Francia meg belga sörök, pezsgő, ki tudja, honnan, és megszámlálhatatlan mennyiségű brit zászló – így ünnepelte „függetlenségét” és „szabadságát” az egyszeri Brexit-párti a brit parlament előtt, így telt az ő számára a „felszabadulás” a „demokrácia ünnepén”, azon az estén, amikor londoni idő szerint este 11-kor megszűnt az Egyesült Királyság európai uniós tagsága. Nigel Farage, a párt elnöke pedig ezen az estén a csúcsra ért: ilyen közel életében nem került a Westminsterhez, ráadásul külső szemlélő számára az ő ünnepe volt Az ünnepség – az ő szónoklata volt az utolsó gong a Brexit előtt.

Bevégeztetett: Nagy-Britannia nem tagja többé az Európai Uniónak - hírek Londonból percről percre

Az Egyesült Királyság az utolsó napját töltötte pénteken az Európai Unióban. A hvg.hu tudósítói Londonból mondták el, mivel töltötte ezt a szomorkás napot a brit főváros, és közben választ adtunk azokra a kérdésekre is, amelyeket olvasóink tettek fel nekünk a Brexitről.

Farage megkapta ezt a péntek estét Boris Johnson miniszterelnöktől, aki egy vidéki kormányülésre és egy televíziós beszédre szorítkozott a Nagy napon - nyilván nem véletlenül. Nem is győzött hálálkodni a Brexit-párti vezér, úgy beszélt a konzervatív Johnsonról, mint „az a politikus, aki azt mondja, amit mondania kell”.

Farage-nak persze több mint húsz év munkája van ebben a péntek estében: 1999 óta utálatot és megvetést félresöpörve hirdette az Európai Parlamentben, hogy az EU rémes, az uniós kasszából kapott fizetését kétes hírű támogatókkal kiegészítve hirdette azt az igét, amely semmi másról nem szólt, mint hogy az Egyesült Királyságnak ott kell hagynia ezt a kócerájt. Ő volt az, akitől tartva David Cameron beígérte az EU-tagságról szóló népszavazást, és ő volt talán az egyetlen, akinek tényleg nem volt egy szemernyi kétsége afelől, hogy ezt a referendumot meg lehet nyerni.

Nigel Farage

AFP / Daniel Leal-Olivas

És Farage minden bizonnyal rájött arra: ennél följebb aligha juthat. Az EP-ben a többi brit képviselőhöz hasonlóan megszűni, a mandátuma, de a többiektől eltérően ezt senki nem sajnálja. Arra aligha van esélye a brit választási rendszerben, hogy nagyobb számú képviselőt juttasson a brit parlament alsóházába, és Boris Johnson ugyan elfogadja a szokatlanul kedves szavakkal felé áradó tiszteletet, de enné többet köszöni, nem kér – pláne most, másfél hónappal egy sikeresen megnyert választás után.

Farage tehát megkapta, amit akart, és nyugodtan elindulhat a feledés útján. De akármennyire „egységes” nemzetről beszélt a londoni nagygyűlésen, az ő öröksége az lesz, hogy a Brexit-hadjárat sikerével nagyban hozzájárult egy végletesen megosztott társadalom kialakulásához. A Brexit a 2016-os népszavazás után a kelet-európai vendégmunkásokkal szemben érzett előítéleteket korbácsolta fel, a három és fél évig tartó kilépési folyamat a brit politikai elit iránt érzett ellenszenvet – kis pártként mi többet várhatott.

Ám ezek az indulatok nem múlnak el nyomtalanul a kilépés után sem. Az jól látható volt az uniós tagság utolsó napján Londonban, hogy bár a főváros alapvetően nem bázisa az EU-ellenességnek – a referendumon megjelentek majdnem 60 százaléka itt az uniós tagság fenntartására szavazott – a Brexit-pártiak jóval hangosabb erőt képviseltek az EU-pártiaknál.

A képre kattintva galéria nyílik

Reviczky Zsolt

Végül is ők a győztesek – mondhatnánk, ám ahogy péntek délután végignéztünk ennek a több ezres, hangos tömegnek a legkeményebb magján, sok minden eszünkbe juthatott, az azonban nem, hogy itt nyertesekről lenne szó. Ott jobbára idősebb értelmiségiek néztek néha szó szerint farkasszemet egy csapat iskolázatlan focihuligánnak kinéző férfival és nővel – az előbbi csoport jobbára némán vette tudomásul a szidalmazásaikat. Persze ezt is megszokhatták, hiszen az elmúlt bő egy év az utcán is nem várt vitákat hozott, a délutáni tüntetők pedig rutinos tüntetővé váltak a parlament környékén, hozzászokhattak ahhoz, hogy valami ilyesmi a koreográfiája a Brexit körül kialakult, alulról jövő tiltakozásoknak. (Aztán ebben a tömegben volt, aki az EU-tagság ellen tiltakozott, volt, aki a kilépés ellen, volt, aki a kilépési megállapodást tiporta volna a sárba, volt, aki még mindig ott tartott, hogy Maastrichtot kelene sóval behinteni, volt, aki szerint a BBC-t, és természetesen nem hiányoztak azok sem, akik Jézusra bízták volna inkább az ügyet.)

Farage esti buliján azonban nem csak a transzparenseikkel és zavaros gondolataikkal a Westminsterhez vonulók tették tiszteletüket, hanem a Brexitben egy új aranykor ígéretét látók ezrei. Ők nem hallhatták – épp valamelyik hazafias dal karaokéverzióját nyomták a nagygyűlésen –, ahogy Boris Johnson a néphez intézett beszédében éppen erről beszél, pedig biztosan elégedetten tapsoltak volna.

MTI / AP / Kirsty Wigglesworth

Az azonban egyelőre nem világos, a Brexit mitől is hozná el azt az aranykort a brit társadalom számára. Önmagában a „függetlenség” a globális világban semmire nem garancia, a gazdasági szereplők egyelőre azt számolgatják, rövid távon le lehet-e szorítani nullára a veszteségeket, a brit egészségügy színvonalára pedig gyakorlatilag semmilyen szinten nem befolyásolja, hogy a szigetország tagja-e az EU-nak vagy sem.

Farage tehát elvégezte saját maga szabta feladatát: elhúzott valami mézesmadzagot a népnek. Johnsonnak azonban azt kell elhitetnie ugyanazzal a néppel, hogy a madzagról jut is nekik méz. A miniszterelnöknek sokkal magasabb szinten kell űznie majd Farage agresszív populizmusát, hogy választói két-három-öt év múlva is elhiggyék, ők bizony profitáltak a függetlenségből, a szabadságból.

Azt pedig ezek a választók még nem igazán fogták fel, hogy ebben a folyamatban paradox módon az uniós tagságot jórészt támogató pénzügyi szféra lehet a nyertes – és az ő olcsó francia meg belga sörük a vezéráldozat.

De hol lesz már akkor Nigel Farage?