hadakozás, hogy érdemes-e egyáltalán a milliárdokat elszórni a környezetszennyező és gazdaságtalanul működő erőműre, kinőtt egy ipari park a városban, az idetelepült cégek pedig nagyjából annyi embert foglalkoztatnak, mint a bánya a hősidőkben. Közben azért elköltöttek kétmilliárd forintot kénszűrű filterre, és milliónyi villanyszámlában fizettünk ki sokszor 24 fillért, ami erre a "lélegeztetőgépre" ment el, emellett pedig a biomasszatechnológia fejlesztésére is sok pénz jutott.
Ezekből semmi nem maradt: alig tucatnyian dolgoznak a Vért Zrt-nél, de az ő dolguk már csak a nagytakarítás. Egy generáció odalett, de azért az a bizonyos ipari szerkezetátalakítás mégis megvolt, csak másképpen. Oroszlány nem jutott Ózd sorsára, ahol, a közel ötvenezer lakosú városban a rendszerváltáskor 14 ezer munkanélküli lett, és a lakosok száma is harmadával csökkent.
Túlhajtott iparosításból kinőtt egy város
Az oroszlányi szénbányákban még 1937-ben kezdődött a kitermelés, de a felduzzasztott munka 1957-ben indult. Az első bányászokat az akkor bezárt brennbergi bányából telepítették. A kis falu lakossága tíz év alatt majdnem tízszeresére nőtt, a bánya köré város nőtt. Az első tömböket az ötvenes években építették, itt laktak a brennbergiek is, és itt van a Városkapu.
Valamikor itt volt a központ, itt volt a bérelszámoló is, ma szociális központ van a helyén annak az irodának, ahol egykor a fizetésekért álltak sorban. A hőskorszakot a hetvenes évek jelentették, és újabb lendületet vett az olajárrobbanás utáni eocén-programmal, 1981-ben nyitották meg a Márkushegyi Bányaüzemet, ahol alacsony kalóriájú barnaszenet hoztak a felszínre, ezt fűtötték el az Oroszlányi Erőműben.
Még rátettek egy lapáttal
Két év múlva következett be a tragédia: az új üzemben 37 bányász halt meg. Sokáig fű alatt beszéltek arról a bányászok, hogy az erőltetett építkezés és a bánya enyhe sújtólég-besorolása is közrejátszott a tragédiában, amelyet egy áramszünetet követő robbanás okozott. A robbantómestert lecsukták, és ment minden tovább. A biztonsági előírásokat azért megszigorították, és a berendezéseken is változtattak. Az utolsó márkushegyi szakszervezeti vezető is ebben a hitben szállt le a bányába, szinte még gyerekként.
A rendszerváltáskor az akkor még önállóan működő Oroszlányi Szénbányák négy és félmilliárd forint árbevétel mellett 267 millió forintos veszteséget produkált. Elindultak a bányaüzem bezárások, utolsónak a majki és a márkushegyi maradt a kilencvenes évek végére. Addigra a bányát és az erőművet összevonták, 1992 óta Vért név alatt fut a két egykori gigacég. A kilencvenes évek végére jelentősen megcsappant a dolgozók száma, a hőskorban még hétezer embert is foglalkoztató állami cégnél legfeljebb ezerötszázan voltak alkalmazásban.
„Mi voltunk az utolsó évjárat, akikkel még szerződött a bánya tíz évre” – Illés Róbert még ma is szerencsésnek tartja magát ezért.
A bizonytalanságok ellenére is belevágtak az erőmű környezetvédelmi beruházásába. Muszáj volt, ha tovább akartak működni, mert az európai top szennyezők közül a tizenkettedik volt a Vért Zrt. Majd 2003-től, az uniós jóváhagyás után folyhattak be a szénfillérek is, amelyekből elindulhatott a korszerűsítés, a kazánok átalakítása úgy, hogy biomassza elégetésére is alkalmassá váljanak.
Mindebből semmi nem maradt, hiszen jelenleg három gázkazán működik a 2015 végén leállított szénalapú termelés befejezése után. Közel százmilliárd forint ment el közel húsz év alatt arra, hogy elhúzzák a Vért Zrt erőművének és az utolsó mélyművelésű bányájának, a Márkushegyi Bányaüzemnek a működését.
Levágom a szakállamat, ha sikerül aláírni a szerződést a Westcas-szal
Ezt még 2000-ben mondta Sunyovszky Károly, aki a város első polgármestere volt, aztán 1998-ban ismét megválasztották. Azért mondta ezt, mert az országban elsőként alakítottak ki ipari parkot a városban a bányaüzemek helyén, és a szerződés aláírása előtt az akkor még nagyobb részt kanadai tulajdonban levő cég úgy látta, hogy a terület egy része megsüllyedt az egykori bánya fölött. Így hezitáltak, de végül mégis építkeztek. Sunyovszkynak azóta sincs szakálla
„Feszült évek voltak, nagyon kellett az erőltetett menetet tartani, hogy ne váljunk több ezer munkanélküli városává." A fideszes ex-polgármesterrel egyetértésben a mostani településvezető, a szocialista Lazók Zoltán is azt tartja, hogy az állami milliárdokkal még lehetett életet lehelni az egykori nagy vállalatokba, amíg új lehetőségeket próbál teremteni a város.„Míg korábban településfejlesztési hozzájárulást, építményadót is kellett fizetni, 2010 után ezeket meg lehetett szüntetni az idetelepülő cégektől befolyó iparűzési adó miatt” – mondja Lazók, aki szerint tavaly az utolsó felhő is elvonult az égről.
A távfűtést ugyanis az erőmű maradék hőjéből, jó olcsón biztosították a helyieknek évtizedeken át. 2014-ben az MVM megalakította az Oroszlányi Erőműfejlesztő Zrt-t, hogy alternatív megoldásokat találjanak, és ott maradt az önkormányzat nyakán az távfűtést üzemeltető cég. Közben az állam tulajdonában levő erőmű áttért a gázkazánokra, és ugyan kötelezettséget vállaltak a fűtés 2020-ig tartó biztosítására, de az új helyzetben 2021-től az önkormányzat nyakába szakadt volna az egész, bizonytalan lett volna, hogyan biztosítják az olcsó távfűtést a drága gázkazánok beindításával.
Tavaly nyáron ez is megoldódott, a távfűtő cég önkormányzati részvényeit átvette az NKM Nemzeti Közművek Zrt. Megint az állam dobott mentőövet, és dob is folyamatosan, hiszen a rezsicsökentett, befagyasztott árakat nem emelhetik, így féláron kapják a fűtést Oroszlányon, mint például a szomszédos Tatabányán, az állam toldja meg nem kevés pénzzel. A polgármester szerint azzal, hogy tavaly még a távfűtéstől is megszabadultak, a város kidughatja a fejét a vízből.
A harcos szakszervezeti vezetőből masszőr lett
„A jövő hónapban indítom a vállalkozásom, masszőrszolgáltatást nyújtok, a szakképesítést is megszereztem hozzá, még Hévízen is voltam tapasztalatokat szerezni” – mondja egy szuszra Illés Róbert. Egy kávézóban ülünk, amelyet egy volt bányász fiai nyitottak, a falon lógó képekből is ki lehet találni, hogy közük volt, ahogy mindenkinek a városban, a bányához. De a fotók alatt ülőkről is kiderül ugyanez: ők bányamentők voltak. A szakszervezetis Illést folyamatosan megszakítják a beszélgetés idején, többnyire volt kollégák köszönnek rá, még mindig úgy, hogy
Jó szerencsét!
Róbert szerint a politikai sakkozásoknak köszönheti a város az elmúlt húsz év hezitálását. „2002-ben is, és 2010-ben is egymásnak feszül a két politikai oldal. 2002-ben a parlamenti választások első fordulója után, amikor Keleti Györgynek állt a zászló, a Fidesz gyorsan visszatáncolt a retrofit programtól, aztán a szocialisták megcsinálták. 2010-ben, amikor már az orrunk előtt volt a bezárás, akkor meg a Fidesz ígérte, hogy megmaradunk. A város nagyjából baloldali érzelmű, de tudtuk, tudatták velünk, hogy hova kell állni” - vallja meg ennyi év távlatából Illés, akinek még az édesapjával is konfrontálódnia kellett emiatt.
Illés kisimult, még nincs ötven éves. Amikor két évvel ezelőtt elérte a nyugdíjhoz szükséges szolgálatot, akkor nem sokkal később megalapította az Oroszlányi Bányászok Nyugdíjas Szövetkezetet, és egy tatabányai cégnél a munkaidő alatti rekreációs masszást végzi, amíg szeptemberben el nem indul a vállalkozása. Szeptemberben a szakszervezet is megszűnik, addig formálisan még ő az elnök. Azt mondja, jócskán megkönnyebbült, amikor ez a vesszőfutás véget ért, bár olyan közösségben, mint a bányában, ahol az egymásra utaltság összeforrasztja az embereket, már biztosan nem lesz.
Ami elmúlt, az elmúlt
„Ötvenévesen mentem nyugdíjba, 2004-ben” – mondja Dancs József, a Bányász Nyugdíjas Szakszervezet elnöke, akinek az irodája éppen azon a soron van, ahova a brennbergiek először beköltöztek, már vagy hatvan-hetven évvel ezelőtt. A környéken sokan lődörögnek, ülnek a padokon, beszélgetnek, mintha megállt volna az idő, csak éppen eltelt néhány évtized.
Dancs is ismeri a legtöbbjüket, szerinte sokaknak a lelke is megroppant a rendszerváltás utáni évek nyugdíjazási hullámában. A haja hosszú, copfba összefogva hátul. Meséli, hogy nagy élet volt a városban, az Omega is volt nem egyszer koncertezni, gumibottal szedték le őket a rendőrök. Egy másik ötvenes férfi azt is elmeséli, hogy tizennyolc évesen vörös zászlókat szedett le a tartóikból még a hetvenes években, ezért még be is kellett vonulnia a börtönbe, sokáig még piros útlevele sem volt. És ami nagyobb baj, megbízhatatlanként, priusszal, még munkát sem nagyon talált, csak szívességből. Neki ezért a rendszerváltás kifejezetten megkönnyebbülést hozott, és ahogy másoknak is a városban, lehetővé vált, hogy végre külföldre is utazhassanak. 1989 a legtöbb embernek a bányászvárosban inkább a szorongást hozta el.
„Lakás, kocsi, kiskert – mindenünk megvolt. Olykor elmentünk az Édenbe, annak ma már műszaki üzlet van a helyén. Ma már a Bokodi-tó is befagy, amióta nem engedik bele az erőműből a hűtővizet” – teszi hozzá mosolyogva. A majki kastély környékét, a kamalduli szerzetesek egykori lakjait éppen Mészáros Lőrinc cége újítja fel, ennek sokan örülnek, mert szépül a környék, de már kevesen jutnak el az Oroszlánytól fél óra gyalogútra levő erdőbe és a tóhoz, amelynek a partján van az Esterházy kastély. Régen még strandolni is lehetett a parton.
„Minden átalakult, sokan belerokkantak a bányába, mindenféle betegségeket szedtünk össze, nekem sem százasak a hörgőim. Adták azt a maszkot, de hát ki tudott abban dolgozni? Nem véletlenül maradtunk alig ötszázan” - mondja Dancs.
Oroszlányon évek óta nem csökken a lakosok száma, pár ezres tősgyökeres mag maradt, ezrek meg jönnek-mennek. A mostanra már munkaerőhiánytól szenvedő cégek itt is egyre több külföldi vendégmunkásokat alkalmaznak. Itt húzták fel az ország első konténer munkásszállását, de azóta a rég bezárt, belvárosi munkásszállót is megnyitották. A Csille étteremmel szemben, ahová a bányászok munka után ültek be a brigáddal.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
